A Léptékvesztés című projekt az ember helyét és méretét keresi korunk virtuális kultúrájában, azokon a folyamatokon keresztül, amelyek a tervezőprogramok által megélhető digitális térben zajlanak. Az analóg és a digitális kapcsolatában egy élmény alapú párbeszédet mutat be Kőszeghy Flóra koncepciója, ahol a néző a valóságba átültetett élményeket egy új nézőpontból szemlélheti. A Velencei Építészeti Biennáléra leadott pályázat nem nyert, de a kutatást folytatja. Az elméleti részt cikkek formájában, elvontabb gondolatait pedig az egyes műveken keresztül bontja ki.

PRAE.HU: Léptékvesztés. Avagy az emberi mérték háttérbe szorulása című tanulmányodban azt mondod, hogy a digitalizáció virtuális világának térnyerésével a közvetlen érzéki tapasztalat fokozatosan háttérbe szorul. Több képzőművészeti tárgyú kiállításod ennek a tapasztalatnak az „előtanulmánya” illetve továbbgondolása?

Legutóbbi kiállításom remek alkalom volt arra, hogy illusztráljam a gondolatmenetemet. Ezzel nem elmesélem, amiről írtam, hanem kiegészítem azokat a szempontokat, amiket a tanulmányban vázoltam. A 15-20 év monitor előtt eltöltött idő alatt, amikor egy virtuális tér kétdimenziós vetületén keresztül alkottam tereket, amelyek később meg is valósultak, rendkívül sok kérdés fogalmazódott meg bennem. A keret kijelölő szerepe, a téri dimenziók paradox jellege, az anyagszerűségek problematikája és a lépték egyaránt fontos tényezők korunkban. A léptékvesztés ezen belül az érzéki tapasztalat egyik aspektusáról szól, ami azon túl, hogy egy konkrétan vizsgálható terület, számomra elvontabb témáról is szól. Úgy vélem, hogy van az embernek egy belső léptéke, ami a személyiségének ad kereteket. Ez leegyszerűsítve az ego mértéke, ami a percepció által változhat. Nagyon sarkítva azt mondanám, hogy a madártávlati perspektíva megalomániássá tehet, a részletek aránytalan felnagyítása pedig a szorongással függhet össze. Természetesen ennek vannak árnyalatai, és nem is egy pszichológiai analízis elkészítése a célom, hanem annak az állapotnak az értelmezése, ami a mentális léptéktelenségérzetéből fakad. 

Kőszeghy Flóra: Perspektív alaprajz / 2022 / digitális kép

PRAE.HU: A digitális technológia mai állapotában az élet természetes velejárója?

Amennyiben a „fejlődést” természetesnek tekintjük az, hiszen ez az emberi természet maga. Azonban evolúciósan nézve a dolgot kérdés, hogy milyen gyorsan vagyunk képesek adaptálódni egy ilyen gyors változáshoz. Az alkalmazkodás közben pedig milyen más következményekkel kell számolnunk. Én művészként ennek olyan aspektusaival foglalkozom, amelyek megérzéseken, tapasztalatokon alapulnak. Tudom, milyen az, amikor az ember több tízezer négyzetméternyi területet tervezve az égben tölti a napjait, majd utána kilép az utcára és nem ugyanúgy érzékeli a valóságot. Nem csupán vizuális, hanem emberi szempontból is fontos kérdés ez. Egy mai tizenéves gyerek a Minecraft világában él, ami nagyobb bárminél, amit mi el tudunk képzelni földi halandóként. Gravitáció nélkül építik fel saját valóságukat. 

PRAE.HU: Az úgynevezett digitális fordulat egy jelenleg is zajló folyamat. Mi az, amit ebből a zajlásból te ki- vagy megragadsz?

A digitális fordulatokat tekintve most a harmadikat éljük az építészetben Mario Carpo szerint. Az elsőben megjelentek a számítógépek, amelyek új lehetőségeket teremtettek. Fura alakú házakat tudtak tervezni, bármi lehetségessé vált, de ezek még külön-külön dolgoztak. A második fordulatnál a gépek együttműködése került előtérbe, ami növelte a hatékonyságot. A harmadik korszak a mesterséges intelligencia korszaka, de ha arra gondolunk, hogy a web3-nak köszönhetően a közösségi kezdeményezések is markánsan jelen vannak, a hangsúlyok átkerülhetnek a formáról a tartalomra. Ez azért izgalmas számomra, mert a racionális építészetet zsákutcának tartom. Nem tekintem aktuálisnak egy szép és jól működő ház megtervezését, amikor olyan problémák vannak a világban, amelyek az egész Földet veszélyeztetik. Lehet, hogy beleragadtam a madártávlati perspektíva nézőpontjába, de távolabbról nézve sokkal fontosabb lenne rendszer-szinten megoldani valós gondokat. A digitális fordulat ilyen szempontból lehetőségeket jelent, amik engem érdekelnek. Ha csak annak a mítoszát le tudom rombolni, hogy egy luxus családi háztól bárki boldog lehet, akkor már megérte.

Kőszeghy Flóra: Carbouse II. / 2022

PRAE.HU: Mit jelent a diszfunkcionális ház? Félelmetesnek és tunyaságra szoktató dolognak tartod az emberi életminőség javítását szolgáló technológiákat?

Számomra az a gond a mai okos és szép házakkal, hogy butítanak. Olyan ez, mint amikor valaki mindenhova autóval jár, elhízik, aztán elmegy autóval egy mesterséges helyre, ahol egy futópadon szalad egy órát. Még viccesebb, amikor sétál rajta. Éppen ilyen az, amikor valaki egy olyan házban él, ami túl kényelmes. Gyakorlatilag lehet úgy élni, hogy nincs semmi kihívás a mindennapi értelemben. Egy majom is jobban becsüli azt a banánt, amiért dolgoznia kellett. Ez a kényelem elveszi annak a lehetőségét, hogy az ember meghaladja saját határait. Semmi alkalmazkodást, semmi küzdést nem enged meg. A végén persze marad az, hogy infarktusig hajtják magukat az emberek a munkában. Amikor az ember felvágta a fát a kertben és befűtött a kandallóba, igenis büszke volt arra, hogy meleg lett. Megdolgozott érte. Ma mit kell tenni egy házban? Feltekerni a termosztátot? Nem gondolom, hogy mindenkinek vályogházban kellene élnie, de az, hogy az alkalmazkodást gyakoroljuk ugyanolyan fontos, mint a testedzés. 

Innen jön a diszfunkcionális ház ötlete. Van egy álmom egy házról, ahol a nappali közepén van egy szobor, ami hatalmas és útban van. Ez egyszerre a művészet pozíciójáról is szól, mert nem dísz, hanem interakcióba lép az emberrel. Képzeljük el, hogy az étkező és a konyha közt van ez a nagy művi entitás, ami alatt át kell bújni, ahányszor le akarunk ülni az asztalhoz.

Kőszeghy Flóra: Vacuum / 2022

PRAE.HU: Több kiállításod is azt állította, hogy etikai kérdéssé fog válni az, hogy a gépnek van-e személyisége, és ha igen, akkor milyen jogok illetik meg? Az ember és a környezete közti határok elmosódnak. Nem tudjuk, hogy hol kezdődik és hol ér véget a saját személyiségünk. Szerinted miből fakad ez a radikális gondolkodás, vagy csak én tartom annak?

El tudom képzelni, hogy másnak ez radikális, de nekem, aki a science fiction irodalmon szocializálódott, teljesen természetes. Meg szoktak lepődni az emberek az eszmefuttatásaimon, de számomra ezek releváns kérdések. Valójában, amikor magába néz az ember, és visszaemlékszik a 10-15 évvel ezelőtti énjére, megdöbben az óriási változásokon, amiken átment. Nehéz felidézni, de mások voltunk. Az agyunk működése változott meg alapvetően. Gyakorlatilag szervesült az agyunkon keresztül a testünkkel a telefonunk. A mesterséges intelligencia is sok kérdést vet fel. A személyiségi jogi problémáknál sokkal izgalmasabb számomra az, hogy mennyire tudunk majd bízni a techológiában, illetve megtaláljuk-e a módját, hogy valóban hasznunkra legyen. Mérnökként én mindent meg akarok oldani, művészként pedig földtől elrugaszkodott problémák és megoldások jutnak eszembe. Az biztos, hogy egy olyan felügyeletet kaptunk, amit utoljára a mélyen vallásos emberek éreztek, és ezzel még meg kell küzdenünk lelkileg. Az, hogy egy nálunk intelligensebb entitás mindent tud rólunk, és figyel minket, nagyon megváltoztat mindent.

Kőszeghy Flóra: Léptéktelen építészet / 2022 / digitális kép

PRAE.HU: Hogyan képzeled el ember és tér kapcsolódását. Legutóbbi kiállításod kísérő szövege Cronenberget említi, akinek filmjeiben az élő és élettelen egymásba kapcsolódása játszik fontos szerepet, de míg nála inkább egyfajta átalakulásról beszélhetünk ennek kapcsán, addig nálad mintha valami egészen másról lenne szó. 

Igen, Cronenberg a gépekkel, fizikailag megfogható elemekkel dolgozik, ami számomra nagyon inspiráló, hiszen ez a mindennapjaink meghatározó problémája. Ahogyan ő is egy elvontabb szempontból vizsgálja a kérdést engem is hipotetikusan érdekel az, ahogyan az ember és a tér kapcsolódik. A tér misztikus téma az építészek számára, hiszen egy űr, maga a semmi, amit a falak kiemelnek, vágnak, és kompozíciós rendbe helyeznek. Egy épület ráadásul díszletként keretezi az életünket, ahol éppen ez a megfoghatatlan valami adja azt a mentális közeget, ami lélektani szempontból meghatározó. Az átalakulás számomra abban van, ahogyan én magam viszonyulok a térhez. A pragmatikus épületek tervezésétől eljutottam a műtárgy-szerű épületek gondolatáig, amik többletet hordoznak. Ez a hozzáadott tartalom az, amitől egy ház kortárs lesz. Régen a művészet az ornamenseken keresztül jelent meg a házakon, míg ma, amikor maga a mű koncepciója fontosabb, mint annak technikai megoldásai, azt tartom hitelesnek, ha a ház is mélyebb tartalmat közvetít, nem pedig szép vagy okos. Mivel művészetemben az ember és a tárgyi környezet kapcsolatával foglalkozom, az építészetben is ezt keresem. Festményeim hátterében ugyanakkor mindig is ott volt az építészet, a vágás-keretezés és a síkbeli-térbeli felületek kérdése mindig is foglalkoztatott. Az ember és az épület kapcsolata azonban sokkal bonyolultabb, mint egy kiborg absztrakt megjelenítése. Az, hogy egy ember egy házzal összenőjön, fizikai képtelenség, éppen a lépték miatt. Abban a pillanatban azonban, amikor már nem számít a lépték, új problémákkal is tudunk foglalkozni. Olyan fikciókkal, ahol az emberre ránő a ház, ezzel röghöz köti, rabja lesz, ugyanakkor útra kelve viszi magával civilizációs csúcsteljesítményét.