A magyarországi elektronikus zene története rövid, alig 65 éves, ám eléggé szerteágazó. Tóth Pál személyében az egyik ágazat indulását szeretném bemutatni. Közmegegyezés van arról, hogy az első magyar elektronikus zenét Patachich Iván komponálta 1957-ben Jancsó Miklós „A harangok Rómába mentek” című egy évvel később bemutatott filmjéhez. Elektronikus zenét akkor leginkább filmgyárban, és a televízió hangstúdiójában lehetett szabadabb módon alkotni, a hivatalos elfogadás pedig 1975-ben történt meg, ekkor ugyanis megnyílt a Magyar Rádió elektroakusztikus zenei stúdiója. Innentől szerveződik a magyar mainstream, de a magyar underground elektronikus zene is. Az underground pécsi szerveződésénél a frissen átadott Nevelési Központ hangstúdiójában magam is jelen voltam, ahol Korg MS20 szintetizátorral és négy Akai GX 4000-es magnóval akartuk megváltani a világot. A hangstúdióban akkor hangmérnökök irányították a tevékenységet, ők voltaképpen zenei elkötelezettségű villamosmérnökök voltak.

PRAE: Az elektronikus zenében összeadódik a hangszerismeret, a zeneelmélet és a műszaki technológia. A tanulmányaidat műszaki területen végezted. Mennyire tartod magadat zenésznek is?

Nem tartom magam zenésznek, de zenekészítőnek igen. Így jelentek meg lemezeim,  illetve hívtak meg több európai helyszínre, többek között a berlini CTM-re is. Szívesen emlékszem arra, hogy a Deutschland Radio Kultur felkért egy Király Ernő előtt tisztelgő zenei műsor elkészítésére, amit aztán két alkalommal le is adtak.

PRAE. Részt vettél az 1995 és 2002 között működő Szünetjel Fesztivál munkálataiban.

Igen, a végén 2000-2002 között kurátora, illetve kuratóriumi tagja is voltam. Alapvetően megváltoztattam az addig abszolút akusztikus szabad improvizációs zenén alapuló szerkesztő elvet, és számtalan elektronikus, vagy zaj alapú improvizációs projektet hoztunk a fesztiválra.

PRAE: Rádiószerkesztőként, gyűjtőként is a kortárs elektronikus zene népművelője vagy, egy ismeretterjesztő ember, aki rengeteg szakinformáció birtokában tudósít a szociális médiában a műfajról. Hogyan alakult ki nálad ez a misszió? 

Úgy éreztem, hogy egy bizonyos szakmai körön kívül az emberek nem tudják, hogy a műfaj milyen utakon jár. Főleg Magyarországon nem. Bár a kilencvenes évek elején bejött azért a techno, de nagyon szűk volt az a tartalom, amit hallani lehetett. Én gyerekkoromtól gyűjtő voltam. Eleinte nyilván azokat gyűjtöttem, amiket akkor kedveltem: jazzt, rockot, és a könnyebb műfajokat. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején besokalltam attól, hogy felteszek egy lemezt, és tudom a végét abban a pillanatban, ahogy az eleje megszólal. A jazz-rock nálam egy-két éves kifutás után gyakorlatilag meghalt, érdektelenné vált. Akkoriban ismerkedtem meg Sőrés Zsolttal. A Rottenbiller-utcai könyvtárnak volt egy zenei gyűjteménye, ott kialakult egy társaság, oda járt Zsolt is. Ő mutatott pár olyan CD-t, amelyeket nagyon furcsának találtam, mikor meghallgattam. Aztán rájöttem, hogy ez nemhogy érdekes, hanem jó. Akkoriban olyan anyagi helyzetbe kerültem, hogy elkezdhettem folyamatosan gyűjteni az ilyen zenéket. Valahonnan beszereztem egy katalógust, azt elkezdtem böngészni, és tulajdonképpen véletlenszerűen választottam ki, mit rendelek meg. Eleinte csak az volt a szempont, hogy milyen stílusban készültek ezek a zenék. Később folyamatosan bővültek a szempontok. Hiszen – ahogy mondják –  egy ismeret másik százezer ismeretnek a forrása. Akkoriban még nem volt net, és a megrendeléseket a kiadókkal intéztem. Írtam nekik, és ők küldték a katalógusaikat. Én meg eszerint kezdtem megrendelni a lemezeket. Eleinte a rock alapú zenéket, de nagyon hamar megtaláltam az improvizatív zenéket, a zaj alapú zenéket, és a kortárs elektronikával kísérletező alkotók kiadásait.

PRAE. Magyarországon ebben az időben érkezett meg az elektronikus zene paradigmaváltása. A nyolcvanas évek közepéig még analóg rendszereket használtak, de a digitális forradalom ebben a műfajban is nagy átalakulással járt. 

Én abban az időben még stílusokra figyeltem, nem a technológiára. Így figyeltem, mi történik a könnyűzenében. Mit csinál a Kraftwerk, a Tangerine Dream, vagy Klaus Schulze. De eljártam az Új Zenei Stúdió koncertjeire is,  elvétve a rádióban is hallgattam kortárs műveket. Nem merem azt mondani, hogy  mindent értettem. Egy idő után azt vettem észre, hogy kezdett uniformizálódni a könnyű műfaj. Egyre kiszámíthatóbb lett, míg engem az újdonságok érdekeltek. Például Jean Michel Jarre lemezeit is megvettem, de gyorsan megszabadultam tőlük, mert egyszerűen nem tetszettek. 

PRAE: A hetvenes években úgy tűnt, hogy a kortárs klasszikus elektronikus zene ugyanolyan, mint az ötvenes években Edgar Varése vagy Stockhausen időszakában. Nem volt benne annyira kézzelfogható esztétikai fejlődés, mint az akusztikus műzenében. 

Azért volt ott egy fejlődés, legalábbis a technológiában biztosan. Az ötvenes években még csöves erősítők voltak, elég sajátos önzajokkal. Ám a hatvanas években megjelentek a tranzisztorok, ami mindenképpen nagy előrelépés volt, és ezeket az eszközöket hallhatóan használták az elektronikus műfajok is. Tíz évvel később pedig már mikroprocesszorokkal dolgoztak. A hetvenes évek elején megjelent a VCS 3, aztán már jöttek a hozzáférhető számítógépek, később a személyi számítógépek is. Először tehát különböző cégek, aztán pedig magánszemélyek kezdtek el elektronikus hangszereket és zenei szoftvereket fejleszteni. Egyre többen kezdtek el ezzel foglalkozni, és egyre több volt a felfedezés az egymásrahatás. Nagy elektroakusztikus stúdiók alakultak, és emellett kezdtek a civilek, amatőr zenészek is elektronikus zenei kísérletezésekbe. 

PRAE: A kilencvenes években viszont jött egy hatalmas áttörés, mind a könnyebb, mind a komolyabb műfajokban. Hogyan tudtál szelektálni, honnan ez az igényesség, amivel a közreadandó műveket válogattad? 

Nyilván kellett a családi háttér. Gyerekkoromban például volt operabérletünk, rendszeresen láttam előadásokat. Ott, ami nekem nagyon tetszett, az a zenekari árokban az előadás előtti hangolás. Ma is van egy ilyen vágyam, hogy több zenekar hangolását össze kéne gyűjteni, és abból zenét keverni. Egyszerűen fantasztikus, ami ott hallatszik. Főleg, amikor sok hangszer hangol egyszerre, és ahogy a zenészek egymásra figyelnek, az nagyon nagy hatással volt rám. Azóta is vonzanak a különleges – a szokványostól eltérő – megszólalások. Aztán egyszer hallottam egy lemezt, nem emlékszem a mű címére. Hárman fakockákat ütögettek. A barátaim csodálkoztak, hogy nekem ez a zene tetszik. Rám semmi nem hatott az iskolai zenetanulásból. Lázadtam, az iskolai énekkarból is azért kerültem ki, mert utáltam, hogy megmondják, mit kell csinálnom. Egy kamaszkori barátom révén elkezdtem figyelni a dzsesszre, de annak sem ismertem az alapjait. Ám megerősített abban, hogy nekem nem feltétlenül a divatos irányzatokkal kell foglalkoznom. 1983 környékén már voltak olyan lemezboltok, ahol nemcsak az állami lemezcégek által kiadott felvételeket árulták. Ott lehetett böngészni, belehallgatni. Ez a vadászat adott némi tapasztalatot. Néhány lemez vásárlása után egyre tudatosabban és célzottan kerestem műveket. Lassan utolértek azok az irányzatok, amikkel aztán mélyebben foglalkoztam. Ez tulajdonképpen a Brian Eno nevével fémjelzett ambient zene volt. Igazából Eno „Obscure Records” kiadványai  fogtak meg. Bár Eno korai ambient zenéit tényleg szerettem, most ezt a zenei stílust giccsesnek, igénytelennek, ezoterikusnak és semmitmondónak tartom. 

PRAE: Amikor megjelent a techno, akkor annak nyomán kialakult egyfajta igénytelen minimalizmus. Kialakultak utód műfajok, mint a chill, a rave, amelyek nyilván bejárják a saját útjukat, de nem hordoztak igazán új hangzási kiterjesztéseket. Te viszont továbbra is az újszerűt keresed, és meg is találod. Amit aztán népművelői attitűddel adsz tovább. 

Tulajdonképpen amiatt mentem fel a Facebookra, mert láttam, hogy ott lehet a műfaj igényesebb megnyilvánulásait propagálni. Másrészt ott lehet olyan zenei megjelenésekről, létéről tudomást szerezni, amikről e nélkül sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem is tudnék.  A népművelői elkötelezettség pedig azért volt, mert lehetett látni az új törekvéseket, és szerettem volna árnyalni, alternatívákat felmutatni. Ehhez persze egy olyan anyagot kellett mellékelni, ami felkelti az emberek figyelmét. És nem azt mondom, hogy egy széles rétegét, mert a tisztán elektronikus törekvések hallgatósága még a műfaj származási országában – Amerikában – is csak egy kis kör. A rádióban nagy lehetőség volt arra, hogy megmutassam, milyen zenék, előadók, zeneszerzők léteznek, hogy alternatívát tudjak felmutatni a hallgatóknak, akik ezt az utóbbi időben a rádió archívumából is meghallgathatják. Ugyanakkor sokszor szűk az időkorlát, főleg az első időkben, amikor még csak egy órás volt a műsor. Nem lehetett nagyobb volumenű műveket bemutatni, mert óránként híreket kellett bemondani. Ezért egy speciális ismeretterjesztő szerkezetet kellett kitalálni, és ennek a része volt, hogy hosszabban beszéltem a bemutatandó zenékről. Ezeket úgy kellett szerkeszteni, hogy meg lehessen szakítani a folyamatot. A kötelező hírszolgáltatást is ennek a célnak szenteltem. Saját híreket készítek, evvel is további információt nyújtva a hallgatóknak. 

PRAE: Ismeretterjesztő műsorokat vezetsz a Tilos-rádióban. Ott ez miként működik?

A Tilos 1991. augusztus 21-én kalózrádióként indult. '92-ben Sőrés Zsoltot felkérték, hogy csináljon egy műsort. Ez lett a No wave. Az első adás olyan jól sikerült, hogy ott elkezdődött egy sorozat. Én 1993-ban csatlakoztam a műsorhoz. A Tilos Rádió, két másik rádióval megosztva 1995 szeptemberében kapott frekvenciát. Ekkor már volt akkora gyűjteményem, hogy ezekre alapozva, általában én határozzam meg a műsor tematikáját, de a műsorokat együtt szerkesztettük. Később Zsolt teljesen átadta az irányítást, mert más feladatot vállalt. Pár éve csinálunk egy sorozatot Bútorzene címmel Bartók Györggyel és Czabán Györggyel. És itt visszakanyarodtunk Eno-féle ambient zenéhez, hiszen az alapvetően az Erik Satie féle „Musique d'ameublement”, magyarul bútorzene modern kifejezése: olyan zenéket takar, melyekre nem kell odafigyelni. Tulajdonképpen háttérzenéről van szó. A No Wave eleinte olyan műsor volt, melyet a régi Komjáthy-féle szórakoztató műsorok mintájára csináltunk, csak épp nem szórakoztató zenével, és ami most már több mint 30 éve nyújtja a hallgatói számára a sokszor szokatlan, ismeretlen zenéket, és hozzátartozó információkat.

A szerző fotóival