Arash és Anoosh két iráni férfi, akik DJ-ként Blade & Beard művésznéven titkos technobulikat szerveznek az iráni sivatagban, emellett lemezt szeretnének megjelentetni, külföldi fesztiválon próbálnak fellépni. A film játékideje során hosszú perióduson keresztül követjük útjukat, sok bátor és kockázatos pillanatnak leszünk szemtanúi, olyan helyzeteknek is, amelyek során sokszor a stáb is bajba kerülhetett volna.

A Tomboló Irán elhagyja a kortárs dokumentumfilmekben gyakran nyomatékos lélektani ábrázolást, helyette a fókuszát az igazságtalan diktatórikus állapokok kibontására helyezi Arash és Anoosh történetének nyomon követésével. Habár azonnal értjük és érezzük, hogy a két férfi élete sokkal boldogabb lenne, ha az iráni állam megszorító regulái nélkül, szabadon bonthatnák ki zenei karrierjüket, a film mégsem elsősorban az ő egyéni élettörténetükről vagy szubjektív benyomásaikról szól. Susanne Regina Meuers filmjét sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy figyelemfelhívó jelleggel, sorban bemutassa azokat vallási alapon létrehozott, a kortárs zenéhez köthető törvénykezéseket, amelyek napjainkban Iránban a hétköznapi ember boldogságának és önkifejezésének szabnak korlátot. Ennek során különösen nagy hangsúlyt kap, hogy a zenében a női reprezentáció szinte teljesen tiltottnak minősül. Amikor a Blade & Beard az első albumát próbálja megjelentetni, a Kulturális Minisztériumnak nemcsak az a problémája, hogy az elektronikus ütemek nem hasonlítanak a tradicionális iszlám zenéhez, hanem a női ének és a női figurák előtérbe helyezése is kicsapja a biztosítékot. A zenekarnak illegálisan, titokban kell megjelentetnie a zenét, miközben saját szabadságukat kockáztatják. Közben persze azon vacillálnak, mint minden modern diktatúra lakosa, hogy hosszútávon mennyire van jövőjük ebben az országban, nem kéne-e inkább nyugatra emigrálni, ahol nyugodtan csinálhatnák, amit csinálnak.

A letisztult és könnyen átérezhető alaphelyzet, amelyet a film lefest, számos igen erős pillanatot ígér. A film soha nem válik unalmassá, végig képes megtalálni azokat a legfontosabb dramaturgiai pontokat, amelyek révén átélhetően és világosan látjuk a hősökkel szembekerülő aktuális konfliktusokat és nehézségeket. Habár a film még 2016-ban készült el, kiválóan párhuzamba állítható az ősz óta tartó, több évtizedes feszültségeket a felszínre lökő iráni tüntetéshullámmal, amely azután robbant ki, miután az erkölcsrendőrség több bizonyíték szerint halálra vert egy ártatlan nőt, amiért nem megfelelően hordta az iszlám hidzsábot. A Tomboló Irán ugyanennek az általános igazságtalanságnak ad hangot, ezért lesz a filmben a leghangsúlyosabb jelenet, amikor azt látjuk, amint iráni nők kendő és bármiféle tradicionális iszlám öltözet nélkül, önfeledten táncolnak a Blade & Beard bulizenéjére az iráni sivatagban.

Még sok ilyen, illetve ehhez hasonló jelenet kellett volna, hogy a Tomboló Irán igazán hatásos és erőteljes kinyilatkoztatás legyen. Hiányzik azonban a filmből az iráni underground zenei kultúra részletes bemutatása, amely révén pontosabb képet kaphattunk volna arról, hogy ennek a zenei irányzatnak a rajongói milyen nehézségekkel és kihívásokkal küzdenek meg nap mint nap. Arash és Anoosh megélésén keresztül ugyan megismerjük, hogy zenei előadóként milyen korlátok között kell dolgozniuk, azonban a zenehallgatók nézőpontja – akik hasonló veszélynek teszik ki magukat, amikor egy-egy illegális technobulira elmennek – teljesen homályban marad. A témaválasztás miatt külön fájó a női nézőpont hiánya, hiszen a zenével kapcsolatos tiltások elsősorban nem is a műfajválasztást érintik (bár azzal is vannak problémái a minisztériumnak), hanem a szintérben jelenlévő nemi egyenlőséget. Vagyis a nők jogát, hogy szabadon kitombolhassák magukból a hét során felgyülemlett frusztrációt, ízlésüknek megfelelően öltözködhessenek, ne kelljen a férfiak megítélésétől tartaniuk, reprezentatívan, alkotó módon, valódi hanggal legyenek képviselve egy zenei kultúrában. Amikor a két DJ elhatározza, hogy nyugaton próbál szerencsét, barátnőiket hátrahagyva, bizonyos szempontból ezeket a problémákat is eltolják maguktól, a film pedig velük megy tovább, a fontos társadalmi kérdéseket Iránban felejtve.

Ha zenei érdeklődéből választjuk ezt a filmet, akkor is hiányérzetünk marad. Szinte semmit nem ismerünk meg az iráni techno gyártási folyamatáról vagy arról a fontos aspektusról, hogy a két DJ miképpen halott először elektronikus zenét, hogyan találták meg az inspirációt, milyen előadók hatottak rájuk. Mivel egy rendkívül kemény diktatúra konzervatív értékeivel szemben elhelyezkedő szubkultúra elfogadásáért küzdenek, kiváltképp fontos lett volna megismerni, pontosan mit jelent a két férfi életében az elektronikus zene, miért pont ebben a formában, és nem mondjuk filmben vagy képzőművészetben, esetleg másmilyen szervezkedésben találják meg az utat a szabad önkifejezéshez. A filmben egyáltalán nem kapunk információkat arról, hogy Iránban még milyen ellenkulturális mozgalmak léteznek, pedig ennek az ismeretterjesztésen túl társadalmi szerepe is lenne. A stáb pedig látszólag tartózkodik a szereplőitől, nem merészkednek közel vagy próbálnak a mélyére hatolni azoknak a lelkileg fontos kérdéseknek, amelyek egy ilyen környezetben nagyon is égető jelentőségűek. A beavatkozásmentes, megfigyelő dokumentumfilmes forma, amelyet a stáb választ és végig szigorúan megtart, a Tomboló Iránban az üzenet és a tartalom rovására megy. Kár érte, mert amire rátapint, az igazán fontos, ezért megérdemelt volna egy alaposabb és mélyebb dokumentumfilmes feldolgozást.

Tomboló Irán (Raving Iran) – svájci, iráni dokumentumfilm, 84 perc, 2016. Rendezte: Susanne Regina Meures. Operatőr: Gabriel Lobos, Susanne Regina Meures. Vágó: Rebecca Trösch. Producer: Christian Frei.

A cikkben felhasznált képek a BIDF hivatalos weboldaláról származnak.