„Nem lehetne, hogy egyből a pénzt eszem meg? Fordítva is jó, ha az ATM kiadja a kiflit. Már hallom is, ahogy ropog odabenn. Végül nem fér ki, csak egy pék körme.”

Ezt a 2015-ös bejegyzést találtam a Facebook-posztjaim között. „Ki mondja?” – érkezett a komment, és örülök neki, mert nincs azonosulás. Nem lennék olyan türelmetlen, hogy pénzt egyek. Nem várom egy pengevékony sajtszelet felbukkanását az ötezres helyén. Ettől függetlenül egy ATM a közvetlenség megtestesült hiánya, nincs benne Snickers. Törpe pénztárosok és pékek sincsenek ott szorult helyzetben, sőt, az ATM-ekben minden rendben. Általában béke van akkor is, ha nem a mi békénk, belátható, hogy a pénz biztonsága fontosabb, mint a mienk.

Érdemes olyan szemmel nézni a belekre és a versekre is, hogy meglássuk bennük a tranzakció valóságos működését. Ha nem eszel, nincs minek beépülni, nincs minek távozni, és ha nem csempészel üzenetet az irodalomba, nincs minek célba érni. Jobb lenne olyan verset írni, amilyennel Jákob Zoltán műköröm-milliárdos is szívesen párbeszédbe lép. Lehetséges ez? Ki ő? Nem biztos, hogy szomorú vagy szörnyű, bár Besenyő Pista úgy képzelné el, hogy egymilliárd műkörme van, és megkérdezné, akkor hány keze. De hagyjuk már, látszik a képen, hogy szó sincs semmi furcsaságról.

Az is érthető, hogy a „pénz” szót gyakran nem mondjuk ki, amikor pénzről beszélünk, úgyis

látni, a pénz hogy
nő, szaporul – nem puszta mulatság, bonctanilag
látni a pénz nemiszervét, mindent – annyi tanulság rejlik
e folyamatban

Rilke így közelíti meg a kérdést a tizedik duinói elégiában (Szabó Ede fordítása), de térjünk vissza Jákob Zoltánra. Válasszuk le róla egy pillanatra a Telex-cikkben ismertetett víziót, ahol gyülekeznek a rajongók, az érdeklődők, hogy Jákob Ferrarijába beülhessenek, vagy fotózzák. Aki azt feltételezi róla, hogy nem olvas kortárs lírát, tévedhet, persze, az is, aki hagyja, hogy a figyelmét tartósan elterelje. Nem Jákob a fontos, hanem az, hogy ha végigtapogatunk egy verset, ki lehessen érezni, mit tartogat számunkra. Szinte csukott szemmel is olvasható legyen – a papírzacskóba süllyesztett fánkot is felismered, amikor félrenézel és odanyúlsz. A mondanivaló ananász alakját érjük el, a cseresznyeszerű jelentést – az olvasó vagy belevájta a körmét, vagy nem –, a téglásodást (porcukor? liszt?) vagy az értelem palackozását (olaj? ásványvíz?). Vegyük a fáradságot, legalább szűkítsük a kört. Ha fizetünk a mazsoláért, azért már ne kelljen, hogy beazonosítsuk.

Épp az ételszállítás közben értettem meg, hogy Átoknaptár című könyvem 2020-ban megengedte magának, amit egy futár nem tehet: bárkit bizonytalanságban tartott a tartalmat illetően (ezt egy rokonom a megjelenés előtt sejtette, és kedves cinizmussal annyit kért, csak néhány betűt [!] küldjek belőle). Persze lehet amellett érvelni, hogy egyik vers sem táska. De attól még nem világos, hogy a költő miért merészkedhet messzebbre, mint egy futár. Van ebben valami luxus. Arra gondolni pedig aggasztó, hogy a betűk esetleg torlaszok, és homályban tartják a lényeget, a terméket (az említett rokonom jótékony bontást várt tőlem, mintha eltávolítanánk egy falat téglánként?). Innentől máshogy kell beszélni. Ezt a tárcát is azonnal le kell fordítani, hogy a szarkazmust mindenki szarkazmusnak vegye, mielőtt úgy tűnik, hogy komolyan beszélek. Például Jákob Zoltánt (olvashatja ezt is) nem akarom megijeszteni.