A WC-ajtón a két embléma – pisilő kisfiú és zuhanyzó (?) kislány – is mintha aranyból lenne. Ókori aranyból. Rómaiból. Nézelődöm, ereszkedem, s lassan leesik a tantusz, hogy a római arany nem vashatos, s nem is átlőtt krajcár. Azt hiszem, hanyag vagyok és elegáns (is voltam egyszer). Továbbá ártalmatlan is vagyok, nem tudnék mivel az asztalra csapni: nincsen rajtam mamusz.

A sarokban ragyogó, piros-fehér-fekete, hamutartó áll. Egy Tömzsi. Egy Kertitörpe. Te is kézen fognád, te is hazavinnéd. Van itt összhang. A pult fölötti faléceken egy lepattant óra lóg: ugyanaz a három, komoly, konzervatív szín. Egy kikent óra. Nem Dalíé, nem Svájcban selejtezték le. Kant sem ehhez igazította az óráját, mikor délutáni sétájára indult, hogy telesugdossa kis tanítványa, Kertész Imre fülét. Az óra alatt üres szódásüvegek. Faléces, lekent padok, mint egy dohányzó, balatoni váróteremben. De ez nem Balaton, ez Buda, mondjuk tehát azt, hogy olyan, mint az úttörővasút várója, a Széchenyi hegyen. Bocsánat, gyermekvasút. De én még ötödikben lehettem volna úttörő, csak egy osztálytársammal az utolsó órában visszautasítottuk ezt a megtisztelő lehetőséget. ’89 őszén, ha nem tévedek. Szóval én így álltam ellent. Mindig el is mesélem, itt az Italcsarnokban, a többi ellenállónak.

Felnézek a plafonra: öt üres métert látok. Kutya egy hely, nem semmi a marmagassága. A lambériás álmennyezeten fekete-sárga a csillár és lusta a ventilátor. Libériás inas nincs. Itt nincs kinek csengetni. Maximum a játékgép csenget egy picit. Minden féláras a züllött belvároshoz képest. A nők is. S így van ez jól. Féláras vagyok én is.

A falon „ártábla”. Szép szó. Meg egy régi Coca Cola-tányér is itt tüntet. Giccses képek mellette, túl sok rajtuk a szín: mind egy helyre szaladt. A színek üregéből kiűzte őket ide az az elkaphatatlan, pimasz, fehér egér.

Itt minden tükör egyszerű, beszédes és látó. Ez az a hely, ahol nem kell zavarba jönni. Nem várnak tőled csodát, műsort, mutatványt. Itt építhetsz saját szeparét. E csarnok úgy mindenkié, hogy valójában a tiéd. Szemben a sok híres emberes, cool hellyel. Melyek senkiéi. Melyeket egy kollektív és kiábrándító illúzió tart meg csupán.

Az asztalok között pár árva könyöklő. És a döbbenet: van papírtörlő a mosdóban. (vö. zuhanyzó kislány). Lágymányosi kétértelműség: ez jut eszembe. Na, erre mondjanak valamit. Erre kérjen lapot, aki író.

Italcsarnok - Lágymányos, Budafoki út, vagyis itt.
Fotó: Végh Dániel