PRAE.HU: Kérlek, meséld el, hogy mi volt az első meghatározó élményed a mozival, filmekkel kapcsolatban!

Egész életemben filmeket néztem. Nagyjából hatéves voltam, amikor kaptunk a testvéreimmel közösen egy videomagnót a szüleinktől. Azon aztán kizárólag kalózkazettákat néztünk, ugyanis a Mátrában nőttünk fel, ahol nem igazán voltak tékák. Ehelyett a nagybátyám kollégája másolta nekünk a filmeket. Eleinte a Star Wars-összest néztünk 0–24-ben, aztán az alámondásos Top Gunt és hasonlókat. Egy meghatározó pillanat jut még eszembe. A helyi művelődési házban rendeztek mozit nekünk, a Pandamaci című japán rajzfilmet vetítették, amelyet azóta már megtaláltam, de egyelőre félek újra megnézni, nehogy kiderüljön, hogy mégsem olyan jó, mint amilyenre emlékszem. Ebből a filmből a mai napig egész mondatokat tudok idézni. Kamaszkoromból a legfontosabb emlékem az, amikor egy napon hazamentem az iskolából, és a tévét kapcsolgatva felfedeztem egy új csatornát, amin a Gül Baba ment. Ekkor indult el az RTL Klub Magyarországon, és az első egy hónapban régi magyar filmeket sugároztak. Ezalatt az egy hónap alatt én minden nap loholtam haza az iskolából, hogy le ne maradjak a filmekről – ekkor már éreztem, hogy én is ilyeneket szeretnék csinálni.

PRAE.HU: Ezek szerint már valahol a kamaszkor táján megjelent az igény benned, hogy alkotóként legyél részese a filmeknek?

Nem teljesen, eleinte ugyanis inkább írtam, egy időben a novelláim is megjelentek, tehát az alkotást mint olyat inkább az írás felől közelítettem meg. Filmszakra azért jelentkeztem, mert bár pszichológiát akartam hallgatni eredetileg, az egyetemi szakok listáját böngészve felfedeztem, hogy az ELTE-n indítanak filmelmélet és filmtörténet szakot. Ez indította be a fantáziámat: azért fognak nekem ösztöndíjat fizetni, hogy filmeket nézzek? Akkor, gondoltam, filmekről fogok írni, vagyis filmkritikus leszek! Nagyon megtetszett ez a gondolat, és bár addigra rendeztem már egy filmet (az osztályom diáknapi filmjét, ami egy vámpírfilm-paródia volt – évekkel az Alkonyat megjelenése előtt), rájöttem, hogy a rendezés nem az én utam. Ezzel együtt viszonylag hamar ráébredtem: az sem nekem való munka, hogy mások munkájáról alkossak véleményt. Nemcsak gondolkodni akarok róla, hanem csinálni is akarom. Máskülönben tétlennek érzem magam.

PRAE.HU: Innen vezetett tovább az utad az SZFE gyártásvezető szakára. Ez már a fentiek fényében meghozott, tudatos döntés volt?

Csupán félig. Nagyon szerettem vágni, köszönhetően az ELTE-s filmkészítési gyakorlatnak, ahol Sós Mari, a mai napig egyik legkedvesebb egykori tanárom mentorált, és segített felkészülni a felvételire. A vágó szak mellett párhuzamosan viszont az akkori barátom sugalmazására beadtam a jelentkezésemet gyártásvezetésre is, hiszen nyilvánvaló volt, hogy leginkább beszélgetni, telefonálni és szervezkedni szeretek. Berkes Juli csoporttársnőm (például a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, a Rossz versek és a Külön falka producere – a szerk.), aki akkor már több éve párhuzamosan végezte az SZFE-t, részletesen elmesélte, hogyan kell elképzelni ezt a munkát, én pedig határozottan úgy éreztem, hogy nekem menne ez a dolog. Így aztán párhuzamosan csináltam a két felvételit. Először a gyártás ment le, ahol a harmadik fordulón az osztályfőnököm, Garami Gábor nagyon értékelte, hogy szemtelen és vakmerő vagyok. Az egyik felvételifeladat részeként fotósorozatot kellett készítenünk az alapján a történet alapján, amelyet még a legelső fordulóban írtunk. Amikor Garami megnézte a beadott munkámat, csodálkozva jegyezte meg, hogy ezeken a fotókon én vagyok a főszereplő, ez hogy lehet?. Erre azt válaszoltam neki, gyártás akarok lenni, nem fotós, természetesen felkértem egy profi fotóst, Hermann Ildit. Garaminak annyira tetszett a mód, ahogyan megoldottam a feladatot – nem álltam neki saját magam bénán fotózgatni, hanem inkább leszerveztem a dolgot –, hogy akkor eldöntötte: fel fog venni. Amikor ez kiderült, elsírtam magam, hogy akkor én most már soha nem leszek igazi művész. Huszonkétévesen az ember furcsa következtetéseket tud levonni, és szeret végletekben gondolkodni. Zokogva hívtam fel a Marit, aki viszont azzal vigasztalt, hogy tudta, engem gyártásra fognak felvenni, és higgyem el, jó lesz ez nekem. Sajnos most már sem Mari, sem Garami Gábor nincs köztünk, de én mind a mai napig nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy láttak bennem fantáziát és támogattak.

PRAE.HU: És Marinak igaza lett.

Igaza lett. Ezzel együtt nagyon bántott a dolog, és tudni akartam, mi volt az oka annak, hogy nem kerültem be vágó szakra. Megkérdeztem hát Sellő Hajnal osztályvezetőt, aki annyit válaszolt: „Mucika, el tudod képzelni, hogy két órán keresztül a seggeden maradsz nyugton, és nem mozdulsz meg? Mert én nem. Vágóként viszont napi tíz órát kellene ülnöd...” No, hát neki is igaza volt. Ő is jobban kiismert engem, mint akkoriban én magamat.

PRAE.HU: Említetted, hogy a környezeted már ekkor visszatükrözte számodra, hogy a képességeid és az attitűdöd a gyártásvezetésre, a producerkedésre tesznek kifejezetten alkalmassá. Meg tudnád mondani, mik ezek a képességek, amelyekre ezen a területen szükség van?

A gyártásvezető és a producer között az a legnagyobb különbség, hogy a producer összehozza a produkciót, megszerzi a pénzt, összefogja az egész munkát, a gyártásvezető pedig az alatta dolgozó pénzügyi és logisztikai vezető, aki ráadásul HR-es is egyben. A gyártásvezető a stábot irányítja oly módon, hogy a forgatás reggelére mindenki ott legyen a helyszínen, minden szükséges megállapodás megszülessen, és el lehessen kezdeni a munkát a pénzügyi keretek megfelelő betartásával. Ebből látható, hogy ez meglehetősen sokrétű munka: pénzügyi, logisztikai ismereteket igényel, és érteni kell az emberek nyelvén is. Talán a legfontosabb képesség, hogy tudjunk egyszerre több dologra figyelni. Ebben a munkában több folyamatot kell tudni szimultán kézben tartani, az egész irányításunk alatt álló gépezetet tudni kell működtetni, a különböző részlegeknek kiadni a megfelelő feladatokat. Nagyon rugalmasnak kell lenni, mert bármikor történhet olyasmi, amire nem számítottunk, továbbá nagyon fegyelmezettnek, nem irányíthatnak az érzéseink, professzionálisan kell kezelni a helyzeteket. Nem szabad pánikolni – ha valaki nem bírja a stresszt, annak nem való ez a szakma. Ezenkívül érteni kell az emberekhez. Ez azért nagyon fontos, mert rengeteg emberrel dolgozunk, és nem csak filmesekkel, hanem civilekkel is, akikkel meg kell tudnunk értetni, hogy mi fog történni, ehhez szakszavak nélkül, érthetően, megbízhatóan kell elmagyaráznunk a dolgokat. A jó kommunikáció elengedhetetlen, ráadásul a különböző szerepekből ki-be kell ugrálni, függően attól, hogy filmesekkel vagy civilekkel tárgyalunk éppen. Nyilvánvaló, hogy amikor például helyszínt tárgyalunk le, nem használhatjuk ugyanazokat a kifejezéseket, amelyeket a fővilágosítónak mondanánk, aki pontosan tudja, hogy általában mi történik egy forgatáson.

PRAE.HU: Afféle integrátor szereped van a nagy gépezet közepén. Hogyan lehet elsajátítani a különböző filmes szakmákat itthon?

Vannak különböző témába vágó egyetemi, illetve más filmszakmai képzések a célra. Nekem is lesz idén az ELTE-n egy kurzusom Akar Péterrel közösen, amelynek kifejezetten az a koncepciója, hogy minden órára meghívjuk a filmgyártás valamely kevésbé ismert részlegének egy-egy vezetőjét, például berendezőt, világosítót, sminkest, fodrászt és így tovább, hogy a hallgatók az ő munkájukkal is megismerkedhessenek. Hasznos lenne egy naprakész pályaválasztási tanácsadás, ami a lehetséges szakmákat ismertetné meg a középiskolásokkal. Egyébként nemrég hozott létre az NFI képzést a különböző hiányszakmákra (scriptes-naplóvezető, pénztáros, stb.), viszont ezeknek a szakmáknak a legnagyobb nehézsége éppen az, hogy nem tanulhatók iskolában. Nagyon fontos az elméleti felkészültség, de még fontosabb, hogy elszegődj egy profi mellé, és a gyakorlatban szedd össze a tudást. Kis vizsgafilmekkel lehet például kiválóan beletanulni az ilyesmibe.

PRAE.HU: Mi a helyzet a szakdolgozó-hiánnyal Magyarországon?

Állandó hiánnyal küzdünk, jelenleg az amerikai filmek miatt előfordul, hogy nem lehet minden posztra embert találni. A részlegvezetők alatt dolgozó szakembereknek többnyire teljesen mindegy, hogy amerikai vagy hazai filmben, esetleg reklámban dolgoznak, hiszen nekik mindenhol ugyanazt kell csinálniuk. A rengeteg beáramló szervízprodukció pedig felszívja az összes szakembert, hiszen eleve sokkal nagyobb stábbal dolgoznak, ráadásul rendszerint hosszútávú munkát, megbízható fizetést ajánlanak. Kifejezetten nehéz egy-két napos munkára találni valakit, ha az illetőnek egyébként pont ugyanazt kell csinálnia mondjuk a mi kisebb költségvetésű online reklámunkban, mint egy Disney-filmben. Az olyan részlegvezetők, mint a látványtervező vagy jelmeztervező esetében már más a helyzet, mivel ők nem feltétlenül tudnak vezető pozícióban dolgozni a külföldi produkciókban, hanem csak a külföldi „megfelelőjük” alatt, a hazai produkciókban viszont szabadon dolgozhatnak. Ennek ellenére csináltam olyan reklámot, amelyhez szinte képtelenek voltunk látványtervezőt találni, annyira sok munka volt egyszerre. Scriptest találni, vagy igazán profi filmes pénztárost, aki ráér rövid munkákra – az viszont tényleg lehetetlen.

PRAE.HU: Magyarországon milyen alapon szerveződik egy-egy filmes stáb?

Ha rövidfilmről van szó, akkor az a vezérelv, hogy kitől tudsz éppen szívességet kérni. Kisfilmet senki nem azért csinál, hogy megéljen belőle, hanem azért, hogy támogassa az alkotókat, vagy ő maga léphessen előre egyet a saját pályájának ranglétráján. Nagyjátékfilmek esetében viszont minden azon múlik, hogy a film meghatározó alkotói, a producer, a rendező kiket szeretnének munkatársul választani. Sokféleképpen elindulhat egy film. Rendszerint a producer kéri fel a rendezőt, de sokszor a rendező már eleve adott, mert például közösen dolgoztak a könyvön a forgatókönyvíróval, és ők ketten keresnek producert a projekthez. Sokat nyom a latban az, hogy ki kivel szeret dolgozni. Ha megvan az alapcsapat, ők felkérik a részlegvezetőket, a producernek pedig erre rá kell bólintania, vagy élhet a vétójogával. És természetesen mindig szerepet játszik az is, hogy ki ér rá éppen, illetve, hogy az adott produkciós cégnek milyen háttéralkui, szerződései vannak. Ezek már nagyon egyedi helyzetek.

PRAE.HU: Mi a helyzet itthon a női stábtagokkal? Neked ebben kiterjedt tapasztalatod van, hiszen gyakran dolgozol együtt női alkotótársakkal.

Valahogy már a főiskolán úgy alakult, hogy mindig én kaptam a lányokat. Ez azért érdekes, mert a főiskolán, ha nyolc rendező volt egy osztályban, abból hat fiú volt, és csupán két lány – ők is azért, mert igyekeztek minden osztályba felvenni kettőt. Talán csak a 6x6 óta van több női rendező egy osztályban. Ennek a pályának nekifutni nőként még mindig nehezebb. Éppen nemrég mesélte az asszisztensem, hogy tanúja volt, amint egy filmes házibulin egy rendező csajozás gyanánt kifejtette egy lánynak, hogy a rendezés férfiszakma, engedjük már el ezt a dolgot, hogy nők rendezni akarnak. Ezzel próbálta felszedni a lányt! Annyira kíváncsi vagyok, hogy a lányzó vajon mit reagált erre, de ez már nem derült ki.

Mostanában már tudatosan alakítom úgy, hogy több női alkotóval dolgozom. Kifejezetten szeretem, ha kiegyenlített a nemek aránya a stábban – a túltengő női energiák éppúgy nem szerencsések, mint ugyanez férfiban. Mindenekelőtt persze intelligens emberekkel szeretek dolgozni. Van viszont több olyan női alkotó, akivel jól megértjük egymást, jól dolgozunk együtt, és oly módon tudunk férfi alkotótársakat választani magunk mellé, hogy nem kell ezekkel a sztereotípiákkal bajlódni. Ilyen például Hatházi Fanni rendező barátom (a legutóbbi Verzión mutatta be Majdnem jó című dokumentumfilmjét – a szerk.), vagy a Korom Anna rendező–Vincze Alina operatőr alkotópáros, akikkel évek óta dolgozom együtt, most már egyre nagyobb projekteken, illetve az egyik állandó vágó kollégám, Erdélyi Flóra. Nagyszerű olyan stábokkal dolgozni, amelyekben senki nem érzékelteti: de hát ez egy lány! A jelenleg futó Az almafa virágaesetében ráadásul olyan különös együttállás jött létre, hogy szinte minden alkotó nő: a producerek (György Lea és én), a rendező (Szűcs Dóra), az vezető operatőr (Csepeli Eszter), a vágó (Erdélyi Flóra), a látványtervező (Szabó Edina) és a jelmeztervező (Szűcs Edit) is. Az utóbb időben többször felhívták rá a figyelmemet, milyen furcsa, hogy ez így alakult. Való igaz, hogy nem gyakori helyzet. De ha belegondolunk, mikor csodálkozunk rá egy teljesen férfiakból álló stábra? Soha, mivel az természetesnek érződik. Én azon vagyok, hogy ez ne így legyen, de nem a férfiak ellenében, hanem mellettük. Például a saját gyártócégünket, a Stranger Filmst is két férfi producerkollégámmal, Bisztray Sándorral és Fazakas Péterrel együtt hoztuk létre.

PRAE.HU: Milyen sztereotípiák, prekoncepciók miatt ütköztök nehézségbe a mindennapi munka során?

Mivel én is férfiszakmát űzök, magam is közvetlen közelről tapasztalom, mennyire sokan gondolkodnak még mindig sztereotípiák mentén. Az például általános meggyőződés, hogy ha most még rendez vagy gyárt is ugyan egy nő, az egész csak addig fog tartani, amíg gyereke nem lesz. Pedig akkor mi van? Azt is ugyanúgy végig lehet menedzselni, mint bármi mást. Az természetesen nehézséget okoz, hogy a filmezés nem nyolcórás munka. Egy forgatási nap tizenkét órás, én meg gyakran tizenhatot töltök a helyszínen. Gyártásként pihenőnapon sem lehet pihenni, valamit biztos, hogy akkor is éppen intézni kell. Az almafa virága kapcsán kérdezte a minap az utómunka-koordinátor, hogy hétvégén ráérek-e valamire. Nem kérdés, hogy ráérek-e – egyszerűen muszáj. Most nyilván örülök, hogy nem éppen akkor van a gyerekem karácsonyi bulija az oviban, mert akkor bizony ez konfliktushelyzetet teremtene. Tény, hogy a háztartás, gyereknevelés terén a nőkre háruló nagyobb terhek miatt nehezebb összehoznunk a feladatainkat, de semmi sem megoldhatatlan. Erősen élnek azok a prekoncepciók is a fejekben, hogy bizonyos szakmák, például az operatőri szakma, kimondottan férfias, hiszen egy nő nem bírja el a kamerát. No, hát aki mostanában forgatott, az pontosan tudhatja, hogy a mai, modern kamerák nem feltétlenül nehezek, meg lehet oldani a kameramozgatást, arról nem beszélve, hogy a kamera legtöbbször valamilyen kameramozgató eszközön, például dollyn vagy steadycamen van, nem feltétlenül az operatőr vállán. Tény, hogy vannak nehéz gépek, maga a steadycam például ilyen, ezzel kapcsolatban viszont azt gondolom, hogy egy 60 kilós, 160 centis fiúsem alkalmas steadycam operatőrnek. Egy operatőrnek viszont nem is ez a feladata, hanem az, hogy kitalálja, mitől lesz jó az a mozdulat, és irányítsa a steadycamest. Az ehhez hasonló vélekedések miatt sokszor nehezebb munkát kapni nőként. Volt, hogy mikor megkérdezték, kit ajánlok egy munkára, csak legyintettek a válaszomra, mondván, á, ő most szült, biztos nem vállal ilyesmit. Erre csak annyit feleltem, hogy nem most szült, hanem féléve, különben meg hívd fel, és kérdezd meg tőle, majd ő eldönti, hogy mit vállal. Egy nő nem lesz nyugdíjas attól, hogy lett két gyereke, sőt, általában ugyanúgy dolgozik tovább. Megtörtént az is, hogy egy ismerősöm be akart ajánlani engem egy munkára, de a producer közölte vele, hogy ő férfi gyártásvezetőt akar, mert egy nővel nem lehet úgy beszélni, ahogyan ő akar. Magyarán, úgy választ valaki munkatársat, hogy ordíthasson vele? Ahogyan egy nővel nem szabad beszélni, úgy egyetlen kollégával sem szabadna, nemtől függetlenül. Visszatérve a producerre, nem sikerült gyártásvezetőt találnia végül, és két héttel később üzent nekem, hogy mégis szeretne velem dolgozni. Visszaüzentem neki, hogy sajnos nem érek rá mostantól soha, amikor neki szüksége lenne rám, mert nem akarok olyan emberrel dolgozni, akinek ilyen feltételei vannak.

PRAE.HU: Ez a „bájos” történet kiválóan át is vezet minket arra a kérdésre, hogy mit jelent pontosan – a te szavaiddal szólva – az a jelenség, hogy „a gyártásvezető az ütközőpont a szakmunkás és a művészeti dolgozói réteg között”. Ezt hogyan kell elképzelni a gyakorlatban?

A producernek művészetileg, pénzügyileg és marketing szempontból is kell irányítania a filmet. Számára az a fontos, hogy jól sikerüljön a film, minél eladhatóbb legyen, és mindeközben lehetőleg jó hangulatban teljen a munka. A gyártásvezető elsődleges feladata a szabályok betartatása és a pénz hasznos elköltése. Ez azt is jelenti, hogy nagyobb filmeknél a producer sokszor nem találkozik napi szinten a stábbal, hanem a gyártásvezetőn keresztül kommunikál. Egy példa: a producer meghagyja, hogy a jelmez férjen bele egy adott összegbe, ám a nap végén a jelmeztervező jelzi a gyártásvezetőnek, hogy nem sikerül. Ilyenkor a gyártásvezető feladata, hogy megbeszélje a producerrel, hogyan tovább. A producer maga nem feltétlenül fog részletesen foglalkozni azzal, hogy hány váltás ruha van egy színészre, vagy mennyiből jön ki a statiszták jelmeze. Az apró-cseprő stábigények mind a gyártásvezetőhöz futnak be, akinek aztán egyeztetnie kell a producerrel.

PRAE.HU: Mi a legkedvesebb része számodra ennek a munkának?

Azt szeretem a legjobban, amikor jó kapcsolatok alakulnak ki a munka végére, és odafigyelünk egymásra. Több barátságom született így munkakapcsolatokból. Ez az emberi oldal. A másik, szakmaibb oldalról nézve pedig nagyon szeretek költségvetést vagy pályázati költségvetést írni, és, nem utolsó sorban, telefonálni. Imádom a számokat, a táblázatokat, szeretek ügyelni rá, hogy minden szépen kijöjjön. És nagyon szeretem, hogy amikor éppen alakulóban van egy új projekt, akkor felhívhatok akár olyan embereket is, akikkel régen nem beszéltem, ez ugyanis rengeteg energiával tölt fel. Csak a monotonitást nem szeretem. Ezért dolgozom filmeken és reklámokon felváltva vagy párhuzamosan, mindig biztosítják a változatosságot.

PRAE.HU: Volt már valaha az ideálishoz közelítő projekted, vagy ez a munka állandó krízismenedzsment?

Sokszor krízismenedzsment, valóban, de ha jól van előkészítve a projekt – mert a gyártásvezető és az előkészítésben részt vevő kollégák jól dolgoztak –, és jók a munkatársak, akkor lényegesen kevesebb a krízis. Minél inkább rutinfeladattá válik valami, annál hajlamosabbak vagyunk hibákat elkövetni. Ha viszont szeretjük, amit csinálunk, kevesebb energia is elég lesz a megfelelő működtetéshez. Ezzel együtt én a krízismenedzsmentet is szeretem! Persze nem azt, amikor valaki rosszul csinál valamit, és ebből adódik a pánik, hanem azt, amikor olyan kiszámíthatatlan dolgok történnek, amelyekre hirtelen kell reagálni. Ha végül megoldjuk, és jól jövünk ki belőle, az rengeteg adrenalint termel, és nagy elégedettséggel tölt el. Az almafa … forgatásán volt egy olyan napom, amikor hajnali négykor álltam a fürdőben, próbáltam megtalálni a számat a fogkefével, és arra gondoltam: nem hiszem el, hogy már megint négy órát aludtam, mikor lesz ennek vége? Ebben a pillanatban hívott a felvételvezető, hogy nagy baj van, elfelejtette megrendelni a vécébuszt a helyszínre. Én teljesen nyugodtan kezeltem a helyzetet, van ott egy másik forgatás is, majd bekéredzkedünk hozzájuk, valahogy csak lesz. Öt perc múlva megint hív: kiderült, hogy a vécébusz be se férne, mert a másik produkció valahogy úgy parkolt, hogy semmi nem tudna már beállni tőlük. Na, gondoltam erre, még örülök is, hogy legalább nem költöttünk rá feleslegesen. Ezután odamentünk a helyszínre, megbeszéltük a helyiekkel a dolgot, és semmi probléma nem lett belőle. Úgyhogy időnként alig öt perc alatt minden és mindennek az ellenkezője is megtörténik.

PRAE.HU: Mennyire nehéz a végén elengedni egy olyan projektet, amelyet már a megszületése előtti sokadik pillanattól dédelgetsz?

Szerintem sosem engedjük el teljesen. Producerként ráadásul az utóéletét is figyelemmel követjük a filmjeinknek. Producerasszisztensként vagy gyártásként persze más, mint a rendezőnek, aki alig bírja abbahagyni. De a forgatócsapatban dolgozókhoz képest is speciális helyzetben vagyok. Magának a forgatásnak az intenzív időszakát otthagyni persze együtt jár némi hiányérzettel, de én rendszerint utómunkát is gyártok, azután pedig mindig jön a következő feladat. Általában párhuzamosan több, különböző fázisban lévő projekttel is foglalkozom. Gyászolok is picit, de közben mindig ott van már valami új, amire koncentrálni kell.

Fotók: Havasi Gábor