A 2022-es őszi Margóra jelent meg Izsó Zita negyedik, Bekerített erdő című kötete a Scolar Kiadó LIVE sorozatában. Érdeklődéssel fordultam a versekhez, többek között a címadó szókapcsolat, a borító szkafanderén visszatükröződő fenyves és a fülszöveg miatt, melyek valamiféle poszthumán, esetleg ökopoétikai olvasat lehetőségét ígérték. Tévedtem: Izsó legújabb kötete bár több helyen is foglalkozik a környezetpusztulás tapasztalatával, valamint az emberutánival („Lesznek gyerekek is / sírnak, / mert még sok bennük a tenger, / (…) // Ők már nem szörnyektől / vagy szellemektől félnek, / hanem erszényes farkasoktól, / jávai tigrisektől, / berber oroszlánoktól, / amikről azt képzelik, / megbújnak az ágyuk alatt / bekerített erdőben.” (Egyszerre ébren, 51-52.)), gerincét mégis az abúzusok, traumák, fizikai és pszichés sérülések elbeszélése, feldolgozása adja.

A Bekerített erdő ennélfogva tematikusan is kapcsolódik a szerző korábbi műveihez, emellett számos egyéb kapcsolódási pont feltárható, legszervesebben és legnyilvánvalóbban előző, Éjszakai földet érés (Scolar, 2018) című kötetéhez kötődik. Többek között a cikluscímek között is felfedezhető kapcsolat: az Éjszakainál Földközeli magasság; Utazómagasság; Zuhanórepülés és Éjszakai földet érés, a Bekerítettnél pedig a Három; Kettő és Egy utalnak (űr)repüléshez köthető visszaszámlálásra, illetve landolásra. Emellett a két könyv verscímei is több helyen összecsengenek: Darázsfészek – Lopódarazsak; Mélyvíz – Merülés; valamint mindkettőben helyet kapott egy-egy A vendégség vége című vers. Ezen kívül tematikus szinten is tetten érhető a két kötet kapcsolata, hiszen az Éjszakai is foglalkozik a fentebb említett problémákkal, és nyelvileg is sok hasonlóságot mutatnak, mintha a Bekerített erdő a továbbgondolása lenne az Éjszakai poétikájának. Mindazonáltal már a költő második, Színről színre (Prae Kiadó – Palimpszeszt, 2014) című könyve is hasonló tematika mentén szerveződik. Az asztronauta és az űrutazás motívuma is egy hasonló kapcsolódási pont: a Bekerített és az Éjszakai borítóján az éjszakai égbolt (világűr?) adja a digitális grafikák hátterét, ami számos versben felbukkan. A Színről színre Szkafander című verse pedig mind nyelvi-poétikai szempontból, mind pedig tematikusan a szóban forgó költészet előrejelzéseként is olvasható.

Ezen hasonlóságok feltárásával érkezem el ahhoz, amit az egyetlen problémának tartok a Bekerített erdőben. Az eddigi életmű felől olvasva az az érzésem támad, hogy Izsó megalkotott ugyan egy egyedi, erőteljes, meglepő és találó képektől burjánzó traumapoétikát, de negyedik kötetében sem lépett ki ennek keretei közül. Sem az általánosan használt versnyelv, sem a feldolgozott témák vonatkozásában nem észleltem látványos elmozdulást – cserébe viszont az évek alatt sokat tökéletesedett ez a költészet. Ugyanakkor a verscímek hasonlósága – amellett, hogy az említett probléma indikátora is – párbeszédlehetőséget biztosít az életmű egyes darabjai között, miközben a szóban forgó versek önmagukban is értelmezhetők.

A válogatás legnagyobb erénye, hogy nem az emocionálisan telített témákkal, a traumákról való nyílt beszéd vállalásával akarja legitimálni a verseket. Ugyanis attól, hogy egy szöveg vagy egy könyv társadalmilag fontos témákról beszél, korántsem lesz esztétikai szempontból is értékes. Izsót azonban nem fenyegeti ez a veszély; verseinek nem az az elsődleges erénye, hogy beszél az erőszakról és annak különböző aspektusairól, hanem az, ahogyan beszél. A versek ereje a meglepő, találó, sokszor asszociatív képalkotásban rejlik. „[A] mosolyom illetlen, / mint egy nyitva hagyott slicc.”; „[r]ossz volt a foga, / beletörhetett volna a kemény szavakba, / amiket a fejemhez vágott, / ha nem ízlett neki az ebéd.” (Halleves, 9.); „[sz]avaid, mint a húsevő bogarak” (Merülés, 25.). Gyakori a képek tobzódása, amely általában nem nehezíti meg a befogadást, de esetenként zavarosnak tűnik, ahogy a Halleves asszociációs módon építkező zárlatában is: „a világ összes íze, / egy egész Atlantisz / süllyedt el a hallevesemben, / és csak kanalazza tovább / az elmerült civilizációt, / a sövénnyel határolt kertet, / fehérre meszelt házat, / a boldognak indult életünket.” Bár ebben az esetben levezethető, hogyan kerül oda Atlantisz, de zavaros, fölösleges beékelésnek tűnik. Ugyanakkor izgalmas nüansz a „sövénnyel határolt kert”, mely jól rímel a kötetcímre, és a többi versben többször is felbukkanó bekerített erdő motívumára.

Figyelemreméltó, ahogy egyes képek több helyen is felbukkannak, átjárást biztosítva a versek között, rámutatva a kötet tudatos építkezésére. A lándzsa például megjelenik a Felhők alatt (12.) című versben: „a felhők úgy szállnak el a hegycsúcsok felett, / ahogy a katonák húzhatták végig az ujjaikat / az ütközet előtt a lándzsák élein.”, de a Jég (13-14.) zárlatában is: „(a) többiek sejtették, / hogy valami nincsen rendben, / de csak a jéghegy csúcsát látták, / úgy fúródott bele a valóságukba, / mint kihegyezett lándzsa éle.” (itt külön kiemelném, hogy Izsó milyen jól tudta szervesíteni a „jéghegy csúcsa” frázist, amely közhelyjellege, túlhasználtsága stb. miatt más esetben nagy eséllyel gyengítene egy verset).

Gyakran visszatérő elem az erdő is. „Később azért veszekedtünk, / mert kertet ígértem neki, / vagy hogy elkerítek egy erdőt, /de végül csak a mondataimat ültettem tele fákkal.” (Űrséta, 16-19.); vagy „(…) a bekerített erdőben / olyan közel állnak egymáshoz a fák, / hogy könnyedén átugrálnak / egyikről a másikra az állatok / mint a családtagok között a gondolatok.” (Lopódarazsak, 26-27.); „(m)ert a bekerített erdőben a folyó szavai / beszivárognak a figyelem legapróbb résein” (cím nélkül, 62.); illetve a fentebb idézett Egyszerre ébren (51-52.) című versben is. A bekerített erdő képének bár versenként eltérő a szerepe (hol a nagy ígéretek metaforája, hol egy fiktív, valamilyen módon szabályozott és szabályozó közeg), mégis konzisztens, jól működő kép, még az sem teszi unalmassá, hogy a köznapi értelemben vett erdő is gyakran fordul elő a kötetben. Ehelyett magyarázatot ad arra, mit jelent a könyv címe: egy olyan képződményt, helyet, amely, ahogy a címadó versből is kiderül, egyszerre paradicsomi közeg, menekülési lehetőség, ahol a lírai én védettséget élvez a traumákkal, abúzusokkal szemben, és egy – paradox módon – emberelőtti, az emberi jelenlétet mégis feszültség nélkül befogadó környezet, amely önmaga is egyszerre természeti (erdő) és emberi (bekerített). Hozzátartozik a kontroll, a szabályozottság, a bekerítettség, mely egyrészt egyfajta külvilág elleni védőkerítésként értelmezhető, másrészt megnehezíti a másokhoz való kapcsolódást, a kitörést a pszichés bezárkózásból. A bekerített erdő Édenkertre hajazó tulajdonságain keresztül pedig megjelenik a transzcendencia, mely Izsó költészetében gyakorta felbukkan. De előkerül klímaszorongás, az ökokrízis problémaköre is.

A bekerített erdő visszatérő motívuma mellett az űr, az űrutazáshoz köthető fogalmak, tárgyak, képek is rendszeresen felbukkannak. Leghangsúlyosabban az Űrséta (16-19.) című versben jelennek meg, mely az alkoholizmussal állítja párhuzamba az űrutazást, miközben a családon belüli abúzusról beszél – nagyon izgalmasan – az erőszaktevő apa szemszögéből. „Az első poharakat / véletlenül törtem össze. / Az űrhajósok / a Földre visszatérve / gyakran elejtenek tárgyakat.” (18.)

Összességében Izsó Zita negyedik verseskötete magas színvonalú válogatás, erős sodrású és pontos, társadalmi fontosságuktól függetlenül is kiváló versekkel, találó és látványos képekkel. Izsó jó érzékkel találja meg a poétikai virtuozitást a traumák tematizálása során, és a kötet végére érve nehéz nem sóvárogni a bekerített erdő után, ahova elmenekülhetünk gyógyulni, akár egy privát rezervátumba.