Korunk egyik népbetegségének is tekinthető a büntetőfékezés, amely a tavaly elhunyt celeb, Berki Krisztián felelőtlen manővere és cselekedete miatt különösen nagy visszhangot kapott az utóbbi években. A kicsinyes bosszúként is aposztrofálható művelet lényege, hogy egy általában siető sofőr nem tudja elviselni, hogy az előtte az esetek többségében szabályosan, a sebességhatároknak megfelelően haladó autót nem előzheti meg, így amikor végre megteheti, direkt befékez az őt korábban lassúságával „megkárosító” embertársa előtt. Ennek, mint Berki esetében is, baleset, ütközés lehet a következménye attól függően, hogy milyen az áldozat reagálóképessége, mennyire gyorsan tudja lefékezni a járművét. Ez persze csak a jéghegy csúcsa, a gyorshajtás, a szabályok be nem tartása sajnos elterjedt a magyar közutakon is.

A statisztikák szerint Magyarországon 2022-ben 3816 baleset gyorshajtás miatt történt, de előkelő helyen szerepel a követési távolság figyelmen kívül hagyása (1065) is. Az esetek többségében, 9138 alkalommal személygépkocsi okozta a kárt, és tavaly 13 559 esetben sérültek meg emberek az utakon, 471-en el is hunytak. A gyorshajtást sokszor azért „engedik meg maguknak” a sofőrök, mert sietnek valahová, mert az idő szorít, a 21. században még inkább, amikor például egy éttermet könnyedén és nagy nyilvánosság előtt lepontozhat az elégedetlen vásárló, ha hidegen kapta meg a rendelt ételt. A késés a 21. századi egyén réme, de olykor pár másodpercért áldoznak fel életeket a gyorshajtók, mint Vít Klusák (Csapda a neten) legújabb dokumentumfilmje, az Örökre szóló pillanat főszereplői. Klusák dokuja lebilincselő és megrázó, ha bizonyos szempontból támadható is.

Az Örökre szóló pillanat is a gyorshajtásokra koncentrál, már a kezdő feliratában felhívja a figyelmet, hogy a balestben elhunytak száma több mint 2200-zal csökkenne, ha csak 1 kilométer per órával kevesebb lenne az átlagsebesség. Vít Klusák műve öt balesetet okozó embert mutat be, akik közül négyen embertársaik halálát okozták. Az egyikőjük, egy fiatal férfi, egy ételfutár megúszta annyival, hogy az idős úr, akinek az autójába hátulról belehajtott, ugyan szerencsésen túlélte az ütközést, de nem mer többé a volán mögé ülni.

Az első megszólaló, egy fotós, aki fiataloknak is tart felvilágosító előadásokat a témában, egy kanyargós vidéki országúton hajtott 120-szal a megengedett 90 helyett, és egy szemből jövő autóval ütközött frontálisan, miután elveszítette a járműve felett az irányítást. A megkárosított sofőr utasa és a fotós mellette ülő barátja is meghalt. A második vezető egy családos férfi, aki bukkanónál előzött éjszaka egy kamiont úgy, hogy nem látta be jól a terepet, és szintén frontálisan ütközött a szembe jövő kocsival. A férfi családjának nem esett baja, az áldozatok közül viszont a feleség a helyszínen, a férj pedig pár hónap múlva vesztette életét. A harmadik megszólaló, egy taxisofőr éjszaka sietett, rossz sávba kanyarodott, és elgázolt egy biciklist, aki akkorát repült az ütközéstől, hogy azonnal belehalt a sérüléseibe. A negyedik főszereplő pedig még egészen fiatalon, középiskolásként ült be a volán mögé indulatosan, hogy elvigye barátját és két lány ismerősét. Egy kanyart túl gyorsan akart bevenni, autója kisiklott, áttért a másik sávba, ahol oldalba kapta a szembe jövő kocsi. Az egyik lány meghalt, a másik maradandó testi és lelki sérüléseket szenvedett.

Az Örökre szóló pillanat azért is remek film, mert amellett, hogy aktuális, kényes témát dolgoz fel, centrumba állítja azokat, akiket érthető, érzelmi okokból kifolyólag a társadalom „gonosz” alakoknak tart. Az említett Berki Krisztiánt is sokan gyűlölték amiatt, amit tett, főleg, hogy akár a busz utasai is komolyan megsérülhettek volna a büntetőfékezés következtében. Nincs mentség arra sem, amit Vít Klusák dokumentumfilmjének a főszereplői cselekedtek, az egyik lány halálát okozó, a másikat megnyomorító fiú esetében például a túlélő lány és annak édesanyja is hangsúlyozzák, hogy képtelenek megbocsátani az elkövetőnek. Komoly morális dilemmát okozhat a nézőnek is, hogy megismeri ezeket az amúgy jellemzően teljesen átlagos embereket, akik akár mi is lehetnénk, hiszen egyikőjük sem bűnöző vagy pszichológiai eset, tisztesen dolgozó emberek, családapák, alapvetően törvénytisztelő állampolgárok. A legtöbbjük személyisége is szimpatikus, és amikor a fotós vagy a lányismerőse életét kioltó fiatal férfi a könnyeivel küszködik, illetve a taxisofőr rosszul lesz az interjú, a visszaemlékezés során, egyértelművé válik, hogy ott feszíti, mardossa őket belülről az őszinte bűnbánat.

Az Örökre szóló pillanat nézője persze tudatosan eltávolíthatja magát tőlük, mondván, hogy többségük tulajdonképpen gyilkos, megérdemli a büntetést, és ha a mi szeretteink életét oltották volna ki felelőtlenségük, meggondolatlanságuk miatt, akkor valószínűleg még kevésbé hajlanánk arra, hogy gyarló, bűnbánó emberekként megbocsájtsunk nekik. Ám nem szabad elfelejteni, hogy az utakon mindenki védtelen, az is, aki vétlen, az is, aki gyalogos, az is, aki betartja a szabályokat. A vezetéshez pihent elme és higgadt ember szükséges, ezekből következik az éber figyelem és a végzetes hibák elkerülésének a valószínűsége. Azonban nem kell gyorsan hajtani, elég, ha csak egy kicsit figyelmetlenek vagyunk, netán valaki annak ellenére hirtelen átszalad a zebrán, hogy nekünk van elsőbbségünk sofőrként, azaz zöld a lámpa, míg a gyalogosnak piros. A baj máris megvan, és teljesen mindegy, hogy mi hibáztunk vagy az, aki átszaladt az úttesten, és elütöttük.

Mint azt a fotós és a lány ismerőse halálát okozó fiatal férfi is kifejti az Örökre szóló pillanatban, elviselhetetlen az élet azzal a tudattal, hogy valakit megöltünk. Volt, akinek az öngyilkosság is megfordult a fejében, annyira nem tudta feldolgozni a történteket. Az általános vélekedés az, hogy elsősorban a börtön borzalmai miatt érdemes nagyon figyelni az utakon, nehogy halálos közúti balesetet okozzunk, de Vít Klusák műve négy főszereplőjén keresztül demonstrálja, hogy a büntetés-végrehajtási intézményeknél sokkal rosszabb saját elménk börtöne. Hogyan dolgozzuk fel azt, hogy akaratunkon kívül elvettük egy másik embertől az életet? Hogyan dolgozzuk fel azt, hogy valakit megfosztottunk a párjától, élettársától, gyermekétől? Hogyan nézzünk tükörbe és az áldozatok hozzátartozóinak a szemébe? Ezeket a kérdéseket szegezi nekünk az Örökre szóló pillanat.

A film főszereplői, bármit is tettek, az elismerésre méltó, hogy egyáltalán a kamera elé mertek állni. A fiatal férfi, aki lány ismerőseit nyomorította, illetve ölte meg, Németországba menekült, mert nem tudta elviselni, hogy közvetlen környezete bűnösként tekint rá, de szélesebb nyilvánosság előtt mégis megmaradt anonimitásban, ahogyan a többiek is. Ezt az anonimitást ő és másik négy sorstársa is bátran feladták, amikor egy nemzetközi fesztiválokon és a televízióban is bemutatott dokumentumfilmben felvállalták az arcukat és a nevüket. Arra nem nagyon tér ki az Örökre szóló pillanat, hogy érték-e támadások őket a baleseteket követően. A lányok hozzátartozóinak említett negatív reakciói mellett csak a taxisofőr szálán esik szó arról, hogy a jelenlegi munkatársa, aki annak az embernek dolgozott, akit azon a bizonyos éjszakán elgázolt, gyűlölte a taxist látatlanban, nem volt hajlandó beszélni sem vele egy darabig. Ám elég csak belegondolni, hogy azok, akiket ártatlanul megkárosítottak ezek az emberek, mit érezhetnek, milyen düh és bosszúvágy tombolhat bennük és ismerőseikben, hozzátartozóikban.

Nem utolsósorban azért is nagy bátorság halálos baleset okozójaként nyilvánosan felvállalni a bűnt arccal és névvel, mert így saját magukkal is dűlőre juthatnak az illetők. Ismét fontos hangsúlyozni, hogy nem lelketlen gyilkosokról, pszichopatákról, hanem hétköznapi emberekről van szó, akik számára hasonló trauma volt az adott végzetes baleset, mint azoknak, akik elveszítették emiatt a szeretteiket. Vannak, akik azért megpróbálják kimagyarázni a tettüket, a családapa például ilyen, illetve a fiatal ételfutár, akinek az érdekében a megkárosított áldozat még fel is szólalt a bíróságon, túlságosan is lazán veszi, hogy 160-nal hajtott. Ám még rajtuk is látszik a megrendültség, amikor visszaemlékeznek, a családapa is feszülten, nagyokat sóhajtva idézi fel a történteket. Összességében tehát mindegyik megszólalót megroppantotta lelkileg a baleset, a dokumentumfilm így a szembesítés és a bűn és bűnhődés bemutatása mellett a traumafeldolgozást segíti. Az jó kérdés, hogy mint az Örökre szóló pillanat végén is olvasható a dedikáció, az áldozatok hozzátartozóinak ez a doku mennyiben jelent megkönnyebbülést, főleg, hogy a film újrajátssza a tragédiákat.

Vít Klusák Barbora Chalupovával közösen készített korábbi dokumentumfilmje, az internetes pedofilokat színésznők segítségével leleplező kiváló Csapda a neten tulajdonképpen maga is egy performansz volt. A színésznők 12 éves lányokká alakultak át, akik a különféle chatszobákban és közösségi oldalakon hajmeresztő esetekkel szembesültek. Klusák hasonló technikát alkalmazott az Örökre szóló pillanatban is, azaz színészekkel rekonstruálta a baleseteket. Részben ez is adja az interjúk, a múltidézés ürügyét, mivel a dokumentumfilm főszereplői elbeszélgetnek a színészekkel, beavatják őket a részletekbe, hogy utóbbiak hitelesen meg tudják formálni a balesetek okozóit. Ezek a forgatott, fiktív jelenetek meglehetősen ellentmondásos részei a dokunak. Egyrészt persze látványosak és filmszerűek, habár ezeknél sokkal hatásosabbak a főszereplők megrendült arccal, el-elcsukló hangon, könnyek közepette előadott beszámolói. Másrészt viszont morális szempontból problémásak a rekonstruált jelenetek.

Eleve nem lehet könnyű érintettként, főleg az áldozatok hozzátartozóiként szembesülni az áldozatok halálát okozó ütközéssel. Ám még ennél is megkérdőjelezhetőbb kreatív döntés, hogy az Örökre szóló pillanat eljátszik a „Mi lett volna, ha…?” gondolatával, azaz megmutatja, hogy nagyobb odafigyeléssel, lassabb tempóval és persze szerencsével a főszereplők elkerülhették volna a tragédiákat, így életben maradtak volna az elhunytak. Oktató-nevelő célzatú jelenetsorok a vonatkozó részek, ám morális szempontból nem helyes fájdítani ezzel mind a hozzátartozók, mind a bűnösök szívét: mindkét fél eleget szenvedett, kesergett, őrlődött a múlton. A „Mi lett volna, ha…?” jellegű kérdések akadályozhatják meg a traumafeldolgozást és a szembenézést a múlt és a jelen realitásával. A traumafeldolgozás lényegéhez tartozik a trauma tudatosítása és múlt megváltoztathatatlanságának az elfogadása, ezek biztosítják a továbblépést, a mentális egészséget. A „Mi lett volna, ha…?” csak tovább betegíti a lelket, mivel az a vágy örökre beteljesületlen marad, hogy korrigáljuk a történteket, hacsak fel nem találják az időutazást. De erre kevés az esély, és az időutazós filmeknek, sorozatoknak is az az üzenete, hogy nem odázhatjuk el a végtelenségig a végső döntéseket és a szembenézést.

Az Örökre szóló pillanat gondolatébresztő, érzelmileg felkavaró film, nem kizárólag sofőrök számára. Ugyan csak a gyorshajtásra koncentrál, ami a statisztikákat elnézve jogos is, mégis képes az öt, balesetet okozó hétköznapi emberen keresztül bemutatni a bűn és bűnhődés lélektanát. Nem utolsósorban Vít Klusák műve a megrendítő nyilatkozatokon, a vissza nem csinálható tragédiák bemutatásán keresztül felhívja a figyelmet arra, hogy valójában mekkora a felelősségünk, ha a volán mögé ülünk. A gázpedállal és a kormánnyal nemcsak az autónkat, nemcsak embertársaink sorsát, hanem a saját életünket is irányítjuk, mivel egy végzetes baleset tönkreteszi az elszenvedőt és az okozót egyaránt. Klusák művét kötelező tananyaggá kellene tenni középiskolában, hiszen 14–16 éves kortól már lehet jogosítványt szerezni, és ekkor még éppen időben figyelmeztetné az Örökre szóló pillanat az embereket, hogy motorozni vagy autót vezetni nem „menő” vagy „vagány” dolog, hanem súlyos teher, hatalmas felelősség.

Vetítési időpontok és helyszínek:

• 2023. január 22. 11:00, Cinema City Mamut II.
• 2023. január 23. 11:00, Cinema City Mamut II.
• 2023. január 23. 20:15, Cinema City Mamut II.
• 2023. január 24. 13:30, Cinema City Mamut II.
• 2023. január 28. 15:00, Cinema City Mamut II.
• 2023. január 29. 11:00, Cinema City Mamut II.

Örökre szóló pillanat (13 minut) – színes, feliratos, cseh dokumentumfilm, 84 perc, 2021. Írta és rendezte: Vít Klusák. Operatőr: Adam Kruliš. Zene: David Hlaváè. Szereplők: Tomás Beran, Jan Hamr, Tomás Havelka, Roman Laibl, Michal Zrubek.

A cikkben felhasznált képek a BIDF hivatalos weboldaláról származnak.