Szabó Márton István második kötete egy sajátos világkép és -értelmezés színrevitelével kecsegtet. A Betonszféra verseit egytől egyig átjárja az egységességre való törekvés. Mindegyik szabadvers, azonban versképük tekintetében a Petrarca-szonetteket imitálják. A vizualitás által felébresztett igény a klasszikus verseléshez való kötődésre a szövegek prózát idéző prozódiájával szöges ellentétben áll. Ez a kiélezett ellentmondás a kötet egyik legfőbb sajátosságának tekinthető. Hétköznapjaink és kulturális termékeink megértéséhez kínált modell a cement motívumán keresztül válik megragadhatóvá a kötetben. Ez az anyag felhasználása előtt amorf jelleget ölt, halmazállapotát illetően a folyadékok és a szilárd anyagok jellemzői keverednek benne, míg végül az építkezések során vízzel és sóderral keverve betont hoznak létre belőle. 

Miközben a kötet nem oszlik ciklusokra, alkalmanként szerepelnek egyetlen főcím alá sorolt versek, melyeket zárójelben közölt saját címük tesz elkülöníthetővé egymástól. Újabb példájával szembesülünk a betonszféra működésének. Tervszerű és esetleges válnak benne egymással összeilleszthető komponensekké, mindeközben a szövegek legfőbb kérdéseként adódik, hogy vajon az emberi tapasztalat a minket körülvevő non-humán létezők viszonylatában elgondolva milyen korábban nem látott összefüggésekre irányítja figyelmünket.

Az antropocentrikus szemléletnek már a legelső vers, a Stadionok homlokzati munkálatiról búcsút int. Miközben az építészet, a megértés eszközeként jelenik meg a lírai én számára, az általa választott analógia magában hordozza a jelentéktelenség és az én felszámolódásának képét: „Talán ez is elég. Stadionhomlokzatról zuhanó / segédmunkás vagyok. Amint / földet érek, összekaparnak és áthúzzák / a testem egy másik utcába, hiszen / kivitelezői szempontból nem létezem.” (5.) Az emberi élet önértékét megkérdőjelező ökonómia ekkor a kivitelezői szempont említésével még magában őrzi a betonszféra humanizációjának lehetőségét, azonban ahogy haladunk a szövegekben, egyre inkább megmutatkozik önálló, hálózatelvű működésmódjuk. A lírai én hirtelen bekövetkező halála nem jelenti azt, hogy innentől kezdve kizárólag az egyes szám első személyt nélkülöző versekkel fogunk találkozni, sőt az alanyi költészetről sem kell lemondanunk.

A már említett egységesség, amelyet egymásnak feszülő vonások összjátékaként jellemezhetünk, a narratív elemekre is érvényes. Amennyiben összefüggő történetfolyamként tekintünk a kötetre, az elbeszélő saját mega által bejelentett halálát a cselekmény végpontjának tekinthetnénk. Ez azt jelentené, akárcsak az Amerikai szépség című film esetében, hogy az elbeszélői hang egy szellemhez tartozik. 

Szabó Márton Istvánnál egészen más a helyzet. Az első szöveg kivételével a narrátor halála reflektálatlan marad, ellehetetlenül tehát a történetmesélés visszaemlékezésként való azonosítása. Két úton mehetünk tovább innen. Az egyik, hogy a bejelentett önpusztulásra olyan aktusként tekintünk, mely bejáratként szolgál a betonszférának nevezett non-humán ágens leírásába, mintha az embernek az antropocénban feltételezett kiemelt szerepétől megfosztva kellene megsemmisülnie ahhoz, hogy hangot találjon egy olyan világ bemutatásához, amelyre már nem lehet vágyaink kielégítésére szolgáló erőforrásként hivatkozni. 

A másik lehetséges olvasat, ha nem kezeljük versblokkokká tört narrációként a kezünkben tartott könyvet. Ebben az esetben a Betonszféra az elmúlt évek magukat regényszerűen olvasható konceptkötetek szerzői stratégiáit hozza játékba, hogy végül kisiklassa megvalósulásukat. Legyen szó bármelyik eshetőségről intenció szintjén, a végeredmény egy motiváltnak tetsző innováció.

A sok esetben a közösségi médiára jellemző írott szóbeliség imitációja és az építészeti fogalmakat magánmitológiává érlelő világkép azt az érzést kelti az olvasóban, hogy ugyanannak a korszaknak, és ugyanazoknak a jól körülhatárolt helyszíneknek a szereplőivel találkozik. A lírai én és a párkapcsolati versekben megszólított partnere rendre Budapest, a Balkán, illetve az Egyesült Királyság köz- és magánterein tűnnek fel, ez azonban nem csorbítja, sokkal inkább radikalizálja a bemutatott tájban rejlő hibriditást. A Találkozás a Szovjet-Bolgár Barátság Emlékművével egy a beszélő elérzékenyülését előidéző szoborcsoport leírása. Négy szovjet közkatona és három ortodox szerzetes találkoznak. Miközben a papoknál található tárgyak, a mirha, a kereszt és a bilincs játékba hozzák a lehetőséget, hogy a kereszténység szempontjából releváns szimbólumként tekintsünk rájuk, melyek a megváltót kereső napkeleti bölcsekre utalnak, a műalkotás anyaga, a vasbeton a szovjet érdekszféra iparosodás iránti kényszeres elköteleződésének nyomaként azonosítható. Így válik az emlékmű különböző hagyományok hordózójává, azonban az elemek egymásbabékülése helyett egyidejű párhuzamos jelenlétüknek vagyunk szemtanúi. Egy távolinak tűnő asszociációval élve a Szovjet-Bolgár Barátság Emlékmű esetében a bemutatott esemény és az őt reprezentáló médium olyan viszonyban állnak egymással, mint Deleuze értelmezésében Francis Bacon festményein a csontváz és a hús: előbbi struktúrája, utóbbi mindösszesen anyaga az alaknak.

A Betonszféra szerzője a párkapcsolati lírát is játékba hozza a maga sajátos módján. Jó példa erre a Tindert és a hozzá hasonló alkalmazásokat tematizáló Egyéjszakás kerüljön című költemény. Értelmezésünk számára a zárlat kulcsfontosságú: „(…) Feküdni bárhol. // Kelni idegenben. Köszönni bárhogyan. Nem lenni / barátok. Fütyülni, dalolni. Reggel, éjszaka. Esőben, / kánikulában. Hasat tömni aztán megint a semmiért.” (44.) A társas viselkedést és kultúrát feltételező működésmódok felsorolása az evés erősen dehumanizált megjelenítésébe torkollik. Azzal kapcsolatban, akinek a táplálkozás kizárólag egy üreg feltöltése, abban sem lehetünk biztosak, hogy élőlény-e egyáltalán. Elképzelhető egy az életet imitáló felületként, amelynek a beltartalmát kell létrehoznia és bővítenie fennmaradása érdekében . 

Az, hogy a versek kontextusában a lírai ént képesek vagyunk egy poszthumán lényként elgondolni, jól mutatja az intimitás 21. századi kiüresedését, rávilágít arra, hogy milyen mély problémával is állunk szemben.Ugyanakkor mintha egy-egy pillanatra visszaköszönne a humanizmus szelleme, azonban ebben nincsen semmi önellentmondás, hiszen a poszthumán szemléletnek van olyan változata, amely egy hálózat számos összetevőjének egyik elemeként tekint az emberre. Ez a szemlélet nem tartja megengedhetőnek, hogy az ember önmagát a többi létező fölé emelje, ez azonban nem jelenti azt, hogy az embernek önmaga és társai iránti együttérzésről is le kellene mondania.

Végezetül azt tudjuk elmondani, hogy Szabó Márton István innovatív vállalkozása sikeresnek tekinthető. Az egyedüli probléma, mellyel negatívum gyanánt számot kell vetnünk, a szöveg által tételezett olvasó műveltsége. Amint láthattuk, kurrens filozófiai elméletek felől a szövegegyüttes kiválóan és kiválóvá olvastatja magát, azonban nem tudhatjuk, hogy vajon a poszthumanizmusban járatlan befogadóban milyen érzéseket kelt. Ám valóban negatívum ez? Azt gondolom, nem feltétlenül, ugyanis az elmúlt évek történései, különösképpen a klímaváltozás egyre szorongatóbb megnyilvánulásai és a globálissá váló járványhelyzet következtében a világunk egyre inkább olyan arculatot ölt, hogy az az embert az antropocentrikus sémák meghaladására készteti. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Betonszféra jelen állás szerint feltételezhetően egy koncentrált és értő olvasóközönség figyelmére tarthat igényt, akik idővel egyre többen és többen lesznek.