Žižkovból indultunk, hogy Karlínt érintve, és a szűken vett belváros átszelése után České Budějovicében ébredjünk. A déli harangszóra nyílik ki a szemünk, a tetőtéri lakásba akadálytalanul robban be a félsaroknyira lévő Szent Miklós Katedrális jellegzetes, fekete harangtornyának hangja. Velünk szemben, a nappali falán rózsaszínes-kékes absztrakt festmény, alattunk zöld bársonnyal húzott kanapé, fölöttünk akkurátusan elsötétített tetőablak. A hatalmas és alapesetben fényes szobában matracokon további két költő alszik.

Izlandiak. Tegnap olvastak fel a sárga épület árkádjai alatt megbúvó U Vás kávézóban, aminek a neve, ha jól emlékszem, azt jelenti: nálad. Én most mindenesetre erre a szóra fogom felhúzni ezt a bekezdést. České Budějovicében ugyanis a prágai lakótársamnak, a lokálpatrióta dél-bohémiai Šimonnnak köszönhetően aludtam a három hónap alatt többször is, azaz ahogyan ezt a várost láttatom, az Prágához képest egy plusz szűrőn keresztül történik. Mert amikor itt vagyok, valójában nem itt vagyok, hanem Šimonnál vagyok, a nagyjából velem egyidős cseh költőnél, aki a város irodalmi életének szíve, lelke és motorja, azaz egyszemélyben biológiai, metafizikai és mechanikai értelemben is középpontja.

A lokálpatriotizmust egyébként mindig és sosem is értettem. Például, amikor előző este elsétáltunk a belvárostól nem messze található Koh-i-Noor-gyár mellett, én pedig rádöbbentem, hogy iskolás éveim meghatározó ceruzamárkája budějovicei, és láttam Šimon szemében a rácsodálkozásom okozta örömöt, keblén pedig a lokálpatrióta büszkeség okozta dagadást, az jutott eszembe, hogy bár tudom, ilyen helyzetben én is hasonlóképp éreznék, de logikus magyarázatom akkor se lenne rá, hogy miért. Illetve logikus magyarázatom még akadna (csoportidentitás, valahová tartozás, törzsiség, az ember mint társas lény stb.), de érteni akkor sem érteném.

Ez a lokálpatriotizmus kérdés már csak azért sem egyszerű, mert ami viszont magától értetődő büszkeségforrás lehetne, a nálunk is szinte minden boltban import sörként kapható Budvar, a budějoviceiek számára – szó szerinti idézet következik – „túl édes”, úgyhogy alapvetően nem isszák. Természetesen több másik sörfőzde is van a városban, köztük a Šimon kedvenc terén (lásd fent) található Solnice, amelyikben többször is volt szerencsém járni, itt estem neki például másnaposan a világ legnagyobb sült csülkének, hogy aztán nem meglepő módon el kelljen csomagoltassam több mint a felét, de ennek a helynek a teraszán meséli el Asmir, a 80-as évek bosnyák pop-rock szcénájának egykori feltörekvő sztárja, hogyan került a dél-szláv háború elől menekülve Magyarországon fogdába, majd amikor kiengedték, hogyan fogadta be magához az anyukájával élő magyar határőr, mielőtt továbbindult volna, hogy kikössön itt, vagyis az innen pár tíz kilométernyire délre található osztrák-cseh határ keletebbik felén. Ilyenek ezek a magyarok, mondanám neki, ha hinnék a néplélekben meg az egész nemzetnyi lakosságra kiterjeszthető sztereotípiákban.

Šimon lakása, amiben már lassan ébredeznek az izlandiak is, a város váratlanul hatalmas főteréről nyíló egyik sikátorban van, a fürdőszobából egyenesen a már említett Szent Miklós Katedrálisra látni. Fél óra múlva, útban a vasútállomásra el is megyünk mellette.

Aztán a helyi Váci utcán továbbsétálva nem csak azt konstatáljuk, hogy mennyi könyvesbolt működik ebben a városban, hanem szembejön velünk a katedrális világi ellenpontja, az átkosban épült bevásárlóközpont, tetején a napfényben megcsillanó különleges betonszerkezettel. Vajon mondják-e a csehek azt, hogy átkos?

Ezen gondolkodva érünk ki az utca végén a vasútállomásra (a Google Street View képe óta már felújítás alatt), hogy induljunk vissza, haza a székesfővárosba. De ezt csehül biztosan nem mondják így.