Veres András És megint elölről… – Ady, Kosztolányi, József Attila című – most megjelent – tanulmánykötetét szeretném bemutatni a József Attila Társaságnak (és András kifejezett kérésére, ajánlom a prae.hu olvasói figyelmébe.) De mielőtt rátérnék erre a kötetre, szót ejtenék arról, mi történt előtte, azaz mi az, amit András „megint elölről” kezd el. Ez annál is inkább időszerűbb, mert a címnegyedben szerepel az is, hogy „Válogatott tanulmányok 1.”. Több mint ötven év tudományos pályafutásának tanulmányaiból válogathat(na) ez a sorozat. András 1968-ban végzett az ELTÉ-n, filozófia-magyar, 1975-ben pedig szociológia szakon. 357 tanulmánya, cikke jelent meg máig (lehet, hogy ennél is több, nem merem állítani, hogy mindet megtaláltam). Szerkesztőként 34 kötetet és 4 könyvsorozatot jegyez; 8 közoktatásban használt tankönyv, feladat- és szöveggyűjtemény elkészítésében közreműködött. Hat önálló kötete jelent meg eddig, a mostani a hetedik.

A József Attila Társaság tagjai természetesen jól ismerik Veres András tudományos munkásságát, de azt valószínűleg kevesen tudják, hogy András szépírónak indult, verseket és drámákat is írt. Miközben a publikációs statisztikát készítettem – nagy örömömre –, ráakadtam két ezt demonstráló újságcikkre. 1962-ben mutatták be a Móricz Zsigmond Gimnáziumban a Kinek van igaza? című színművét, mely olyan nagy feltűnést keltett, hogy négy oldalas illusztrált tudósítás számolt be róla, sőt a szerzőről, aki egyben a darab rendezője is volt, még karikatúra is született. 

1964-ben a Család és Iskola című folyóirat nagyívű összefoglalót készített a korszak diáklapjairól, s benne teljes egészében beidézi András Most című versét, mely egyszerre mutat Kosztolányi és József Attila hatásokat.

„Ennyit s fjordokról”, ahogy Veres András szokta mondani…

Az És megint elölről...-t a Balassi Kiadó adta ki, az Akadémia támogatásával, s 2022. november 22-én jelent meg a könyvkereskedők kínálatában. 12 tanulmányt tartalmaz, 272 oldalon, két fejezetre és egy függelékre osztva, s névmutató és a témát érintő publikációs jegyzék is kíséri. Ez utóbbi 60 cikk, tanulmány és 5 kötet adatait hozza.

Bár a szerző első Kosztolányi-tanulmánya 1968-ban jelent meg az Acta Iuvenumban, Adyról szóló első előadását a költő születésének századik évfordulóján tartotta 1977-ben, József Attiláról pedig először 1981-ben írt, a Válogatott tanulmányok első kötete mégis a legfrissebb munkákból, az utóbbi 10 évből válogat.

A 12-ből 10 előadásnak indult, melyek javított, bővített változatai folyóiratközlésként és/vagy konferenciakötetekben is megjelentek. De ezt a most elkészült – feltehetően – editio ultimát azoknak is érdemes elolvasniuk, akik ismerik a korábbi közléseket. Ugyanis jelentősen bővített, kiegészített tartalmat kapnak ugyanazon cím alatt, mely változtatásokról a tanulmányok lábjegyzetei részletesen tájékoztatnak is. Így vagyok ezzel én is, hiszen olvastam már mindegyiket korábban, de mindig találok bennük inspiráló és új gondolatokat, és olyanokat is melyek vitára késztetnek.

A első fejezet címe Ady- és Kosztolányi-tanulmányokat ígér, de a benne található 6 írás valójában jóval tágabb értelemben foglalkozik a magyar irodalommal. Az első tanulmány az Ady-recepcióról értekezik, széles horizonttal elemezve azt, hogy milyen társadalmi, politikai, irodalmi és irodalmon kívüli vonatkozásai vannak a kultusz kialakulásának és az életmű változó megítélésének. A következő írás kapcsolódik ehhez, egy konkrét irodalomtörténész – Király István – munkássága kapcsán, és az irodalomtudomány és irodalompolitika egymásra hatásáról is érdekes megállapításokat tesz.

 A harmadik szöveg a Kosztolányi Ady-komplexuma című monográfia megjelenése óta előkerült új kutatási eredményeket ismerteti, korrigálva és kiegészítve a korábbi munkát. Van azonban egy megjegyzésem e témában. András hivatkozik Vezér Erzsébetnek arra a megfigyelésére, hogy a Budapesti Napló számos névtelen szerkesztői üzenetének Kosztolányi lehetett a szerzője, és szabad kezet kapott a rovatban. Ezt továbbgondolva András azt feltételezi, hogy egy Adyt dicsőítő képtelen dicshimnuszokat hozsannázó, Endrényi János névvel aláírt olvasói levél, melyet közzétettek a Budapesti Napló Szerkesztői üzenetek rovatában, valójában fiktív, és Kosztolányi írta, mégpedig azért, hogy elégtételt vegyen Adyn a bírálatáért. Mindezt kiegészíti azzal, hogy Kosztolányi a szerkesztőség nevében válaszolt is a rajongó levélre, mégpedig azt, hogy „Elküldjük az ön levelét. Ez a levél és az ilyen levelek a legteljesebb elégtétel, de az egyetlen elégtétel is, amit egy harcoló talentum kaphat.” E feltételezésekkel vitatkoznék. Az Endrényi-levél valóban eljutott Adyhoz, de nem Kosztolányi, hanem Bíró Lajos által. Ezt Ady Bírónak szóló válaszleveléből tudjuk, ami így szól: „Bíró szerkesztőnek / Édes, jó Lajoskám, köszönöm figyelmedet és leveledet. Nem gondolod azonban, hogy kissé fukar a dicséretben az az állat? Ugy-e, hogy ennél többet érdemlek? Ám tréfa nélkül ujra köszönöm, mert kedves. A te figyelmedet – természetesen.” Ez nem zárja ki, hogy az Endrényinek válaszoló szerkesztőségi üzenetet Kosztolányi írta, hiszen odaadhatta a levelet Bírónak, hogy ő továbbítsa. Azt sem cáfolja, hogy Endrényi János nem létezik és a fiktív levelet is Kosztolányi írta, bár kétséget kizáró bizonyítékot egyikre sem kapunk. Az időpontok nem stimmelnek. Ady cikke június 1-jén jelent meg. Kosztolányi a cikkre válaszoló Adynak szóló levele május 31-ére keltezett. Tehát még a megjelenés előtt olvasta. Viszont az Endrényi-levél május 2-ára keltezett. Ady pedig május 16-án köszönte meg Bírónak, hogy elküldte. Kizárt, hogy Ady május 2-a előtt már elküldte a szerkesztőségbe Kosztolányi első kötetét bíráló cikkét, de az csak egy hónap múlva jelent meg, ilyen késlekedés ugyanis példa nélküli az újság és Ady viszonyában. Tehát az a feltételezés, hogy Kosztolányi a cikkért való elégtételül írt fiktív olvasói levelet, nem állja meg a helyét.

A negyedik munka az Édes Annáról szól. Ezzel a művel foglalkozott talán a legtöbbet kötetünk szerzője. Három ízben is sajtó alá rendezte: először a közoktatás számára összeállított jegyzetapparátussal (Matura Klasszikusok, 1992), másodszor editio maior kritikai kiadásként (Kalligram, 2010), melyet Bán Zoltán András mint „filológiai mesterművet" mutatott be, harmadszor pedig az interneten, az akadémiai digitális filológiai projekt első darabjaként. (Utóbbi kettő munkálataiban és is részt vettem.) Kötetünk tanulmányában Veres András összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat a regényről (cselekményéről, karaktereiről, hatásmechanizmusáról), keletkezéséről, korabeli fogadtatásáról és későbbi recepciójáról, de saját elemzést is ad. Érdemes hozzáolvasni a fent említett kritikai kiadás jegyzeteinek vonatkozó fejezeteit, melyért szerzőnk 2011-ben elnyerte esszé kategóriában a Szépíró Díjat. (Anekdota: a díj átvételekor VA megemlítette szerény személyemet is, mint aki hozzájárult munkája hátteréhez. Ennek köszönhetem ismeretségemet egy általam nagyra becsült íróval és kortanúval, Sárközi Mátyással. Ő ugyanis saját vezetéknevét meghallva felpattant és bemutatkozott nekem, amit egy hosszú séta és beszélgetés követett, s barátság lett belőle.)

Az ötödik tanulmány ismét az irodalom társadalmi hátterét kutatja, arra a konferenciafelvetésre válaszolva, hogy „Vannak-e közép-európai zsidó irodalmak?”. András azt az álláspontot fejti ki, és bizonyítja korabeli forrásokkal, hogy a 19. és 20. század fordulóját megelőző és követő néhány évtizedben a zsidó és nem zsidó alkotók maguk is foglalkoztak az „új zsidó” irodalom specifikálhatóságának kérdésével, sok esetben igenlő választ adva, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

A hatodik munka átkötés a következő fejezethez, mert a Kosztolányi és József Attila kritikai kiadások munkatapasztalatait összegzi. Részletesen beszámol a kutatócsoportok munkájáról, a követett eljárásokról és indoklásukról, az eredményekről, de a nehézségekről és problémákról is. Felhívja a figyelmet arra, számos példával illusztrálva, hogy a filológia nemcsak türelmet és hangyaszorgalmat igényel művelőjétől, hanem fantáziát és oknyomozó invenciót is, és a két képesség megfelelő arányú szintézise vezet új és releváns eredményekre.

A második fejezet első tanulmánya azt térképezi fel, hogy a költő megélt identitása hogyan tükröződik műveiben, és milyen hatások által változik a recepcióban. A második írás a József Attila és Lukács György találkozása és a filozófus és a költő egymásra hatása körüli legendákat, történeteket ütközteti a megismerhető valós tényekkel. A József Attila mint irodalomkritikus című tanulmány rámutat arra, milyen kevéssé kutatott ez a téma, és megvilágítja, miért fontos része az életműnek. Az Eszméletről szól a kötet egyetlen verselemzése. A vers szerkezetének felfejtésével demonstrálja a különböző jelentésrétegeket, s azt, hogy miben különbözik az ő olvasata más elemzőkétől, pl. Tverdota Györgyétől és Szegedy-Maszák Mihályétól. Az utolsó tanulmány a kortárs barátok nézőpontját szemlélteti Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplója kapcsán. Egy-egy esemény felidézésénél Fanni naplóbejegyzései mellett kitér mások visszaemlékezéseire is, például Vas István és Szántó Piroska memoárjára. A függelékként hozzászerkesztett tizenkettedik írás a 2021 februárjában kirobbant József Attila és Arany János kézirat-hamisítási ügy összefoglaló elemzése (az ügyről szóló vita egy fontos szakasza a prae.hu-n zajlott). Nemcsak magáról a filológiai problémáról szól, hanem annak kezeléséről is a sajtóban és a szakmában.

Végezetül, még egy anekdota: első szerkesztésem egy konferenciakötet volt, a címe A kémikus, a pszichiáter, a jogász… és az irodalomtörténet – József Attila értelmezések. Alaposan megolvasószerkesztettem benne minden tanulmányt, ellenőriztem minden adatot és idézetet, és javítottam a hibákat, akármilyen tekintélyes személyiség volt a szerző. Egy újabb József Attila-konferenciára készültünk éppen, és kikönyörögtem a kiadótól, hogy legalább egy kötetet fűzzön össze és kössön be, hogy elvihessem megmutatni a résztvevőknek. Szekszárdra indultunk, s már a vonaton elbüszkélkedtem vele illusztris kollégáimnak, állítva, hogy azért is különleges a kötet, mert nincs benne hiba. Farkas János László kedvesen elkérte, majd mosolyogva azzal adta vissza, hogy lehet, hogy benne nincs hiba, de a borítón hiányzik a „pszichiáter” szóból a „c” betű. Hogy miért mesélem ezt el? Mert itt is van egy egybetűs probléma… Veres András előszavából kiderül, hogy a kötet címének ihletője Karinthy Babits-paródiája volt. Csakhogy Karinthy nem az írta, hogy „És megint elölről”. Az Antik szerelem című paródia mottója és utolsó mondata az eredetiben egyaránt egy betűvel rövidebb: „S megint elölről”. De ennek oka András atavisztikus idegenkedése lehet a „s” szócskától, melyet az én szövegeimből is rendre ki akar irtani.