Az első rész fordított megmentős mese, itt nem egy királyfi indul kiszabadítani a királylányt, hanem Zsálya (Salvia) hercegnőnek kell Aldo hercegen segítenie. A kislánynak kell lelki támaszt nyújtani az apai zsarnokság miatt rettegő fiú számára. A fantasy elemekből építkező meseregényt többen is a műfaj klasszikusának számító Végtelen történetéhez hasonlították.

A második részben  a valóság és fikció a keretes történet alkalmazásának köszönhetően már markánsabban szétválik egymástól. A keret Zsálya betegségének története, a gyógyulása érdekében Aevus birodalmában tett utazása, a kalandok sorozata pedig a fantasztikum világában játszódik. A történet itt visszafordul a klasszikus megmentős mesévé. A súlyos beteg Zsálya csak Aldo herceg segítségével képes visszanyerni egészségét, amihez meg kell szereznie a gyógyulás virágát. Ehhez mélyvölgyi utazásra kell indulni, melynek során saját lelkét, önmagát kell megismernie, utalva arra a ma már triviálisnak számító tényre, hogy fizikai eredetű betegségeink gyökere lelkünk elfojtott, elnyomott traumáiból fakad. Az utazás így lesz az ókori görög bölcsesség, az "Ismerd meg önmagad!” szimbóluma: „Mélyvölgy nem egy hely… Mélyvölgy az utazás módja… , de a mélyvölgyi utazás azt is jelenti, hogy egyedül kell végigmenni rajta…”

Az út első állomásán, a  Kilenckörű Kőlabirintusban bolyongva Zsálya megérti, hogy sok esetben érzelmeink zűrzavara akadályozza tisztánlátásunkat, ezért nem találjuk a kiutat életünk útvesztőiből: „És ahogy nézte magát – az apró porszemet – úgy elevenedtek föl benne a folyosón átélt érzései. A félelem, a csalódás lelassította, a kétségbeesés meg is állította. Az öröm, a bizakodás, a remény, az elégedettség, de még a harag is előresodorta. Zsálya megértette: az útjelző labirintus nem a tér irányait mutatja neki, hanem a saját érzéseinek az irányait.”

Később az ősök fáját megmászva megismerkedik családja múltjával a fán lakó ősanyái révén. Az ómamától kapott zsák tartalma jelképezi az előző nemzedékek minden traumáját, amelyek terhe lehúzza a következő nemzedékeket és akadályozza őket az előrehaladásban. Csak ezeket megismerve, s a feleslegtől megszabadulva járhatjuk be könnyedén életünk útját: „Sose vigyél magaddal hosszú útra nehéz dolgokat, amik nem hozzád tartoznak! – emelte fel göcsörtös mutatóujját ómama. - Sokan cipelik a nehéz zsákot, meg sem nézik, mi van benne, csak nem értik, miért haladnak annyira kínkeservesen. Mások eldobják az egészet, pedig akad benne olyan is, amire szükségük lehet. De te visszajöttél hozzám, visszaadtad mindazt, amire nincs szükséged és magaddal vitted, amit akartál.”

Az árnyak erdejében megszelidít egy árnyékállatot, egy félig farkas, félig tigris lényt, Fagris Tirkast, aki valójában saját árnylénye, a minden ember személyiségében ott lakozó rejtett, ösztönös oldal, a tudatalatti.  Zsálya így szert tesz  arra a képességre, hogy megtanul saját ösztönein uralkodni, illetve ösztöneit önnön személyiségének védelmére felhasználni szükség esetén.  

Az utazás végén eljut Milon, a Mondó és Faino, a Szövő, azaz a sorsot mesélő főnix és az abból az élet szövetét szövő pók kunyhójába. De Mondó és Szövő nem a görög párkák rokonai. Igazából nem ők irányítják az emberek sorsát, azt mi magunk irányítjuk cselekedetinkkel. Milon, a főnix csak a már az épp történő eseményeket látja, és Faino, a pók is már csak azokat tudja szőttesébe beleszőni. A jövőnket ugyan mi irányítjuk, de mégis jobb nem ismerni előre sorsunkat. Ezért nem akar Zsálya belenézni a jövő kútjába: „Ha valami rosszat látnék, onnantól csak rettegnék, mikor következik be. Ha valami jót, akkor pedig nem tudnék már örülni neki, amikor megtörténik.”  

Az önismeret fontosságán kívül még egy alapvető tanulságra hívja fel az olvasó figyelmét a meseregény. Arra a már az első részben megjelenő, de az a másodikban még hangsúlyosabb szerepet kapó intelemre, hogy a látszat bizony néha csal. Nem szabad elsőre, a külső alapján megítélnünk senkit sem. Ahogy az első részben Gurina Piszkis, a kalózhajó kapitánya és két csemetéje nem elvetemült tengeri rablók, hanem barátságos, segítőkész emberek, úgy az erdei keresztút boszorkánya sem a mesékből közismert gonosz vasorrú bába, hanem bölcs tanácsokat adó öregasszony. A második rész elsőre félelmetesnek tűnő vad táncot járó boszorkányairól is kiderül, hogy azok az utat mutató, a lányaikat segítő ősanyák, a félig farkas, félig tigris árnyékállat pedig valójában egy erőt és védelmet nyújtó lény, hűséges társ, nem veszedelmes fenevad.

Salviának egyedül kell a mélyvölgyi utazást végigjárnia, mert, ahogy tudjuk, lelkünk, önmagunk megismerése magányos folyamat. Aldónak így igazából éppúgy támogatói szerepe van a történetben, ahogy Zsályának volt az első részben. A herceg kalandjai (A messzinéző, A szörnyszárnyúak) jobbára csak a regény fantasy világához tartozó mellékszálak, kitérések, amelyek  csupán mozgalmassá, izgalmassá teszik a történetet, hasonlóan az első részben a göröngyvarangyok vagy a hamardagály epizódjaihoz. Ugyanakkor két fontos dologra tanítanak Aldo kalandjai: bármennyire is szeretünk valakit, muszáj őt elengedni, ha elérkezik az idő, illetve, hogy még a szívünkhöz legközelebb álló lényt sem menthetjük meg önmagától, mindenkinek egyedül kell bejárnia saját belső útját.    

A kerettörténetben Kiss Judit Ágnes visszafogottan, szinte jelzésszerűen mutatja be, hogyan borult fel a szülők közötti harmonikus viszony, az érzelmi erőegyensúly a kislány súlyos betegsége, a család anyagi helyzetének megromlása miatt. Ezek a feszültségek Zsálya belső utazásában semmilyen szerepet nem játszanak, még az említés szintjén sem, míg az első részben Aldo herceg traumája, a zsarnoki apa elleni küzdelem a regény központi eleme volt. Ennek kibontása, közvetett beépítése a kislány önismereti utazásának történetébe talán a meseregény javára válhatott volna. Egyrészt, mert így túlságosan is elvált egymástól a valóság és a fikció világa; másrészt, mert pont a szülők érzelmi viszonyának megbomlása miatti szorongás a kislány gyógyulásának egyik legfőbb akadálya.   

Mindent összevetve Kiss Judit Ágnes könyve líraian szép és elgondolkodtató, szimbolikus utazás, az önismeret útjának bejárására ösztönző, annak fontosságát bemutató mese. Az első részhez hasonlóan a könyv illusztrátora Szimonidesz Hajnalka, aki festményeivel ezúttal is érzékletesen jeleníti meg Kiss Judit Ágnes történetének világát. 

A korosztályi besorolás kissé elbizonytalaníthatja az olvasót, mert míg az első részt 5-8, a másodikat 9-14 éves korig ajánlja a kiadó. Véleményem szerint mindkét kötet a 8-12 éveseket szólítja meg, hiszen kisebbeknek az első rész problematikája, vagyis az apai zsarnokság talán még nehezen értelmezhető, míg a második rész fantasy kalandja a kamaszkorba lépő korosztálynak talán már gyermetegnek tűnhet.  A korcsoportos átsorolással viszont a két könyv szépen egymásra épül és kiegészíti egymást.