A regény három generáció történetét dolgozza fel, a korábban elmesélteket állandóan felülírva, megcáfolva, módosítva. Mindenki máshogyan meséli el a történteket, ám nem a megélés mássága vagy az emlékezet csalárdsága miatt, hanem mert a legtöbben hazudnak. A nyolc fejezetre osztott regényben egy felnőtt férfi, András, szülei és az apai nagyapja, illetve egy alkalommal a kívülről szemlélő narrátor szólalnak meg, mondják el az eseményeket. Annak ellenére, hogy minden mozzanat kötődik a fiúhoz, ő maga csak az első – igaz, a leghosszabb – egység mesélője, az anya kettő, az apa három fejezetet narrál. Az előbbi kettő a hagyományos elbeszélés, az apa részei viszont rövid, csillaggal elválasztott, lapokra írt feljegyzésekből állnak, amelyeket a családi könyvtár könyveibe rejt. Az utolsó előtti fejezet igazságot tesz, rávilágít, hogy valójában egy félreértés miatt meséli máshogyan egyik meghatározó találkozásukat a nagyapa, Imre és az apa, Zoltán. Végül pedig Imre Andrishoz írt levelét olvashatjuk, amely – bár sok mindent tisztáz – lezáratlanság érzetet hagyott bennem.

Andris nem mondható teljes mértékben főszereplőnek, hiszen minden karakternek kidolgozott háttere, jellemvonásai vannak, mindegyikük cselekedetei, gondolkodásmódja elég nagy teret kap, mégis Andris az, aki miatt ez az egész elmondásra kerül, aki körül zajlanak az események. Éppen ezért fontosnak tartottam volna, hogy vele záruljon a könyv, hogy láthatóvá váljon az is, hogyan hat rá a nagyapa levele, illetve megtalálja-e az apja eldugott jegyzeteit. Hiszen ezek a dokumentumok kulcsfontosságúak, hiszen a nagyapa leírja az egész életét fiatalkorától kezdve, elmeséli, hogy az a tragédia, ami Andris testvérével történt – halva született –, már korábban is előfordult a családban, feltárja, hogy kinyomozta unokája édesanyjának múltját és beszél azokról az évekről, amikor még ő is a családdal lakott, valamint távozása indokairól. Az apa pedig olyan őszinte ezekben a rövid írásokban, amennyire élőszóban soha, megvallja hallgatásai indokát, visszaemlékezik a fiával közösen megélt eseményekre. Ennek hiányában elvarratlannak érzem a szálakat, már csak azért is, mert egyértelmű, hogy a családfa a férfival kihal, hogy a transzgenerációs traumák és felmenői egyéni tragédiái nem öröklődnek tovább, így érdekesebbé tette volna a zárlatot, ha látjuk az igazság kiderülésének eredményeit, esetleges sorfordító következményeit. Igaz, az apa intelme, amely a könyv címét is megidézi valószínűleg nem volt haszontalan, a feljegyzések tehát vélhetően célba érnek. „Tényleg, talán itt az ideje, hogy megnézzem a könyveket. Azokat, amelyeket az apám külön polcra tett, és nemrégiben azt mondta, egyfajta ajánlásként, hogy alkalomadtán majd olvasd el őket.” (40. o.)

A kötet két alapállítással dolgozik, az egyik már az első pillanattól kezdve egyértelműen megjelenik: felnőttkori viselkedésünk mögött a gyerekként megélt traumák állnak. Alapjában véve sablonos és már-már túltelített gondolat, a könyv mégis ügyesen építkezik rá, izgalmas és fordulatokkal teleszőtt történetet rajzol köré. A másik jó ideig a háttérben húzódik meg, de már nagyon korán történik rá utalás, amiből a rutinos olvasó rájöhet, nem véletlenül hangzik el: „Nekem csak annyit mondott, hogy a zsidó gyerekek árulnak pénzért, úgyhogy meg ne történjen még egyszer.” (8. o.) Ez a szál a zsidóság meghurcolásának utódokra gyakorolt következményeit, az ember saját zsidóságának elfogadását boncolgatja. Érdekes, hogy míg az apa és a fiú karaktere rengeteget olvas, egyetlen olvasmányuk címe sem derül ki. Az anya számára fontos szöveg címe azonban – aki harcol a könyvek ellen és csak egyet vesz néha-néha elő – többször is elhangzik: József és testvérei. Ez persze értelmezhető hangsúlyozásként, hiszen – mint később kiderül – az anyának is vannak zsidó felmenői, a Mann-regény pedig a bibliai Jákob és fia, József történetét meséli el. Légrádi nyilván ki akarta emelni a regényt, mégsem életszerű, hogy nem kerül említésre egyetlen cím sem, holott az apa állandóan könyveket ajánl a fiának. Ahogyan az sem, hogy az apa – a feljegyzések alapján – bár nagy szeretetet érez a fia iránt, a mindennapi események során ebből semmit sem mutat ki. Persze, a regény világába beleillenek a távolságtartó viszonyok és a bénult cselekvésképtelenséggel teli helyzetek, mégis túlságosan élesnek, a valóságtól nagyon távolinak gondolom ezt a kontrasztot.

Légrádi húsbavágóan rajzolja meg a boldogtalan családot, ahol bár minden szereplő nagyon szerencsétlen, érthető a motivációjuk, a gondolkodásmódjuk. Egyedül az anya karaktere iránt képtelenség empátiát érezni, hiába épít neki is hátteret a szerző, borzasztóan ellenszenves. Tettei sem racionálisak, az egész világot az ellenségének tartja, és mindenkit uralni akar. Ha saját gyerekkori szenvedései miatt akarna szülei helyett a fián és a férjén bosszút állni  – hiába nonszensz teória –, egészen elfogadható lenne. De ő inkább csak céltalanul sanyargatni akar másokat, ami miatt ezek az emberek teljesen életképtelenné válnak. A könyv jól bemutatja tehát a családból hozott emlékek kitörölhetetlenségét. Ezt az Auschwitzot megjárt nagyapa mondja ki legdirektebben, aki mindenáron felejteni akar. Ő a legpozitívabb karakter, feláldozza a sajátját fia boldogságáért, és ő juttatja hozzá unokáját azokhoz az információkhoz, amelyek Andris gyerekkorának megértéséhez, múltja tisztán látásához szükségesek.

Narráció tekintetében alapos kidolgozottság jellemzi a regényt, az éppen narráló szereplők sokszor zárójeles közbeékelésekkel írják felül önmagukat, a következő fejezetben pedig egy-egy másik beszélő teszi ugyanezt velük. A megszólalók hangjának elválasztása kevésbé sikerült, mindenki nagyjából ugyanabban a stílusban mesél. Nincs semmilyen jelzés, hogy éppen kinek a szemszögéből látjuk az eseményeket, olvasás közben kell rájönnünk. Andris fejezetében a párbeszédek bele vannak szőve a történet mondataiba, az apa fejezeteiben az egyes cetliket elválasztó csillagok vannak segítségünkre, az anya fejezeteiben élesen elhatárolt párbeszédeket találunk, a nagyapáé pedig egy nagymonológ. A több mesélő egymás utáni megszólalása és a narrációs szálak tekintetében a regény megidézi az Emlékiratok könyve világát, ám itt egyértelműbbek a szituációk, kibogozhatóbbak a szálak.

Ami eleinte hibáknak tűnik, tisztázódik, legyen szó ködös történetről vagy ellentmondásosságról, hiszen ahogy később kiderül, ezek tagadások és hazugságok következményei. Nyelvi egyszerűség és letisztultság jellemzi a szövevényes történetet, ami néha túlságosan steril világot teremt. Kényelmetlen, nyomasztó környezet és lelkiállapotok jelennek meg az olvasó előtt, ám a diszkomfort érzés ellenére azért mégiscsak találunk a saját valóságunkból ismerős helyzeteket. Olyanokat, amikből lehetetlennek tűnik a kitörés, de alkalomadtán azért sikerülhet.

Légrádi Gergely: Alkalomadtán, Kalligram, Budapest, 2022, 272 o.

Képek: Libri