A főszereplő, Fecske a harmincas évei elején jár, és állandóan egyedül van. Minden helyzetből a legszerencsétlenebbül jön ki és rengeteget tipródik. Azok a nők – kevesen vannak –, akiknek ő kellene, neki nem kellenek, akikre pedig Fecske vágyik, nem törődnek vele. Nyüglődő, kallódó figura, aki bár keresi az útját, nem nagyon cselekszik azért, hogy megtalálja. Állandó nyughatatlansága szimpatikussá teszi, hiszen mindig azon igyekszik, hogy ha  nem is oldódnak meg a dolgai, legalább történjen valami. Rengetegszer, talán túl sokszor is szó esik szó arról, hogy nagyon nehezen kapcsolódik másokhoz.  „Nem értette meg a problémáimat. (…) Igaz, én is mindig unatkoztam, amikor ő mesélt a gondjairól.” (25. o.) Mégis szeretné megtalálni a szerelmet, de állandóan csak a haverjai jönnek szembe, vagy ami gyakoribb, teljesen egyedül marad.

Szarka hétköznapi nyelven, gyakran szlengesen szólal meg, ami egy-két kivétellel – beach body – gördülékeny. A trágár szavaktól, káromkodásokról sem riad vissza, de ügyesen megtalálja a helyüket, humorforrásként szolgálnak ezek a beszólások. Fecske és két munkatársa azzal teszi színesebbé a munkanapokat, hogy egyes szituációkra szólásokkal, közmondásokkal reagálnak, ám ezeket torzítva fejezik be: „Aki korán kel, annak a kurva anyját.” (17. o.) A poénos párbeszédeknek és az abszurd kocsmai helyzeteknek nagy erejük van, feldobják a néha túlságosan szentimentális gondolatfolyamok egymásutánját. A könyv nagyban épít az „aha”-élményre, vagyis arra, hogy az olvasó számára a saját vagy a környezete életéből ismerős helyzeteket villantja fel, ami által Fecske tulajdonképpen bármelyikünk lehetne.

Nagyon zavarók azonban azok a redundanciák amelyek az elbeszélő részek és a párbeszédek találkozásánál rendre előfordulnak, hiszen amit a narrátor – Fecske – elmond, azt az utána következő párbeszédben is olvashatjuk. „Megkérdezi, hogy van-e kedvem beülni a kínaiba. Fecske, van kedved beülni a kínaiba” (48. o.) „Egyébként nem nézem hülyének. Nem nézlek hülyének.” (50. o.) A könyv egy álom-jelenettel indul, amiről csak később derül ki, hogy az – pedig sokkal izgalmasabb történetnek tűnik eleinte, mint a „valódi”. Ezt követően pedig majdnem mindegyik fejezet egy-egy álommal indul, de ezt ekkor már mindig az első mondatból megtudjuk. Ebből következően a történet két síkon mozog, Fecske abszurd éjszakai képzelgései és a poshadt mindennapok éles kontrasztot alkotnak.

És az álmok világa mellett ott van még az állandó bódulat, Fecske ugyanis sört és whiskeyt vedel, amitől általában csak még rosszabbul lesz. A könyv éppen ezért elég reálisan mutatja be a céltalanul kallódó, önmagukkal nem sok mindent kezdeni tudó fiatalok életét, és a magyar valóságot, a masszív alkoholizmust. Általában nem tartom fontosnak, hogy mennyire önéletrajzi ihletésű az adott mű, de itt annyira direkt utalások vannak a szerző életére – a főszereplő és az ő szülővárosa is Mosonmagyaróvár –, illetve Szarka interjúkban elmondta, hogy ő maga is végzett hasonló munkákat, hogy ezek az egyezések még inkább felerősítik a történet valóságosságát, azt, hogy ez tényleg a mai világ mindennapjaiban játszódik.

Azok a részek, amelyek valós lelki vívódásokat mutatnak be, ügyesek, bár nem sok van belőlük. Azok azonban, amik a munkahelyi nehézségeket állítják be világvégének, túl sokszor fordulnak elő, ezért erőltetetté válnak, hiába humorosak eleinte. „Elnyomok egy sóhajt, kezdődik minden elölről, a nőnek is elmondom az ajánlatot. Közben várom, hogy Hubertusz földhöz bassza a headsetet, aztán Madléna a monitorhoz csapja a telefonkészüléket, és akkor nem én leszek az, akinek el kell kezdenie forradalmat csinálni. A többiek észre sem veszik, hogy szenvedek, csak a betanult szöveget darálják.” (60. o.) A mindennapi élet poklát bemutató részek gyakran egészülnek ki visszaemlékezésekkel, melyekben Fecske elmondja, hogy már óvodás és iskolás korában is kilógott a társaságokból, kevés időt töltött a többi gyerekkel. Holott megemlíti az egyik születésnapi ajándékát, egy kisautót, amit társaitól kapott, tehát láthatjuk, hogy nem volt kitaszított – ahogy felnőttként sem –, inkább ő maga érzi úgy, hogy nem tartozik senkihez. Merész vállalás az önsajnálat és az érzelgős mozzanatok megjelenítése, de Szarka ügyesen megbirkózik a feladattal, ami főként az önirónia erős jelenlétének köszönhető.

A történet csavarokkal, fordulatokkal teli, izgalmas a Madléna-szál, a nőbe Fecske az első oldaltól kezdve szerelmes, ám neki vőlegénye van. Folyamatosan feltűnnek – inkább csak a képzeletében – iskoláskorából a lányok, mint egykori és mostani vágyálmai, illetve egyéb „jó seggű csajok”. Fontos kérdése tehát a párkeresés, annak a személynek a megtalálása, aki tényleges társa lehet egy alapjában magányos lelki beállítottságú embernek. Hiszen ott volt az elejétől kezdve Patrícia is – kb. az egyetlen karakter, akinek nem egzotikus vagy furcsa beceneve van –, akinek érintése hiába esett jól Fecskének – és a nő hiába akarta apja cégéhez beprotezsálni –, mégsem volt vele boldog. Fecske szerencsétlensége abban is megmutatkozik, hogy az adódó helyzeteket nem tudja kihasználni, helyette inkább elérhetetlen vágyálmai vannak.

A könyvben a visszaemlékezések mellett megjelenik egy általános múltba révedés is, nem a legújabb trendeket, hanem a stabilan felszínen maradó, nagymúltú zenekarokat említi a szerző. Szó esik például a 30Y-ról, a Kispál és a Borzról, a Red Hot Chili Peppersről és a Doorsról. De a harmincas évei elején járó generáció nagy kedvencéről a South Park-sorozatról és Örkény nagy klasszikusáról az Egyperces novellákról is.

Szarka átgondolt, szépen felépített regényt írt, amiben bár vannak felesleges betétek, kompakt összképet rajzolnak az egyénről és a társadalomról egyaránt.

Szarka Károly: Az én hibám, Noran Libro, Bp., 2021, 316 o.

Képek: Libri