Az Örkény egyébként is sokoldalú társulata erre az előadásra több vendégművésszel egészül ki, hogy egy sokszínű, de egybehangzó „nagyzenekari” produkciót hozzon létre. Minden színész, zenész, korrepetitor, látvány-, hang- és világítástervező csodálatraméltó összhangban dolgozik, a zenészek is jelmezben játszanak, és időnként színészekké válnak, a színészek énekelnek, gitároznak, vagy beszédhangjukkal zenélnek, mint az ősapa, Kuno (Patkós Márton) pokolbéli mélységeket idéző basszusával. Igazi örkényes produkció születik itt, miközben az alkotók gúzsba kötve táncolnak, hiszen az 1990-es eredeti mű szerzői szigorú kötöttségekkel engedélyezik csak a más országbéli bemutatókat. Tom Waits dalszövegei ezért angolul hangoznak el, és a jellegzetes, álomszerűen-mitikusan elrajzolt színházi stílusáról híres Robert Wilson kézjegye is ott kell maradjon az előadáson. William S. Burroughs, az amerikai beatnemzedék szürreálba hajló összekötő szövegeit Závada Péter magyarítja és lokalizálja igen kreatívan, kínrímekkel és Hunglish, azaz rossz magyarangol részekkel, amit a színészek remekül ki- és eljátszanak. Az előadás egyszerre tiszteletadás az eredetinek és örkényesített, nekünk szóló mese.

Műfaja és a színlap szerint „junk opera”, azaz bóvli-opera, kacat, ócska, vacak fércmű a Fekete Lovas, és tudatosan az. Egyszerre használja fel a zenés színház és az operai összművészet, látvány, zene, ének, színművészet hagyományait és csavargatja erre-arra az ősforrás Weber-operát, A bűvös vadászt. Így lesz mese és rockkoncert, bábelőadás és szürreális álom az egyszerű, de nagyon ősi és nagyon emberi történet. Adott egy ifjú szerelmespár, az erdész lánya, Kätchen és Wilhelm, a könyvelő, akik csak akkor lehetnek egymáséi, ha Wilhelm megtanul jól lőni. Ehhez ördögi segítséget kap, a bűvös golyók mindig célba találnak, azonban az utolsó golyó fölött nincs hatalma annak, aki kilövi – így a szerelmesek története végül tragédiába fordul.

A Patás, a Falábú, az ördög mindig győz, ha az ember eladja neki a lelkét – és ez a történet ismétlődik meg további beékelt jelenetekben is, az ősapa, Kuno, György vadász és Hemingway sztorija is ezt támasztja alá. Talán a Hemingway-féle betét a legkevésbé világos annak, aki nem angolszakos egyetemistaként végzett, hiszen míg az egyértelmű, hogy a művész eladja a tehetségét pénzért gesztusát látjuk, kevesen azonosítják rögtön az emlegetett művet, a „világ legjobb halálnovelláját” A Kilimandzsáró hava című elbeszéléssel és hollywoodi filmmel. Ennek ellenére az üzenet világos: ha az ember, legyen vadász, erdész, művész vagy szerelmes, egyszer elkezdi eladni lelkét az ördögnek, nincs happy end, a mese óhatatlanul rémálommá válik.

Persze mindez nem didaktikusan vagy ilyen egyértelműen jelenik meg a színpadon, hanem nagyon is szórakoztató, humoros és groteszken eltolt, karikírozott formában, azaz a néző előbb szórakozik, mint gondolkodik. Az előadás egy kiválóan felépített zenés-vizuális utazás, ahol a kezdeti furcsaságok, a fura parókákban és erős arcfestéssel szinte felismerhetetlenné tett színészek bábként jelennek meg, és mozognak oldalazva. A remek csapatból is kiemelkedik e tekintetben Bíró Kriszta mint az erdész felesége, aki egy-egy grimaszával és gesztusával még bábszerűbbé teszi az anyafigurát. Ugyanígy Máthé Zsolt több szerepében, mint rivális udvarló vagy Tökös Vadász, kiválóan használja a karakterében rejlő különös színeket ebben az előadásban, mely az ilyen típusú színészethez igazán jól passzol. De Friedenthal Zoltán apafigurája, Kókai Tünde Lottéja is emlékezetesen fura, míg a hatalmat megtestesítő Barbie baba Herceg (Schell Judit) és magyar tolmácsa (Tenki Réka) kettőse remekül kiaknázza az előadás metaszínházi, önreflexív vonásait („a színészek angolul énekelnek”, hangsúlyozzák többször), és ezzel gyakran nevetésre fakasztják a nézőket. 

Kuno, az ősatya (Patkós Márton) mint hamleti Szellem van jelen, egyszerre fenyegetően emlékeztetve az erdészcsaládot a múltra, és viccesen bebörtönözve egy felénk nyitott fémdobozba, szinte festményszerűen, amelyet saját lábán mozgat. A két szerelmes sem szokványos: a hősszerelmes Wilhelm, Borsi-Balogh Máté parókával elcsúfított megjelenését ellensúlyozza csodálatosan zengő éneke, míg a vadlibáját magával hurcolászó, és sokszor tudatosan sértő fejhangon éneklő Kätchenben csak egy idő után ismeri fel a néző az általában nagyon finom színekkel játszó Zsigmond Emőkét.

De az előadás egyértelmű főszereplője a Takács Nóra Diána által több alakban megjelenített Patás: égőpiros-fekete flitteres ruhájú dizőzként vagy rózsaszín otthonkában sántikáló takarítónőként egyaránt megbűvöli nemcsak Wilhelmet, hanem a közönséget is. Takács Nóra Diána egészen kivételesen tudja a hangját használni (ahogy azt a remek T’N’D előadásban is élvezhetjük): nemcsak énekel, de szinte tapintható-látható karaktereket teremt változatos hangszíneivel, melyet tökéletes összhangban kísér a Kákonyi Árpád által vezetett kitűnő zenészgárda.

Örök és egyben nagyon mai mese ez: az erdő fái csak vetített sávon jelennek meg, a lelőtt vadorzó hegymászókötélben ringatózva énekel, színpadi fémállványzat a szereplőket körülvevő természet, míg a tetőponton rózsaszín szappanhab ömlik a szerelmesekre egy húsdarálószerű gépből. Minden jelenet nagyon pontosan van kidolgozva, Polgár Csaba rendezése egyszerre mozgat harmóniában előtérbéli és háttérben megjelenő motívumokat és csoportokat. Ezért nem is elég egyszer megnézni az előadást, hiszen egyszerűen nem fog fel minden aprólékosan és nagyon kreatívan kidolgozott részletet a nézői figyelem. Vicces és rémálomszerű az egész, sokszínű vizualitásban és zeneileg, nem értelemmel, hanem inkább ösztönösen érthető dalszövegekkel és furcsán kifacsart nyelvezettel. Olyan mese vagy álom, ahol nem minden logikus vagy racionális, mégis hatással van ránk, nem tudjuk elfeledni, és míg élvezzük a zenét, látványt, poént és utalást, zsigerileg érzünk meg valami lényegeset a világból.

Robert Wilson – Tom Waits – William S. Burroughs
The Black Rider, avagy a varázsgolyó-kaszting
Fordította: Závada Péter
Faláb, a Patás: Takács Nóra Diána
Bertram, az Erdész: Friedenthal Zoltán
Anne, a felesége: Bíró Kriszta
Kätchen, a lányuk: Zsigmond Emőke
Wilhelm, az aktakukac könyvelő, Kätchen udvarlója: Borsi-Balogh Máté
Robert/Tökös Vadász/György Kovács alias Georg Schmidt, látomásos költő: Máthé Zsolt
Herceg/Nagybácsi/Kikiáltó: Schell Judit m.v.
A Herceg követe/Kikiaáltó: Tenki Réka
Kuno, az egykori erdész: Patkós Márton
Lotte, koszorúslány, Anne húga: Kókai Tünde
Vadorzó: Mátyássy Bence m.v.
Zenei vezető: Kákonyi Árpád
Korrepetitor: H. Tamássyk Balogh Zsolt
Klarinét: Bartek Zsolt, Kápolnás Attila
Nagybőgő: Fánczi Gábor, Heigl László
Dob: Horváth Ákos
Trombita: Hargitai Péter, Csizmadia Sándor
Énektanár: Berecz Bea
Dramaturg: Róbert Júlia
Látvány: Izsák Lili
Koregográfus: Molnár Csaba
Világításterv: Baumgartner Sándor
Asszisztens: Érdi Ariadne
Ügyelő: Sós Eszter
Súgó: Horváth Éva, Kanizsay Zita
Jelmezasszisztens: Frank Mónika
Parókasytlist: Kollár Nándor
Médiadesign: Bodor Balázs, Herpai Máté, Ulrich György
Sound design: Móni Tamás, Kiss Balázs
Rendező: Polgár Csaba
Örkény István Színház
2022. december 21.
Fotó: Horváth Judit