A Nádas-művekbe való alászállást évtizedeken át hűen abszolváló olvasóban összetéveszthetetlen karakterű várakozás ébred az író eljövendő munkái iránt. A nádassággal való találkozás előérzetét többek között az az elbeszélői magatartás alakította ki, amely az olvasó figyelmét fokról fokra vezeti át az érzékelésnek abba az állapotába, amiben a létezésünket a sajátunkként ismerhetjük fel. De a saját is mindig eljövendő másikként lép elénk. Nádasnál a másikhoz való közel lépés, szembefordulás és a testi kontaktusok egész skálája kölcsönös világ-összevonás és én-kiterjesztés. Komplementer fogalmazásban: kölcsönös én-összevonás és világ-kiterjesztés. Megismételhetetlen történés. Aligha találunk az irodalomban olyan prózaírót, aki eleven lények találkozásában megszülető pillanatoknak ilyen formában állítana emléket. Ezek a pillanat-emlékművek legtöbbször tektonikus szövegmozgásokban, világló részletek egymásra torlódása, beékelődése közepette emelkednek fel, az előmunkálatok társadalmi-geológiai mélységei ágyaznak meg a pillanatnak. Annak, hogy az olvasó hozzáférjen a primer történés teljes emocionális töltetéhez, ergo: az értelméhez. Komplementer fogalmazásban: a primer történés teljes értelméhez, ergo: érzelmi töltetéhez. (Nem hinném, hogy Nádas dogmaként kezelné az értelem és érzelem primátusának eldönthetetlenségét, mindazonáltal ezt a tapasztalatot ismételten felmutatja írásaiban.) Ez az írásmód eminens módon nyit teret az emberi létezésbe ágyazott személyes otthonosság el-elsikló dimenziójának, a permanens elidegenedésben kihordott meghittség ostrom alatt álló mintázatainak. Ez az írásmód, függetlenül a történetek konkrét anyagától, legyen az a koncentrációs táborok, vagy a Rákosi rendszer világa, egy koca ellése, vagy a Horthy korszak egyetlen látványos pillanatának, a német hegyek mélyrétegeiben megbúvó Geis[1], vagy az olajban pácolt vasúti talpfák megszállottan pontos leírása – a nyelvi közlésnek, s így az odahallgatásnak is olyan átható jelenlétet kölcsönöz, amelynek megragadására talán a testesülés metaforája a legalkalmasabb. Ugyanakkor ez a nyelv nemcsak teremt és felmutat, hanem minden olvasási aktusban egyszerre hazahoz és felnőtté avat.

A Rémtörténetek világának törvényszerűségei – döntően egy 60-as évekbeli falu világa ez – más elbeszélői attitűdöt hívnak életre. Nagyregény, de sajátos állaga, arányai, ritmusa, nyitott abbamaradása jelzi az elmozdulást a megelőző gigászi művek szövegvilágától. Nyelvkezelési előképét tekintve a magyar faluregény nyelv- és világkonstrukciós hagyománya tűnik a legpregnánsabbnak. Különösen az ebben a hagyományban megalkotott „falu szája” beszédmód megújítása és funkciójának virtuóz kiszélesítése kelt azonnali meglepetést.

Mert az elbeszélés polifón szervezése önmagában is mestermű. Már az első oldalak jelzik, az elbeszélés perspektívája mindvégig ki lesz szolgáltatva annak a lüktető, gazdátlan mozgásnak, amely mozgás nemcsak szétteríti, dinamizálja a beszélők különféle hangjait, hanem a szereplők egzisztenciális súlya, ereje, nyelvi nívója alapján is szervezi a szólamok dominanciáját, kiterjedését, „igazát”, elnyeletését, alkalmi kiegyezéseit – textuális gravitációját. (Külön tanulmányt érdemelne a többszörösen kevert szólamú mondatok/bekezdések funkcionális szerkezetének feltárása, elbeszélés-dinamikai értelmezése, és a világszerűség kötőanyagát biztosító átképzeléses függő beszéd páratlan invencióval és finomsággal használt technéje.) Egyetlen szólam sem lehet biztonságban a többitől, ugyanakkor a kölcsönös fenyegetettség alapozza meg a szólamok vitalitását. Végső soron ez a dinamika vetül ki a falu teljes morfogenetikus terére, amiben elkövetők, áldozatok és erőszak-továbbítók egymásba alakulásának rendje a fátum.

Egy Duna menti falu világába lépünk, ahol az érdeklődés mindenekelőtt a másik életének kifürkészését jelenti, ahol a látogatás a másik otthonába való kíváncsi behatolás, ahol az összefogás a másik kirekesztését tartósítja, ahol az ajándék a másik lekötelezésére szolgál, ahol a közös szórakozás a másik megalázásával jár, ahol a figyelem soha nem pihenő rosszindulat, ahol a beszéd: agresszió, sakkban tartás, fegyver és rejtőzködés. Ahol a titok az, amit mindenki tud.  Ahol a gonosz, pervertált emlékezet akár hetedíziglen is ölni kész. Ahol senki nem beszél a maga nevében, ahol a „nem én mondom, de azt mondják, mert ők tudják” az úr, ahol a hallgatás sem a tied, mert napokon belül ugyanarról fog hallgatni az egész falu. Ahol a közösség humanizálására hivatott értelmiségiek (pap, lelkész, tanító) teljes diszfunkcionalitásban téblábolnak a gonosz, babonás „veszett kutyák” között. Ez utóbbiak a falu szájának derékhadát képezik, ők a leghangosabbak, legkíméletlenebbek, többnyire asszonyok. (A regény finom szövésű realitásához tartozik, hogy ugyanezek az asszonyok egy-egy esetben mérsékletet tanúsítanak, például – bár megtehetnék – pletykájukkal mégsem rántják a mélybe a tündöklő szépségű Mirák Piroskát…)

Fontos itt megemlíteni, hogy a falu terének patologikus telítettsége csak annyiban hatja át a falu világából jövő anonim elbeszélők szólamát, amennyiben néha engedni kényszerülnek a mellettük felharsanó, belőlük váratlanul kiváló, vagy a szólamukat elnyomó, abba „igazságuk” tömegével betüremkedő mellékszólamoknak. A beszéd terét tehát nem képesek egyedül fenntartani, autonómiájuk korlátolt a nyelv használatában – hiszen: a faluhoz tartoznak. Igaz, a falutól vett distanciájuk nagyban különbözik. Beszédük elhelyezése és annak funkciója mégis inkább egy-egy mindentudó elbeszélő szerepét alakítja ki: jellegzetes vonásuk, hogy kifelé – mintegy a külső hallgatóság felvilágosítása érdekében – szólnak, miközben a falu sokszereplős diskurzusában is részt vesznek, igaz, sokkal mérsékeltebb tónusban. Keretező szerepüket is általában sikerrel óvják meg a falu szájának indulatvezérelt szólamaival szemben, kontroll alatt tartják a történetszövést. Nem mindegyikük képes a tudatkövető megszólalásra, ez a beszédmód ugyanis az egyetlen metafizikai biztosítéka a műnek, mellyel garantálható a metatudat szintje, a megosztható értelem irányába tekintés, a „boldog értelem”, végső soron a katarzis. Mindenesetre a nyelvhasználat, a fogalmi pallérozottság, de a spirituális érzékenység alapján is könnyen felismerhetjük és egymástól is megkülönböztethetjük a szövegnek ezen nemtőit:

„De senki nem merte volna hangosan kimondani minálunk, hogy mit kéne a Bakó Janinak látnia, ennek a béresnek mire lenne jó a szolgálati pisztolya, amivel mit kéne tennie. (…)

Kicsit azért mindenki úgy kívánta, hogy öldöklés legyen a vége, s ugyanettől a gondolattól mindenki erősen tartott.” (72.)

A papjuk erről egyszer azt mondta a Hamzának, hogy az istenek talán egészében vették el Rózától a mimézist, s ez volt a legnemesebb adományuk.” (68.)

„Földi paradicsomba ért, aki a hegyre ment. Tágas ég felettük. Csönd honolt, madarak énekeltek. Mintha az ég fölött lenne ég (…) Ha kiáltottál, akkor az inneni ég dobta vissza, nem a túlnani. Oda hang, káromlás, imádság nem ér fel. Miként egy fényes, boldogságtól teljes rémálom. Aminél szebb azért soha nem lesz.” (7-8.)

A kettős ég képe átfogó metaforája mindannak, ami a falu regénybeli 10-12 napjában végbemegy, s ami négy ember sorsát pecsételi meg. (Helyszűke miatt csak jelezzük: bár a cselekmény helyszíne egy falu, nem faluregényt olvasunk. Viszont a falu viszonyainak univerzális morfológiája az, ami funkcionálisan leginkább illeszkedik egy – klasszikus értelemben – elkerülhetetlen tragikum feltételrendszeréhez.)  De itt is, mint a görög tragédiákban, a halálra rendeltek sorsa végül egyszerre vet fényt a poliszra és a physis mindent megerőszakoló hatalmára. A százhangú elbeszélő torkába látunk. 

Bár a regény orientációs műfaja az előromantika gótikus regénye, és a szöveg pazar játékossággal vonultatja fel ennek minden rekvizítumát (kísértetjárás, megkísértés, ördögi megszállottság, emberfeletti próbatétel, halálba menekülés, pogány misztikus energiák, a földi infernó ábrázolása, lelkek közötti misztikus kapcsolat, ördögi kegyetlenség és erőszak, meghasadt lelkek, szexuális szubverzióra hajló nők stb), a regény hangoltságában, valóság-referenciájának színezetében inkább a mágikus realizmus, illetve a lélektani realizmus nádasi formáinak egybesimulását tapasztalhatjuk. Ennek magyarázata azokban a finoman kimunkált elbizonytalanító/ellentételező eljárásokban keresendő, amelyek megőrzik a kvázi irracionális/transzgresszív jelenségek értelmezésének intenzív divergenciáját, és ugyanakkor integrálják a jelen episzteméjének horizontjába. Ilyen a „halálmadár” jelenet Teréz és Fabiusné között: a megérkezéskor magától kitáruló kertkapu, s a láthatatlan madárszárny nyoma Fabiusné arcán, és az ennek realitását elbizonytalanító töprengés és ingerült dialógus. Kivételt képezne a híres ördögűző jelenet: a rítus drámai csúcspontja, amikor Bolog Imre, Jónás atya latin nyelvű kérdésére („Miért, ki vagy te?”) természetes hangján magyarul válaszol: „Melyik nevemet mondjam meg neked, melyik nevemre vagy te kíváncsi, Jónás atya?” Jónás atya nem is tud kitérni a hátborzongató következtetés elől, hogy magának a Sötétség Fejedelmének a válaszát hallja. (Bár elgondolkodtató helyzet ez is; hiszen a „Quid, qui es?” igencsak hasonlít a magyar „Ki ez?” kérdésre, ami telibe találja Imre eredendő nyomorúságát, a nevét/neveit fenyegető és diabolikus dühét szakadatlanul tápláló eredendő megaláztatását.)

Négyen halnak meg a végkifejletben. Hogy a dologban a mélység urának kezét kell látnunk, azt mondják, bizonyos:

A vénséges Várnagy Teréz, a falu örök „megesett leánya”, „fekete szentje”, a nevefosztott Bánya Teréz, akinek huszonöt év lángoló düh és rettegés után a szíve megszakad bánatában.

Bolog Imre, a törpe csaposnő fia, a Törpikéé, akire már egészen kiskorától lefele kellett néznie, és aki annyira szűkszavú volt, hogy fiát nem ő tanította meg beszélni. Imrének hivatalosan nincsen apja, és a faluban senki nem szólítja a nevén. A falu részéről a legsötétebb, legmélyebb kirekesztés áldozata ő, olyannyira, hogy még a szerző is lényegében megtagadja tőle (és az olvasótól) a belső világát megnyitó függő beszéd adományát. A váci vonatút alatt kiáradó ön-elbeszéléséből sem „hallunk” semmit, csupán a monológot megbabonázva hallgató Piroska döntően önfeltáró reflexióiból részesülünk. Imrét apja öli meg, a nagy erejű Höss, fekete afrikai darazsakat engedve rá, hogy többé ne lássa szégyenét.

A félkegyelmű Pásztor Róza, mindenki Rózája, akire a falu férfi-söpredéke jár rá, s aki három gyereket szül, de egyet sem tarthat meg. Negyedik, Bolog Imrétől való gyerekével a méhében megy a Dunának, miután Imre halálhírét veszi.

Végül Fabius Mihály, Misike.

A sorvadó testű, nyáladzó, gyermekbénulásos Misike, a falu visszatérő, szezonális vendége, kinek egyetlen szenvedélye: Piroska. Felmerül a gyanú, hogy zseniális intellektusa, intuitív világfeltáró képességei ennek a szerelemnek köszönhetően fejlődtek ilyen robbanásszerűen, hiszen ezzel biztosítja Piroska érdeklődését, kápráztatja el, bolondítja magába a lányt, miközben kontrollálatlanul hadonászó, idétlen testű nyomorékként beszélni sem tud. Az már Piroska alkati szinkronicitását jelzi, hogy Fabiusnén, a gyerek anyján kívül, csak ő érti Misikét, sőt, ő érti igazán. Misike és Piroska kapcsolata misztikus. A szerelem minden materiális akadályt legyőző természete nemcsak abban nyilvánul meg, hogy egymástól távol, gondolatban is képesek érintkezni. Misike lassú, megállíthatatlan leépülése egyetlen szervét hagyja érintetlenül: pénisze egy egészséges 17 éves fiatalember méretének felel meg, amit Piroskára irányuló intenzív, állhatatos fantáziájával teremt és tart fenn, az orvostudomány legnagyobb megrökönyödésére.

Misike halála önkéntes és nagyvonalú. A Duna-parti hancúrozásban, a spontán belobbanó dionüsziában az ő felmeredő falloszának látványa némítja el a szatírok és nimfák hadát, de különösen Piroskát. Igen, ő egy kicsit az „a” Piroska, analitikus szellemeskedések és pajzán viccek Piroskája, aki először lát ilyet. Piroska csónakon távozik a szatírok karával, de búcsúzóul még szájon és nyakon csókolja Misikét. Könnyen lehet, hogy először tesz ilyet. Misike a parton egyedül marad tolószékében. Létezése beteljesedett. De görög öngyilkosságának egyéb szempontjai is vannak:

„Egyedül volt. Mindkét kerék fékjét kiengedte, és az ágacskákat, amikkel a fiúk ügyesen ki is cövekelték a kocsiját, szépen, egyenként rángatta ki a küllők közül, ehhez jobbra is, balra is jócskán ki kellett a kocsiból hajolnia, lenyúlnia, ellenőrizetlen mozgásai miatt kis ideig eltartott, amíg különösebb baleset nélkül a végére ért. Ahogy már évek óta számtalanszor elképzelte, eltervezte, az édesanyja szempontjából is alaposan megfontolta, különböző változataiban kidolgozta, kétsége nem volt, itt az alkalom, lassan indította útjára a kocsit.” (448.)

A regény egyetlen szabad embere.

[1] A Párhuzamos történetekben szerepel egy felejthetetlen leírás a Geisról, amiben Nádas alapos és szuggesztív geológia- és kitermelés-történeti bemutatást ad erről a különös ércfajtáról. De épp a "szellemtől" (Geist) s így persze a „Német Szellemtől” való egy betűnyi távolsága ad valami hátborzongató dimenziót a leírásnak.