Bíró ismerteti, hogy a Szőttesek regénye a Magyar Napló 2006-os, rendszerváltás tematikájú pályázatára készült, és több nyertes pályamű mellett került kiadásra. Ennek nyomán kérdez rá beszélgetőtársától az első prózakísérletekre. Burns a kérdésre felelve Az irodalom visszavág című lapnak küldött kisprózáit idézi fel, mindenekelőtt pedig a lapnak küldött emailt, amiben tudakozódik, hogy fogadnak-e novellákat. Válaszából megtudhatjuk azt is, hogy a pályázat idején született gyermeke, és a gyermekágy időszakában elcsípett nyugalomban dolgozott a regényen. Eszébe sem jutott másnak megmutatni a kéziratot, tulajdonképpen a bizottságnak  írta a művet, akkor elsősorban a zsűritagok szakvéleményére volt kíváncsi. A regényben négy testvér elkövet egy bűnt, aminek az elhallgatását az unokáik törik meg. Bíró az estre készülve újraolvasta a könyvet, és elismeri, hogy bizony többszöri olvasásra is hatalmába keríti az elbeszélés. Hamarosan áttereli a beszélgetést a frissen megjelent Esőcsinálás című kötetre, ami az elmúlt tíz év novelláinak válogatása.

Bíró a Burns-világ előkelő védjegyének nevezi a borzongató, lidérces atmoszférát, amiben a hétköznapi eseményfolyam rendre döbbenetes fordulatot vesz. A szerkesztő ennek a Burns által is elsajátított atmoszférateremtésnek az irodalmi és filmes előképeire kérdez rá. A váratlan, meghökkentő fordulatokra rezonálva Burns elsőként Murakamit nevezi meg, aki nagy hatással volt rá azon szereplői révén, akik az olvasói várakozásra rácáfolva cselekszenek, illetve gyakran élnek a mondatok elhallgatásának technikájával. Az Esőcsinálás írója egészen más okokból sorolja a kedvencei közé Ulickaját, számára ő az, aki hitelesen és sokrétűen mutatja meg az élet derűs oldalát. Thomas Mann József és testvéreinek pedig minden egyes sorát ízlelgeti.

Bíró a filmes előképeket fürkészi tovább, és ekkor derül ki, hogy a szerző gyerekkorától kezdve készült filmrendezőnek, el is jutott a Színház és Filmművészeti Egyetem filmrendezői osztályának utolsó rostájáig, azonban azon jelentkezők közé tartozott, akiket sikerült elbizonytalanítani az utolsó fordulóban a pályaválasztást illetően. Ezt utólag már nem bánja, az érdeklődés búvópatakszerűen megmaradt. Pasolini filmjeit például a mai napig megnézi, de mérsékeltebb lelkesedéssel, mert a saját műveitől is azt várja el, hogy kevésbé az elmúlás irányába tereljék a gondolatokat, és sokkal több színt szerepeltessenek.

Bíró mintadarabnak nevezi a Betegségem Akbárnál című novellát a témaválasztás szempontjából, aminek  –  a kötetre is jellemző módon  –  az időtlenség a tárgya. Ennek kapcsán kérdez rá Burns zenei pályájára, illetve írói és előadóművészeti életének párhuzamára és rivalizálására. Burns a kettő közül kezdetben az írói tevékenység dominanciáját választotta, aminek javára szólt az egyemberes felállás, hogy nem szükséges hozzá időegyeztetés az alkotótársakkal, sem győzködés a társulásról, és izgulós hangremegés mellett is folytatható. Ettől függetlenül komoly gyakorlatot szerzett az indiai hangképzésben és a szibériai torokénekben. Ezen a ponton derül fény a novellák életrajzi ihletettségére: az énekes a magyar külképviselet meghívására utazott Pakisztánba fúziókoncertre. Itt a koncert követelménye az idő megnyújtása – amíg átérezhető a pillanat, addig húzható az aktuális dal. Az egyes daloknak ebben az esetben maximum az eleje és a vége rögzített, a kettő közötti szakasz improvizáció eredménye. Bíró rákérdez, hogy a lámpalázon oldott-e vagy inkább nehezített ez a zenei felállás. Burns arról számol be, hogy a színpadi jelenlétből kifolyólag muszáj volt megtáltosodnia a feladat végrehajtását illetően, megérezni a közönséget. A közönséggel való közvetlen kapcsolat segítette abban, hogy  kívülről tudja szemlélni a fellépést, és ez jótékony hatással volt az előadásmód minőségére.

A novellákban rendre konfliktusba kerül a művészi létforma és a megélhetés biztosítása, ezért az est során szó esik a privát alkotószféra védelméről, ami a fixen jövedelmező munkahely fenntartását segíti. Ennek kapcsán kérdez rá Bíró az énekes külföldi tapasztalataira: a keleti kulturális berendezkedés kedvezőbb-e az előadóművészet mint karrier számára? Burns tapasztalatai szerint elmondható, hogy a professzionális és házi koncertek között kevésbé éles a különbség a keleti országokban. Ha valaki hajlandó zenei aláfestést és szórakoztatást vállalni, annak nagyobb ott a megbecsültsége. Az ünnepek zenei kísérete pedig mértékadó, amit elismernek és tisztelnek.

Az est folyamán két novellarészletet hallhatunk a szerző hangján megszólalni,  az első az Eljutni Szultánabádig című novellából való. Az elbeszélés kerettörténetéhez hozzátartozik, hogy a szerző a két, azonos nevű, pakisztánbeli Szultánabád egyikébe igyekezett, és a tömegközlekedés útvesztőjében egy Kazi nevű sofőr érkezett segítségére. A férfi azonban leszögezte, hogy hiába a nagy sietség, útközben férjhez kell adnia az unokahúgát.

A moderátor hozzáfűzi, hogy Burns később íródott novellái a tárgyilagos elbeszélést elhagyva vallomásos hangnemben formálódnak és visszatérő írásszervező elemük a lelki elakadások megjelenítése.

Bíró azt is kiemeli, hogy a figurák mindegyikénél észrevehető az, hogy ha egy súlyosabb betegség gyanújával vagy éppen egy válással kell megbirkózniuk, az megviseli ugyan, de nem fogja maga alá gyűrni őket. Ha szokatlan módon is, de folytatják útjukat a győzelem reményében, és éppen ezért könnyű rokonszenvezni velük. A Magyar Napló augusztusi számában olvasható interjúban a szerző az önkeresést vallja kimeríthetetlen témának, viszont Bíró meglátása szerint a ki vagyok? mit akarok? kérdése esetében már eldöntött, inkább a körülményekkel szokott konfrontálódni, így arra kéri a szerzőt, fejtse ki bővebben, amit erről az említett interjúban mondott. Burns erre egy korábban nekiszegezett kérdést elevenít fel: „Ha magadra gondolsz miközben mész a körúton valahová, mi az első, amivel hirtelen definiálnád magad?” A divatos coach-kérdések általában nem hagynak nyomot benne, de ez az egy igen, válaszában a művészléttel való azonosulást emelte ki. Az önkeresés tehát az alkotó tevékenység kiteljesedését, az ehhez csatlakozó társakat és befogadókat, illetve az inspirációt öleli fel számára. Konkrétabban azt a dilemmát jelenti, hogy mit szeretne aktuálisan énekelni, és hogy egy korábbi fellépéséhez vajon változatlan kifejezőeszközöket használna-e. Ugyanennyire érdekli azonban mások önkeresése is. Az, hogy valaki milyen mértékben osztja meg a külvilággal az alkotását (legyen az akár egy hobbitevékenység eredménye is), mert ez sokat elárulhat a magához és a másokhoz fűződő kapcsolatáról.

A második novellarészlet felolvasása után Bíró egyetlen kérdést vezethet elő idő szűkében és Burns történelmi érdeklődésének alakulására esik a választása. Burns szerint a történelmi elfogultsága változatlan, továbbra is a családtörténetekbe szövődő történelem foglalkoztatja a korszakregények vagy korszakelbeszélések helyett.

A zárómondat után hamar hosszas sor alakult ki az autogramokért, a jelenlévők létszáma töretlenül magas volt, mindenki maradt egy a szerzővel közös fotó kedvéért vagy egy elejtett beszélgetés folytatására.

Fotó: Mariia Kashtanova