Rudolf Péter Szeget szeggeljében a szereplők önazonosságukat keresve fájdalmas kettősségre lelnek. Néhányuk, mint például a Herceg (Kőszegi Ákos pompás játékkal) önazonossága keresését szóba is hozza, egy hatalmas tükörben magát szemléli, hogy aztán az előadás végén minden önreflexiót félretéve, ellentmondást nem tűrően megkérje Izabella (Márkus Luca) kezét. A kettősséget erősíti az is, hogy a Herceg pokol színeit idéző ruházatát magán hagyja, amikor szerzetesi álruhában visszatér, jelezve hogy az utóbbi csak másokban jóindulatot keltő álca. Angelo, aki a Herceget átmenetileg helyettesíti Bécs élén (Stohl András kifejező megformálásában), ugyanígy keresi önmagát, és amit talál, meg is rémíti, hiszen rá kell ébrednie, hogy Izabella iránti testi vonzalma miatt képes minden elvét feladni, hogy egyre visszataszítóbban erkölcstelen, kettős életet éljen.

Más karakterek másként jelenítik meg az önazonosság problémáját, például a Barát (Borbiczki Ferenc), akin a szerzetesi csuha szinte csak jelmeznek tűnik, hiszen sokat elárul személyiségéről, hogy félreérti a Herceget, amikor az titkos találkára hívja, és egy prostituáltat hoz. Hasonlóan megjegyzendő az identitás felől is érdekes szerepkettőzés, hiszen Mariannt és Kefénét is Balázsovits Edit alakítja, kiemelve talán a női test tárgyiasításának és áruba bocsájtásának témáját, bár az egyik a szerelemért, házasságért, a másik a megélhetésért teszi ugyanazt. A fluid identitásnak legszebb példája Lucio (Ötvös András), aki komikusan, nagyon jó játékkal, magyarázkodás közben visszamenőleg hajlítgatja erre-arra identitását. Az önazonosság reflektálatlan hőse pedig Könyök (Fesztbaum Béla fegyelmezett, tökéletes alakításában), aki a komikumot a vérfagyasztó kíméletlenségig tudja feszíteni.

Az identitás szempontjából legizgalmasabb karakter Izabella, akit Márkus Luca pompásan formál meg. Márkus érzékletesen hozza az Izabellát jellemző kényelmetlen bizonytalanságot, hiszen novícia, ahogy Shakespeare-nél is, ám a fityula, a nyakában lógó nagy kereszt és tompa színek mellett a testre feszülő garbó ugyanúgy izgalmas bizonytalanságot kelt, mint a visszafogott, de mégis jelenlevő smink, ami egyszerre lehet kötelező színpadi maszk vagy a testre feszülő fölső kiegészítője. Ez a bizonytalanság fejeződik ki markánsan abban is, ahogy Izabella egyszerre tárgyiasul Angelo kívánságában, majd tárgyiasítja Mariann testét, amikor beleegyezik, hogy a mit sem sejtő Angelo ágyába küldjék maga helyett. Márkus legerősebb jelenete az, amikor ráébred, hogy menthetetlen áldozata a Hercegnek, hogy az egyik ragadozótól (Angelótól) megmenekülve a hatalmasabb ragadozó prédájává válik. Furcsa módon jeleníti meg identitását és áldozati szerepét a színrelépésekor nyakában függő kereszt, amit Angelo tép le róla, tesz el, majd ad vissza a leleplezés jelenetében, hogy a Herceg lánykérése után visszakerüljön a védtelen, meggyötört arcú lányra. Mintegy jelezve ezzel, hogy a kör bezárult, az örök és őrült körforgásban egyetlen állandóság a kiszolgáltatottság.

Az önazonosság keresésének keretet és jelentőséget a Szeget szeggel őrült, kegyetlen, kilátástalan Bécse ad. Nem véletlen hát a 19. század vége óta használt „problémadarab”, „keserű -” vagy „sötét komédia” műfaji megjelölés, melyet a Troilus és Cressidára, a Minden jó, ha vége jóra és esetenként A velencei kalmárra is alkalmaz a szakirodalom. A problémadarab önmagából kifordult univerzumát rémisztő pontossággal fordítja a kép nyelvére a Boscht idéző jelmezes felvonulás az előadás elején, s végén (jelmez: Füzér Anni), ahogyan az is, hogy a körszínpad, az emelkedő lelátó és a magaslati kiugró cirkusszá alakítja a játékteret (díszlet: Khell Csörsz). A színpadkép ezáltal viszi el a játékot a valósághűségtől a cirkuszi (rém)álom és az abszurd irányába. Ezt az álomszerű veszélyeztetettséget jelzi hivalkodó módon a magasból időnként aláereszkedő hatalmas hangszóró, amely inkább mikrofonként szolgál, és kettős beszédre sarkallja a szereplőket. Az a furcsa ebben, hogy nem derül ki, ki hallgatja le általa az embereket, és mire használja a lehallgatott beszélgetéseket. Hasonló abszurditás nyilvánul meg abban is, hogy a társadalom működését rögzítő szerződések, iratok egyszerre vannak jelen és hiányoznak az előadásból, ugyanis amikor kézbe veszik őket, olvasgatják, aláírják őket, nincs semmi a színészek előtt. Éppen a jelenlevő abszurd hiányuk rögzíti az álomszerű világ kaotikus átláthatatlanságát.

A rendezés az előadás boschi, cirkuszi víziója és a nézők társadalmi valósága között félre nem érthető módon von párhuzamot. A színpadi háttér többször is maga a Vígszínház nézőtere, néhány néző a színpadra épített lelátón foglal helyet. Nehéz lenne eltéveszteni az utalásokat a jelenlegi közéleti problémákra a #metoo-tól, a politikusok, az üzletemberek, a klérus összefonódásáig. Így a cirkuszoló boschi, őrült, magából kifordult világ torz tükröt tart a nézők valóságának. Ezt a tükörtartást egyértelműsíti a hatalmas tükör, amiben időnként a szereplők önmagukat nézegetik, máskor pedig asztallapként használják. Ilyenkor a hivatal, a hatalom asztala lesz, és megteremti a hatalom gyakorlásához szükséges ember-ember viszony helyetti alá- és fölérendeltséget, hogy eszköze legyen az erőszaktevésnek, hogy végső soron tárgyiasítsa az embert és az emberi kapcsolatokat.

Ha a Rudolf Péter megalkotta önmagából kifordult univerzummá növelt Bécsben menekülésre van lehetőség, azt talán Balázsovits Edit szerepei jelenítik meg. Mariannként végül is célt ér, megkapja Angelót annak minden vonakodása ellenére, amely önző céltudatosságot szépen ellensúlyoz az előadás egyik legmeghatóbb jelenete, amelyben Mariann olyan odaadással, olyan kétségbeesetten könyörög, akihez csak tud (Herceg, Izabella), hogy végül Angelo kegyelmet kap (és ő férjet). Az előadás végén pedig lesminkelve, sem Mariannként, sem Kefénéként, hanem színészként, cirkuszi mutatványosként idézi meg Lear király monológját, amelyben Lear passiójának végéhez közeledve Cordéliának arról beszél, hogy mint madarak fognak énekelni a kalitkában, és boldogok lesznek, térden megbocsájtást s áldást kérve egymástól, és elmélkednek majd az udvar dolgain, hogy ki van bent, és ki kint. A Szeget szeggel című darabnak ebben a bátor, kegyetlen előadásában a menekülési lehetőség mintha az önfeladó könyörgésben és a hatalmasok múlandóságában testesülne meg. Talán ilyen a világunk, talán ebben lehet reménykedni, ahol a világcirkusz színpada forog, a transzcendencia nélküli kereszt pedig marad.

William Shakespeare: Szeget szeggel
Nádasdy Ádám fordítása

HERCEG, Bécs uralkodója (LUDWIG, szerzetes): Kőszegi Ákos
ANGELO, a helytartó: Stohl András
MARIANN, Angelo elhagyott jegyese: Balázsovits Edit
ESCALUS, államférfi: Seress Zoltán
CLAUDIO, fiatal úriember: Wunderlich József
IZABELLA, Claudio húga: Márkus Luca
GIULIETTA, Claudio szerelme: Puzsa Patrícia
KÖNYÖK, polgárőr: Fesztbaum Béla
LUCIO, lézengő fiatalúr: Ötvös András
PARANCSNOK, rendőrfőnök és börtönigazgató: Bölkény Balázs
KEFÉNÉ, bordélytulajdonos: Balázsovits Edit
POMPÓ, az alkalmazottja: Kövesi Zsombor
KASZÁLÓ, hóhér: Borbiczki Ferenc
BERNÁT, lecsukott bűnöző: Karácsonyi Zoltán
ELSŐ ZSOLDOS: Szántó Balázs
MÁSODIK ZSOLDOS: Krasznai Vilmos e.h.
HARMADIK ZSOLDOS: Kovács Olivér m.v.
BARÁT, Tamás testvér, szerzetes: Borbiczki Ferenc
HABOSSY, jómódú úriember: Karácsonyi Zoltán
BÍRÓ: Szántó Balázs
APÁCA: Virágh Panna e.h.
KÜLDÖNC: Illés Adrián e.h.
ÉNEKES FIÚ: Szántó Balázs
TESTŐR: Illés Adrián e.h.
BRIGITTA: Virágh Panna e.h.
Továbbá: Birta Márton, Harangozó Boglárka, Miskolczi Renátó

Díszlettervező: KHELL CSÖRSZ
Jelmeztervező: FÜZÉR ANNI
Dramaturg: HÁRSING HILDA
Mozgás: MOLNÁR G. NÓRA
Zenei munkatárs: WUNDERLICH JÓZSEF
Világítástervező: CSONTOS BALÁZS
Ügyelő: WIESMEYER ERIK, VARGA MIKLÓS
Súgó: GÁL TÜNDE
Rendezőasszisztens: SKRABÁN JUDIT

Rendező: RUDOLF PÉTER

Bemutató: 2022. december 9.
Vígszínház

Fotó: Juhász Éva