Szóval ott tartottunk, hogy a vasúti híd alatt átérünk Karlínba, hogy szinte azonnal át kelljen kelnünk egy következő vasúti híd alatt. És ez még csak nem is az utolsó találkozásunk ezen a sétán a vasúttal, igaz, csak most, Budapestről veszem észre, mennyire átszövi prágai környékemet a vonat.

Mindenesetre itt, közvetlenül a híd jobbpillérje mögött rejlik úticélunk – lehet, hogy nem mondtam eddig, de nem csak úgy lődörgünk cél nélkül – bejárata.

Kasárna Karlín. Alapvetően kétféle ember jár ide, a kisgyerekesek, akiknek praktikus, hogy az egykori kaszárnya hatalmas udvarán eljátszogatnak a gyerekek, amíg ők megisznak egy sört vagy bedobnak egy habos süteményt, és a fiatalok, akik laptopon dolgozni, olvasni vagy szerelmet vallani ülnek be. Utóbbit egy alkalommal közvetlenül mellettem csinálják, egy szót sem értek belőle, de kis híján én is szerelmes leszek Františekbe.

Valószínűleg azért is pont ez kávézó lett a prágai törzshelyem, mert tipikusan olyan hely, ami simán lehetne Budapesten is. Vagy Pozsonyban vagy Bécsben vagy Kolozsváron. Vagy Koppenhágában, csak hogy átlépjük végre a Monarchia határait. Hiába jártam meg a klasszikusabb cseh vendéglátóegységeket is belső városi kifőzdétől a lakótelepi kocsmáig, végül mindig ezeken az elnyugatiasodott helyeken kötöttem ki. Mentségemre szóljon, hogy itt talán életem legfinomabb sörét csapolják: Kladenské světlé. Én ilyet még nem tapasztaltam, de nem csak a gabona édeskés fanyarságát érzem benne, hanem egyszerűen magát a gabonát.

Szóval miután kikértük a sörünket és a kiflis virslinket (vö. párek v rohlíku, vö. hotdog), felcsapjuk a laptopot és verseket írunk egy 19. századi új-zélandi ornitológusról, elvégre ezért jöttünk ide három hónapra. Olyasmiket hazudunk, mint hogy

„Jóapámmal hazafelé
tartottunk az ōhaeawai
maori táborból,
néha elkísértem
őt térítőútjaira…”,

aztán a második sör után összepakolunk és elindulunk hazafelé, honvágyunkat enyhítendő, a hosszabb úton.

A hosszabb út ugyanis Karlínon vezet keresztül és ha azt mondtuk, hogy az otthonunkra alig hasonlító Žižkovban otthon éreztük magunkat, akkor Karlínra, aminek nagy része olyan, mint egy szétszabdalt és aztán másképpen elszórt budapesti Bartók-Béla-út-és-párhuzamos-utcái, nem tudom mit mondhatnánk.

Az egyetlen, és épp ezért váratlan törést a Szt. Cirill és Metód Templom, valamint az azt körülvevő tér okozza. Szép, de sosem tudtam komolyan venni ezeket a historizáló, 19. században és századfordulón épült templomokat (I’m also looking at you, Szent István-bazilika). Örökké csak a csalódás kötődik hozzájuk, a rádöbbenés arra, hogy „áh, szóval te sem vagy régi, vagyis fölöslegesen nézel ki így”. De ha valaki meggyőz az ellenkezőjéről, annak nagyon szívesen fizetek egy Kladenské světlét a kaszárnyában, én őszintén szeretném élvezni a historizmust.

Már csak egy sarok és ott áll előttünk az alagút. A másik végét már láttuk múltkor, de most végre át is kelünk rajta, át a vítkovi domb belső szervein, valahol a máj alatt, kinyújtott karunkkal a vastagbél falát tapintva, keresztül gyomron és hasnyálmirigyen, ki a levegőre, Žižkovba, haza. De előbb még megállunk. A bejárat fölött felirat: neboj. „Ki itt belépsz, hagyj fel minden aggodalommal." Akárki is üzeni ezt, az alagút által átszelt vítkovi domb hatszáz éve véres csatatér volt, a környéket pedig máig a győztes hadvezér, Jan Žižka térfigyeli. „Ne féljetek!”[1] Nagy levegő, bal láb lendül, fölöttünk pedig, pont mint a Street View képén, elzúg az elővárosi gyors, viszi az óváros széli főpályaudvarra a felszín perspektíváját.

[1] Fehér Renátó: Alagútszindróma