PRAE: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

A műfaj erősen meghatározza, hogy milyen zenei stílust választok. Miután főleg szövegek vagy képzőművészeti alkotások indítják be zenei fantáziámat, egyes népek zenéje, vagy populárisabb zenei gesztusok akkor kapnak helyet a kottapapíron, ha annak dramaturgiai oka van, tehát nem önmagukért. Ezzel együtt az általam ismert népzenék, populáris műfajok is hatással vannak rám. Mondok egy példát: a nemrég írt Bábel misémben a hangszerválasztás és könnyedebb „örömzenei” hangütés tudatos felvállalása azzal magyarázható, hogy részt vettem a tavalyi Babel Sound fesztiválon, ahol sokféle népzenét, mai népzenét, jazzt és igazi ösztönös örömzenélést, jammelést hallhattam, gyakran éjszakákba nyúlóan. Az egyik legrégibb zenei rítus újragondolásánál hagytam, hogy kiírjam magamból a hallottakat, persze szakmai kontrol szűrőjén keresztül. A mise szövegéhez kapcsolódó hagyomány különösen latinul olyan erős zenei asszociációkat, hangzásvilágokat, technikákat juttatott eszembe, amiket már százszor megírtak, nálam sokkal jobban. Azzal, hogy ütős hangszereket (kongák, bongók stb.) választottam kíséretül, segített, hogy valami számomra szokatlant, talán újat írjak. (Halld: Szaxofonkvartett Divertimento tétel, Kabrió.)

PRAE: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

Erre a kérdésre akkor tudnék válaszolni, ha lenne összehasonlítási alapom. Nem éltem vagy dolgoztam máshol. Abban azonban biztos vagyok, hogy számomra a magyar nyelv, a költészet állandó inspiráció forrás. Alig 1-2 művet írtam angolul, olaszul vagy latinul. A dalaim magyar nyelvűek. Kányádi: Dob dadog. Radnóti, Weöres, Lackfi, Szabó T., Arany: Hagyaték

PRAE: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

A magyar zenei élet palettáján magamat mindenképpen az úgynevezett befogadhatóbb zenét írók közé sorolom. Nincs célközönségem, a zeném „kiválasztja” a saját közönségét. Egyébként másokéról is ezt gondolom. Operarendezőknél hallottam ezt a fajta megkülönböztetést, hogy valaki szeret kommunikálni a közönséggel, valakit meg kizárólag a színpadi megvalósítás újszerűsége, eredetisége motivál. A kettő természetesen nem zárja ki egymást, és nem véletlen, hogy talán azok a rendezők a legsikeresebbek, akiknél egy szakmailag is eredeti párbeszéd tud megvalósulni a színpad és közönsége között. Magammal kapcsolatban alapvető igény, hogy valami mást találjak ki, mint eddig, vagy máshogy. Az, hogy valami teljesen új (már ha valóban létezik ilyen), számomra önmagában nem esztétikai érték. Hogy mennyire vagyok eredeti, nem az én dolgom eldönteni, lényeg, hogy őszinte zenét írjak.

PRAE: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja? 

Befogadó vagyok, és már hozott is.

Bővebben: egy szokatlan hasonlattal élve olyan ez, mint a népviselet. A tradicionális népi vagy törzsi viselet jelen van a maga teljességében ott, ahol kialakult, de bekerült a különböző színvonalú divattervezők ihlető forrásai közé, az haute couture-be, és visszaköszön az olcsó hétköznapi, akár gagyi piaci ruhák mintázataiban, fazonjaiban is. Egy-egy elem ezek közül be tud épülni az európai divatba, a többi nem. A kérdés persze az is, hogy ki melyiket ismeri, ismerheti, mire van vagy lehet igénye, és miben érzi jól magát. Egy viszont teljesen biztos, hogy egy európai számára sosem fognak olyan mély jelentéstartalommal bírni a felhasznált színek és minták, anyagok, mint ott, ahol ezek kialakultak.

Átevezve a zenére: a harmadik világ zenéje a századforduló óta elindította hódító útját (klasszikus zenében lásd: Debussy, Messiaen) tehát szerintem már régebb óta velünk él, mint azt mi tudatosítottuk volna, és itt is „minden szinten szinte minden”. De van az éremnek egy másik oldala is. Meg tudom érteni azt az afroamerikai zenészt, aki a népzenéjét fel akarja frissíteni európai hangszerekkel, hangzásvilágokkal, merthogy ő is újat szeretne, urambocsá unja már. Trombitával, basszusgitárral, ütőkkel stb. ... Mért ne tenné?

A tradicionális hangszeres és vokális zenék találkozása a jazzel, vagy akár a kortárssal új, színes, egyedi világokat eredményez. Élvezhető, izgalmas, érdekes, egzotikus zenék az európai nagy közönség számára. Mindenki kedvére válogathat. Jelen van a tradíciókat ápoló és éltető irányzat, a saját szerzeményt népzenével fűszerező, a népies hangzású műzene és a jazz hangszerekkel és esztétikával átitatott népzenéből merítő zene is. Más-más zeneiség, esztétika, cél és szakmai minőség. Keresztbe-kasul hatnak egymásra. Örülök, hogy vannak, akik a tradíciókat ápolják, ez talán a legfontosabb, hogy az a bizonyos „tiszta forrás” megmaradjon, és ne híguljon fel, mert elveszítjük a viszonyítási pontot.

Úgy is mondhatnám, hogy a zenei világ, mint egyébként minden, ami él, változik, hat egymásra, mozgásban van. Ráadásul a technika ehhez minden feltételt megteremtett. Nincsenek szabályok, szabályzatok, ízléshatározatok, leszámítva a politikai üzenetekkel átitatott propaganda produkciókat, produktumokat (nem csak a zenében).

Markáns különbség, hogy az európai zene majd minden aspektusa az egyénre, az egyéni önkifejezésre épül, mondhatnám, az egóra. Pedig a zene eredendően mindig is közösségi élmény volt. Kommunikáció. Dialógus anya és gyermeke között, férfi és nő között, ember és a transzcendens között, zenész és zenész között és ezen felül tud gyógyítani, betegíteni, élvezetet nyújtani, más művészetekhez kapcsolódni, méghozzá azt is az rengeteg szinten és millió formában. Az ember igénye, hogy együtt éljen a zenével: élvezze, táncoljon rá, elsirassa vele a veszteségeit, megnyugodjon, ünnepeljen, és a színvonaltól függetlenül, átéljen egy katarzist. Kondicionáltságtól, képzettségtől, képességtől, millió dologtól függ, hogy ez az igény milyen szintű.

A kortárs klasszikus zenét rétegműfajnak tekintem, és nem féltem, halad a maga útján, és épp úgy meg van és meg is lesz a maga művelő rétege, tábora, közönsége. Az úgynevezett klasszikus zene közönsége 40 pluszos. Ez adhat aggodalomra okot. A többi, populárisabb iránynál meg nem gondolom, hogy egy ízléskommandó vagy hang-rendőrség bevezetése befolyásolni tudná azt az emberi igényt, amiket fentebb már említettem, és a klasszikus kortárs zene nem, vagy csak kis részben elégít ki.

Ennél sokkal nagyobb gondnak látom az olcsó, piaci tucc-tucc zajok agresszív térhódítását, amik a fitness termekből kikerülve a mindennapok részévé vált. Ez nem a harmadik világ hatása. A hallgatóságot lenézi, butítja, az igénytelenséget promotálja, és a hangerővel kompenzálja a minőséget. A mindennapi szóhasználatban is sajnos ez a tendencia. Már minden durván durva. Inflálódnak a szélsőségek...de ez már egy másik téma.

Fotó: Weber Kristóf