A színpadon egy Ikea showroom tárul elénk: steril környezet, rendezett helyiség, fehér bútorok, gázkonvektor, még a szobanövény is fehérre van festve. Egyedül a kanapén heverő Jézus-képes párna tűnik ki, valamint az asztalnál ülő pár színes öltözéke. Helen (Lovas Rozi) és férje, Danny (Lengyel Tamás) meghitt vacsorájába nyerünk betekintést, ám a békés, életképszerű hangulat már a második percben teljesen kaotikussá válik: váratlanul beállít Helen öccse, Liam (Molnár Áron), véres ruhában, feldúltan, reszketve, sokkos állapotban. A kezdeti mozdulatlanságot kiabálás, értetlenkedés, vér, káosz váltja fel. Molnár Áron színészi játéka olyan hirtelenséggel és intenzitással borítja fel a kezdeti idilli képet, hogy eleinte kissé eltúlzottnak tűnhet, ám ahogy lassan kibontakozik Liam karaktere, ez a viselkedésforma értelmet nyer.

A rasszizmus és az előítéletek örvényszerűen rántanak be a bűnbe. Liam megver és megkínoz egy teljesen ártatlan muszlim férfit. A brutális kínzás részleteinek kibontakozásával párhuzamosan kerülnek elő nyomasztó emlékek az árvák gyerekkorából, ami a testvérek jelleméről, a köztük fennálló mérgező viszonyról is egyre többet árul el. Helen, aki mindig védeni próbálja öccsét, ráveszi férjét, Dannyt, hogy bűnrészessé váljon.

Az utolsó jelenet díszlete az előző beállítás pontos tükörképe. Ez a váltás új értelmet ad a zárásnak, amikor Danny megtörve, belülről „rothadva” tér haza, nem érzi a kezeit, a testét: új embert formált belőle a bűn. A zárókép drámai, kicsit elnyújtott: Helen egyedül marad a színpadon, és mosni kezdi a véres padlót.

Az előadás színpadi dinamikája igen hullámzó, ahogyan a három szereplő habitusa, motivációja, személyisége is nagyon eltérő, ám az eleinte típuskaraktereknek tűnő szereplők kidolgozott, kifejezetten komplex jellemek, és ahogyan halad előre a történet, jellemük egyre árnyaltabbá válik.

Liam kiszámíthatatlan, vehemens, hiperaktív férfi, akinek folyamatos érzelmi kitörései vannak. Gyerekként is agresszív volt és rasszista, péppé vert egy cigánygyereket, aki „hazugságokat terjesztett a nővéréről”. Azzal legitimizálja az erőszakot, hogy ő csupán azért bánt másokat, hogy megvédje a szeretteit. Molnár Áron alakítása meggyőző, hitelesen formálja meg a labilis lelkiállapotú, zaklatott férfit, aki egyik percben sírva öleli nővérét, a következőben pedig a fojtogatja. 

Danny ellenben kimért, visszafogott, tisztességre törekvő, már-már unalmas családapa, az áldozattípus, akit csak úgy megvernek a suhancok. A bűn demoralizáló hatását és a lelki törést nagyszerűen viszi színre Lengyel Tamás, aki áldozatból bűnrészessé, papucsférjből erőszaktevővé válik, majd testileg-lelkileg felemészti a bűntudat.

Helen a híd a két férfi között, az örökös közvetítő, aki a testvér és a férj közti feszültséget próbálja elsimítani. Ugyanakkor ő a legdominánsabb, legmanipulatívabb karakter, aki végül ráveszi Dannyt, hogy olyat tegyen, ami teljesen ellentétes mindennel, amit addig képviselt. Lovas Rozi remekül testesíti meg a határozott, mégis őrlődő nőt, aki a nehéz múltja ellenére szerető, rendezett környezetben él, de a gyerekkor, a testvéri kötelék mégis visszarántja, lehúzza.

A párbeszédek és monológok súlyosak, amit fokoz a káromkodással teli szóhasználat: élőbeszéd-szerűvé teszi a sokkos állapotban elhangzó megnyilatkozásokat és hitelessé a karaktereket.

Hatásos a mi és az ők oppozíciójának kihangsúlyozása, ami elkülöníti a két egymással szembenálló világot: a kiszolgáltatottakét és a privilegizáltakét, amiről az utolsó jelenetben Liam hosszasan elmélkedik. Ám Liam a kiszolgáltatottságot egysíkúan értelmezi: dühös, amiért árvaként kiszolgáltatott, de azt nem tudatosítja, hogy a társadalmában fehér férfiként viszont privilegizált helyzetben van, és más kiszolgáltatott csoportok tagjait bántalmazza. Liam toxikus bináris gondolkodása a rasszizmus és a bűn egyik alappillére: vagyunk mi, és vannak ők. És ha nekünk szar volt, nekik legyen még szarabb. 

Az árvák kívülállóságát, a mi és az ők elválasztását, a bűn jelenlétét a díszlet és a jelmezek is remekül szemléltetik: a fehérségből színfoltként tűnik ki a testvérpár, Helen élénk türkiz, Liam véres, majd a piros pólójával. Danny az öltönye levetése után fehér felsőt visel egészen az utolsó jelenetig, a bűn elkövetéséig, ezután feketében van. Továbbá, fontos elem a Krisztus arcát ábrázoló díszpárna, ami groteszk módon tanúja a bűnnek és a megváltás hiányának, és egy adott ponton „fegyverré” válik, amikor ütni kezdik egymást vele.

A darab nyelvezete, a színészi játék intenzitása, a feldolgozott téma brutalitása mély nyomot hagy a nézőben, aki viszont a feloldozás hiányával marad. Nem kapunk konkrét választ, viszont rálátunk arra, hogy mennyire komplex az emberi jellem és lélek, milyen könnyen bele lehet sodródni a bűnbe. Felmerülnek még olyan, a darab jelenén túlmutató, mélyebb morális kérdések is, hogy hol keresendő a gyűlölet és rasszizmus forrása, és hogy ez rendszerszintű vagy egyéni probléma. A család vagy az erkölcs a fontosabb? A kiszolgáltatottság és agresszió kéz a kézben járnak-e? Feljogosít-e a bűnre a kedvezőtlen családi háttér?

A tapsot rendhagyó módon megszakítja Molnár Áron, és bejelenti a Loupe Színházi társulás megalakulását (Molnár Áron, Lovas Rozi és Lengyel Tamás), ami aktuális társadalmi problémákra, kérdésekre hivatott felhívni a figyelmet, és ennek szellemében is válogatja meg az előadások témáit. Ez a szokatlan kitérő egyfelől kizökkenti a nézőt a darab súlyának terhe alól (hiszen az agresszor Liam előlép, és aktivistaként - gondolhatnánk akár azt is, hogy noÁrként - szól a tömeghez), ugyanakkor még jobban berántja a nézőt a téma valóságába: ha addig nem tudatosult volna bennünk, hogy a rasszizmus, az előítéletek, a gyűlölködés, az agresszió mennyire égető problémák napjainkban, explicit módon is szembesülünk vele.

Dennis Kelly: Árvák
Rendező: Horváth János Antal
Rendezőasszisztens: Fazekas Anna
Dramaturg: Tóth Réka Ágnes
Látvány: Szabó Márton
Jelmez: Kisprumik Ádám
Zene: Stark Ervin
Szereplők: Lovas Rozi, Lengyel Tamás, Molnár Áron
Bemutató: 2021. július 17., Szentendrei Teátrum 
Képek forrása: https://loupe.hu/