Milyen az aragóniai ember? Öntudatos. En Aragón antes fueron leyes, que reyes, vagyis Aragóniában előbb volt törvény, mint király, hirdeti a tartomány jelmondata, már ebből is messzemenő következtetéseket vonhatnánk le. Az aragóniai vidék embere legendásan makacs, keményfejű, nem enged a negyvennyolcból. Ugye, ismerős? Ha egyáltalán van létjogosultsága a kérdést így föltenni, akkor pedig valahogyan válaszolni szeretnék, még ha tudom is, hogy sztereotip jelzőkkel lehet csak leírni azt az embert, aki tulajdonképpen csak az aragóniai ember fantomja. Zárkózott, bizalmatlan, gyanakvó, nehezen enged közel magához, de ha már egyszer beengedett a házába, elvárja, hogy legyen folytatása a látogatásodnak. Szívesen megosztja veled, amije van, nem fukar, ahol ketten esznek, esznek ott hárman is, nehogy már hiányt szenvedj valamiben, amíg neki van mit megosztania veled.

A táj formálta ilyenné, a zord hegyvidék, ahol sokszor hónapokra elvágta a hó a falvakat a külvilágtól, be kellett érniük azzal, amijük van. Éppen ezért ragaszkodnak is a házhoz, amit még a nagyapjuk vagy az ükapjuk épített, a földhöz, ami többnyire köves, teraszokat kell kialakítani hozzá, hogy nehéz munkával megművelhessék, és akkor is leginkább csak az olajfa nő meg benne. Ez a táj tette kissé nyerssé, öntudatossá és keménnyé az aragóniai embert, ilyen volt, mondhatjuk így, hiszen a kis hegyvidéki falvakban mára jószerivel már nem is maradt senki. Zaragozában tömörül az összlakosságnak több mint a fele, a népsűrűség itt a magyarországinak az egyharmadát sem éri el, kilométereket lehet úgy utazni Aragóniában anélkül, hogy lakott települést látnánk, és ha látunk is, télen a legtöbb ház akkor is zárva van, mert új tulajdonosai csak nyáron használják, vagy a régiek adják ki nyaralóknak a falusi vendéglátás keretében, mert ők már beköltöztek a városba.

Elvándoroltak sokan, jöttek és folyamatosan jönnek is sokan, főleg az elmúlt évtizedekben, Marokkóból és szinte valamennyi latin-amerikai országból. Barátnőim itt, Tarazonában, már húsz évvel ezelőtt is integrációs foglalkoztatásokat szerveztek az arab feleségeknek, tanították nekik a beszélt nyelvet, a spanyol és az aragóniai konyha titkait, az itteni nők másféle életmódját, hogy segítsenek az asszonyoknak a beilleszkedésben. A latin-amerikaiak könnyebben boldogulnak, nekik nincsenek nyelvi problémáik. Hogy a marokkói férfiak miből élnek, azt nem tudom, de hogy az asszonyoknak sokat kell dolgozni, azt viszont igen, Leila mesélte, aki Pilar egykori hímzőműhelyében dolgozik, melyet most Ascen vezet, mert Pilar már néhány éve nyugdíjba ment.

A Dia előtt idősebb román asszony kéreget, kifelé tart egy fiatal román házaspár babakocsival, kedélyesen elbeszélgetnek vele, és az asszony arra az időre a kéregetést is felfüggeszti. A marokkóiak tudelai székhelyű halal boltját lassan a helyiek is fölfedezik, pedig a városra az is jellemző, hogy nehezen enged be olyasmit, ami itt nem megszokott, Tarazona például egyike az európai világ azon keveseinek, ahol nincsen Mc Donald’s, és a kínaiak is jóval később nyitottak itt üzletet, mint mondjuk Madridban vagy a környékén. Emlékszem, 1996-97-ben, micsoda szenzáció volt Alcalá de Henaresben a kínaiak bárja, ahol a gyíkpálinkájuk mellett minden egyebet megtalálhattál, amit egy normál helyi kávézóban vagy sörbárban. Itt Tarazonában majd’ két évtizednek kellett eltelnie, mire a kínaiak megjelentek. Most van három boltjuk, ahol minden kapható, a csavartól a ruhaneműn és az írószereken át a legképtelenebb dolgokig tényleg minden. Nagyon mulatságos, hallgatom a kínai főnökasszonyt a pénztárban, ahogy a környékbeli asszonyokkal társalog, jellegzetes kínai akcentusával a világ legtermészetesebb módján használja az itteni szokásos társalgási szófordulatokat, miközben nekem szó nélkül visszaadja a pénzt a csuklóvédőért, amit fölbontva visszaviszek neki, mert nem olyan, amilyet szerettem volna. Nem vitatkozik, mert tudja, az itt nem szokás, ugyanezt tette az Alcampo pénztárosa, amikor visszavittük Pilarral az ehetetlenné poshadt fél kilós olajbogyót. Szó nélkül kicserélte. Ez is sokat elárul az egész ország hozzáállásáról, hogy az Auchan jöhet, de találjon magának olyan nevet, amit spanyol ember is képes kiejteni.

Az előbb azt mondtam, nem tudom, mit csinálnak itt a marokkói férfiak, egyet mindenesetre tudok. A nevét nem kérdeztem meg, de azt tudom, hogy otthon is ezzel foglalkozott, mert Pilar megkérdezte tőle. Birkapásztor volt otthon is, itt is az. Macskákat etetni mentünk a városon kívüli házhoz, épp jött a nyáj, legalább kétszáz birka, mondom, több, mondja Pilar, jó, akkor ötszáz, mondom én, de kérdezzük meg a juhászt, jó, kérdezzük, mondja Pilar, odanézz, a juhász kezében van egy kisbárány. És álltunk a kapuban, néztük, ahogy nagy bégetve, tisztes távolságot tartva vonulnak előttünk a félős jószágok, végül jön a juhász is, mellette két kistestű kutya, kezében pedig az újszülött kisbárány. Az anyja nem szakad el mellőle. Fél lábánál fogva lóg a juhász kezében, még csupa vér, az anyja is, lóg ki belőle a méhlepény darabja, de ott megy szorosan a juhász mellett, és amikor megállnak előttünk, kihasználva az alkalmat, rögtön nyalogatja is a kisbárányt. Nem lesz semmi baja, válaszolja a juhász, mikor kérdezem, miért így, a fél lábánál fogva viszi. Nyilván jobban tudja, mint én, rá is hagyom, pedig teljes mértékben nem győzött meg a válaszával. Több mint ezer birkát számlál a nyáj. Kíváncsi lennék, milyen nyelven beszél a kutyákkal meg a birkákkal, de ez későn jutott eszembe, legközelebb meg is kérdezem tőle.

Az ukrán menekültekről még nem is beszéltem, pedig vannak, a szeminárium épületében laknak. A minap José, Françoise férje mesélte, a szaunában rászóltak két marokkói nőre, akik burkiniben ültek be a szaunába, és hogy szerinte akkor az ukrán lányoknak is meg kéne engedni, hogy bikiniben jöjjenek. Ez persze csak José, aki mindenből viccet csinál, de amit Sara mesélt, az már nem ilyen vidám. Az ukrán gyerekek az iskolában. Nem könnyű velük, nincs közös nyelvük, a Google fordítója nem mindig célravezető, a gyerekeknek egyáltalán nincs kedvük spanyolul tanulni, szeretnének már hazamenni.

Én is hazafelé tartok, lassan letelik az időm itt Tarazonában, mire márciusban visszajövök, ha visszajövök, addigra már biztosan elvirágoznak a mandulafák. De most még december van, már javában áll a Betlehem, esténként világítanak a karácsonyi díszek, így is búcsúzom a barátaimtól, a várostól, legyen békés, szép karácsonyotok.