Régebben, a sötétbe vesző, pulzáló időben szokásom volt hosszasan időzni a parton. Könyökömre dőlve, vagy a hátamon fekve  bámultam eget, vizet, és kiszálltam testemből és kiszálltam tudatomból. Keresem a féreglyukat,  hátha visszajuthatnék oda a homokba, sópárába, higany-hajnalokba.

I.

Álmomban álmot láttam. Tekerdő villamossínek, összecsavarodó és fagyott villanydrótok, deres oszlopok, ima és zálogházak, apotheke, farmacie, gyógyszertár. Mély udvarokból, szűk folyósókról,  rideg plázák neonfényében bevásárlókocsikkal tülekedők zsivaján át  halk duruzsolásként szüremkedik át a fohász.

Az egyik kirakatban, a valamikori szent állat, vaddisznó bőre volt kiszegezve, ki tudja, miért. A vadkan egyszer már visszahozta a Földet az alvilág mocsarából, de talán egy újabb mentőakcióra készül Varáha isten vedlett vaddisznóbunda képében álmomban legalábbis. A boltban illatszereket árultak, kencéket testre szabva, a lélek itt, ezen a helyen apró, és palackban verdes, az erős fényben megfigyelhető, olyan, mint egy kisasszonylepke, törékeny szárnya szivárványszín.

II.

Fehér hozott az ünnepre egy üveg saját készítésű mézes bort. A nimfák bora ez, mondta, amely miatt a régmúltban sok büszke hadfi átmenetileg elfelejtette, hol a haza, és merre vezet az út  e haza felé. De nem a hadfiakért, vagy a győzelmi enzimért hozta ő a bort, mondta Fehér, hanem csak azért mert a fények ünnepe van, talán azért éppen most, amikor olyan korán sötétedik, mert ünnepelni olyasmit kell, amiből kevés van. A nimfák borával ünnepeljük tehát a köztünk megképződő meleget, a fényt, a szerelmet, és felejtsük el a bánatok és kötelességek felé vezető utat, legalább ma ne tudjuk van e irány, és ha igen, merre.

III.

Találkoztam-e  az Úrral mostanában? – kérdezte tőlem egy harcias misszionárius hölgy, aki a Köztársaság mozi és az utazási iroda közt volt bátor megállítani egy gyengén pislákoló, rideg napon. Kérdésére nem tudtam válaszolni. Hideg volt. Fázott a kezem. Pár méterrel tőlünk, a sarkon már izzította parazsát a gesztenyesütő. A hölgy, aki egy színes banner előtt állt, mely banneren oroszlán s őzgida, méz, tej, ránctalanság – megbocsátást mímelve, egész testében ringatta magát, abban reménykedve talán, hogy dajkatánca majd a Jó Útra térít, és bevallom végre, nem hiszek az Úrban, mert a tagadás a megigazulás első lépése. Vágyakozva gondolok a sült gesztenyére és továbblépek. A hölgy számára mocsárban bolyongó, elveszett lélek vagyok, és ez így van jól.

IV.

Szép országunkban a nemzeti ünnep egy szürke és komisz, szúrós, tél eleji esővel és köddel sújtott napra esett, amilyen mostanában az összes nap. A népek otthon maradtak. Az alkalommal szervesen összenőtt, hagyományos hőbörgésre a közösségi médiában került sor. Úgy tévedtem bé a történelmi eseményeket feszegető posztok közé, mint a jó pásztor mellől elbóklászó bárány. Elolvastam az első szembejövő bejegyzést, és az azt kísérő komment-özönt. És végigolvastam az egész lúdbőröztető beszóláskígyót, és újfent arra kellett rájönnöm, hogy

fakadó és levedző történelmi keléseket viselünk, és hiába használjuk a sebek nyalogatására ugyanazt a nyelvet, az mégsem közös, és nem is gyógyít.

Mit tegyünk? Volt aki globális perspektívákat villantott, beolvadást egy szélesebb masszába, erőnkké formálva származást és traumákat, a hagyományokat. Többen javasolták a lélek nyugodalmát és az egyéni megbékélés útját, mások az ősök bűneinek beismerését és terheinek továbbcipelését látták az egyetlen megoldásnak, ősi jogra is hivatkoztak, jussra, örökségre, mely eleve mindent világossá tesz. A kommentek háromnegyedében elhangzott a megbékélés kifejezés, sóval, borrsal hintve, mint a pirítósra kanalazott forró velő. A szeretet nyelvén egyetlen kommentelő szólt. Hangját elnyelte repülő szónyilak suhogása, és az emésztő savaknak felböffenő gurgulázása.

V.

Ki írta országunk himnuszát? Elfelejtettem. Az első két sorát tudom, a dallamát egészen. Ébredjetek, halálos  álom, süllyesztettek, barbárok. Halálos álomból, barbárok, süllyesztettek, ébredjetek. Fúj a szél. Hajamba hull a hó. Ébren vagyok. Éberen alszom, pedig mély álmokban járok, és gyakran alig emlékszem, hol van a határ álom és ébrenlét között. Gondolataim vöröses iszap alatt vergődnek és tekergőznek. Z.T. szerint írónak lenni a világ legotrombább szemfényvesztése. Vitatkoznék ezzel, meg nem is, tehetetlennek érzem magam. Hogy semmit nem tudok, arra naponta eszmélek, és a legtöbbször örvendek ennek, de van amikor a bánat erősebb. Nincs hitem, csak kérdéseim vannak, de  semmit-tudásom mérlegén a himnusz mákszem, mindegy, hogy ott van-e a serpenyőben vagy nincs. Lehúz a mélybe, majd felbocsát a nemtudás.

VI.

Várom, hogy a lélek sokat emlegetett mélyéről majd nyáridőn fémvedrekben hideg söröket húzzunk fel. Szavakat olvassunk alkonyodó erdőben, szédüljünk kénszagú borvízforrás fölé hajolva. Jöjj, elviszlek, megmutatom hol vannak a gyógyító vizek. Emez látásodra jó, egyszersmind emésztésedet javítja. Amaz ha lábad lógatod bele javítja ereid rugalmasságát, és akaraterődet próbára teszi. Üljük körül a meleg forrásokat és meséljük el egymásnak legtitkosabb álmaink, melyek egyszerűek és kedvesek, mint egy színes kabátgomb. Nincs most a jövőt könyörtelenül megvilágító fénycsóva, csak pára van, és vízgőz, és a tűlevelekről nyakunkba cseppenő pillanat.