PRAE.HU: Fontos-e neked a művészi tevékenységed szempontjából, hogy hol laksz?

Szerintem ez minden alkotó esetében meghatározó tényező. A minket körülvevő kultúra és társadalom égető kérdéseitől, aktuális témáitól nem lehet művészként elvonatkoztatni. Ugyanakkor a gyökereinknek hatalmas szerepe van, esetemben annak, hogy magyarként élek külföldön. A családom magyar, de erdélyi, felvidéki és sváb behatások is egyesülnek benne; szép példája ez annak, hogy a Kárpát-medencében hányféle etnikum érzés- és gondolatvilága találkozott, aminek én is az egyik láncszeme vagyok. Nem véletlen, hogy az eddigi kutatómunkáimban a haza-külföld kölcsönhatás is megjelent: a Bartók-projektben azzal foglalkoztam, hogyan tanulmányozta a zeneszerző a nyugati és barokk mestereket, majd olvasztotta össze a tanultakat a népzenei gyűjtőutak eredményeivel. A legújabb, nemrég megjelent Beethoven-könyvemben pedig a férfi-nő kapcsolatot boncolgatom egy meglehetősen drámai történeten keresztül, de úgy gondolom, hogy ez a téma is részben a gyökereim miatt rezonál bennem éppen így.

PRAE.HU: Milyen lépések vezettek odáig, hogy külföldre költöztél?

18 éves koromig éltem itthon, aztán beleléptem a folyóba úgy, hogy fogalmam sem volt arról, hova fog vinni az áramlat. Mindig is kalandként fogtam fel azt, ha idegen nyelveket tanulhattam, más kultúrákat és gondolkodásmódokat ismerhettem meg. A tanulmányaim révén indultam el külföldre, aztán jöttek a felkérések és munkák. De haza is rendszeresen járok, hozok és viszek tartalmakat minden találkozásból, mert amit Magyarországon meg lehet találni, azt külföldön nem, és fordítva.

Versenyeken is értem el eredményeket, de a valós kapcsolódásokat leggyakrabban a véletlen és az „úton járás” hozta. Produkciók során találkoztam azokkal az emberekkel, akikkel összefonódott a szakmai munkánk. Minden egyes projektben, programban ott rejlik a lehetőség, hogy nagy horderejű kölcsönhatás történik, akár egészen váratlan kontextusban. A Geyer Stefi-kutatásom például úgy kezdődött, hogy elmentem egy irodalmi estre, ahol Bartók, Geyer Stefi és Othmar Schoeck svájci zeneszerző szerelmi háromszöge volt a téma, majd beszámoltam róla az egyik professzoromnak a zürichi főiskolán, aki azt mondta: „ez lesz a te témád”. Több izgalmas felkérést annak köszönhettem, hogy egy barokk program után görög zenésztársaim beajánlottak Svájc egyik neves kultúrtörténeti riporterének, aki a Közel-Kelet minden zegét-zugát bejárta, író és kiadó egy személyben. Érdekes, hogy engem többségében összetett projektek találnak meg, amelyeknek a középpontjában az előadóművészet, azon belül a zene áll, de legalább egy másik műfajjal ötvözik azt: irodalommal, fotográfiával, divattörténettel vagy akár zenetudománnyal.

PRAE.HU: Miért olyan vonzó számodra a művészeti ágak összekapcsolása?

Úgy gondolom, egyre fontosabb kommunikatív zenésznek lenni, aki reagál a saját korára, és ez a kommunikáció és reakció most leginkább a multimédián, illetve az interdiszciplináris és összművészeti projekteken keresztül tud megnyilvánulni. Azt a korszakot már elhagytuk, hogy valaki felveszi a Wohltemperiertes Klaviert, és kész. Persze nem lehetetlen, a remekművekben mindig felfedezhetünk új mondanivalót, de sok esetben ez már nem elég.

A belső késztetés mellett külső impulzusok is afelé tereltek, hogy ne csak a zenéről szóljanak a produkcióim: hatott rám más művészek világa, így reagálok a jelenre és a kultúránk állapotára, illetve az életem személyes állapotaira is. Eddig akárhány projektbe kezdtem bele, mindig éreztem a belső felismerést, hogy nekem azzal a témával dolgom van. Ezután persze több éven át állhatatosan foglalkozni is kell azzal a témával, kitartani mellette a teljes kidolgozásig, ami sokszor nem is olyan könnyű. Miközben a felszínen a közönség nagy élénkséget és sokféle színt lát, a mélyben ott a hűséges attitűd állandósága.

Hozzátenném, hogy mindennek ellenére fontosnak tartom, hogy audiovizuális elemek nélkül is el tudjanak mélyülni az emberek a zenében, így hagyományos koncerteket is játszom.

PRAE.HU: Milyen szakmai képzésben részesültél?

A zeneiskolai tanáraim Budapesten és Szentendrén a mai napig fontosak számomra, különösen a Zászkaliczky házaspárral tartjuk intenzíven a kapcsolatot. Bécsben Gordon Murrayval fejlesztettem tovább a csembalójátékomat, és a város kulturális tobzódását is rendkívül élveztem. Lyonba mentem tovább ösztöndíjjal, és megtapasztaltam, mennyire másként állnak hozzá a zenéhez a franciáknál, mint német nyelvterületen. A hagyományos német oktatásban letisztult struktúrákra koncentrálnak és intellektuális energiákat igyekeznek megmozgatni. A francia zenében ugyanazt az alapanyagot másfajta fűszerezéssel dolgozzák fel. Nemcsak a harmóniaviláguk sajátos, gyakran a festészettel párhuzamba vonható, hanem a szabályrendszerük is önálló. Bár a végeredmény egy látszólag könnyed illat, egy légies költemény lesz, valójában kíméletlen fegyelemmel használják a maguk eszköztárát.

Ezután Svájcban tanultam, ahol egyszerre értek olasz, francia, német és holland kulturális hatások. Itt pedagógiai továbbképzésben is részesültem, illetve a csembaló mellett több hangszerre szakosodtam, főleg orgonára és fortepianóra. A tanulmányaim lezárását az jelentette, amikor visszatértem Bécsbe kultúrmenedzsmentet tanulni, ott működik ugyanis a világ egyik legrégibb, ezzel foglalkozó intézménye. Workshopokon, kurzusokon természetesen eközben és később is megfordultam különféle helyeken, de az már nem intézményi keretek között volt.

PRAE.HU: Csembalótól orgonáig mindenféle billentyűs hangszeren játszol. Segít egyik a másikban, vagy minden hangszer külön világ?

Modern zongorán kezdtem a zenetanulást, a csembaló 12-13 éves koromban jelent meg az életemben. Egy ideig párhuzamosan műveltem a kettőt, aztán a felsőoktatásban a csembalóra helyeződött át a hangsúly. Később csatlakozott hozzájuk az orgona és a fortepiano. A historikus vagy korhű előadásmód önmagában külön világ a hangszerjátékon belül, ráadásul minden egyes hangszer sajátos technikát követel meg. Sőt, zenetörténeti korszaktól vagy földrajzi elhelyezkedéstől függően ezt még tovább lehet cizellálni: az orgona esetében például régiónként eltérő típusok léteznek. Egyes északnémet orgonákon hatalmas fizikai erőfeszítéseket kell tenni, ezzel szemben a csembaló a mikroszintű precizitásra és finomságokra épül. A zongorán olyan karmozdulatokra, gesztusokra van szükség a zenei anyag összefogásához, ami csembalón nemhogy nem segíti, de még gátolja is az előadást. A zongora és a fortepiano között is olyan hangszínbeli különbségek vannak, amiket csak eltérő technikával lehet kihozni. Így, hogy valamennyi hangszeren hosszú éveken át csiszoltam a tudásomat, ma már nagyon izgalmas váltani ezek között az univerzumok között – a klavikord az egyetlen billentyűs hangszer, amelyhez nem ülök oda komoly szándékkal, mert azon tényleg csak specialisták képesek játszani.

PRAE.HU: Mekkora jelentősége van ma a zenészek képzésének a későbbi karrier szempontjából?

Kétségkívül nagy a tanulmányok jelentősége, de a diákoknak észnél kell lenniük, mert rohanó és egyúttal hihetetlen tempóban táguló világban élünk, ami egyrészt számtalan értékhez juttathat minket, másrészt viszont elengedhetetlen, hogy az információáradatot megtanuljuk megszűrni, és csak azt felhasználni, ami igazán megfelel a céljainknak. Fiatal egyetemistaként nagyon nehéz meglátni azt az egzisztenciális utat, azt a fajta szakmai érvényesülést, ami később a saját utunk lehet. Néhányan a maguk elképesztő karizmájával üstökösként törnek át – velem egyidőben járt például Bécsbe Khatia Buniatishvili zongoraművész és Madaras Gergely karmester is, akik azóta szép pályát futottak be –, de az erőfeszítéseket, az energia- és időbefektetést, a belső eltökéltséget sem ők, sem a többiek nem spórolhatják meg.

A felsőoktatás és a versenyzés a kapcsolatrendszerünk építésének kihagyhatatlan eleme, és abban is észnél kell lenni, hogy ezekkel a kapcsolatokkal mit kezdünk utána. Érdemes kíváncsinak lenni, beszélgetésbe elegyedni másokkal. Manapság az már nem működik, hogy bezárkózunk egymagunkban, és 6-8 órát gyakorolunk mindennap, mert technikailag magas színvonalú zenészből rengeteg akad. Azok tudnak előrelépni és kitűnni, akik a zenei, technikai kiválóság mellett konzekvensen és szívósan építik az arculatukat, és ezt kommunikálni is képesek. A digitális eszközök használata a velük született generációnak talán már természetes, mindenesetre a közösségi média a zenésztársadalom életére is rányomja a bélyegét. Ebben az észveszejtő tempóban és zajban különösen fontos, hogy megkülönböztessük a divatáramlatokat az időtlen, valódi értékektől, amelyekhez mindenáron érdemes ragaszkodni.

Bármibe kezdenénk, előtte kérdéseket kell feltennünk, és nem csak azért csinálni, mert mindenki más azt csinálja.

PRAE.HU: Amikor egy produkcióra készülsz, gondolkodsz azon, hogy hogyan hat majd a közönségre?

Korunk új szabálya, hogy a közönséget nem lehet elfelejteni, figyelmen kívül hagyni. Egyre nagyobb az igény az olyan zenészekre, akik párbeszédre lépnek a közönséggel, elmagyarázzák és megjelenítik, hogy mit és miért csinálnak. A programjaim megformálásakor ügyelek arra, hogy mennyiségben, karakterben, színekben befogadhatók legyenek, ne pedig lenyomjak valamit a hallgatók torkán. Érzékenység kell ahhoz, hogy gondoljunk a közönségre, figyelembe vegyük a helyzet adottságait, ugyanakkor nem szabad engedni, hogy a dolog magva elvesszen, és csak azért hozzunk létre egy produkciót, hogy az valakinek tetsszen. A belső víziónknak meg kell maradnia, és az előadás során ezt is közvetítenünk kell a közönség felé, hogy érzelmileg és szellemileg gazdagítani, inspirálni tudjuk őket.

PRAE.HU: A legtöbb projektedet nemcsak zenészként, hanem kutatóként és szerzőként is jegyzed. Mi minden szükséges ahhoz, hogy tető alá tudj hozni egy ilyen komplex vállalkozást?

Adrenalin, elszántság és szívósság bizonyosan kell hozzá, de rugalmasság is. Minél komplexebb egy produkció, annál nagyobbak a kockázatok.

Ha megszületett bennünk egy titáni vízió, azt nem úgy fogjuk letenni az asztalra, ahogy akarjuk. Fel kell készülni arra, hogy óhatatlanul másfelé fog kanyarodni a produkció, mint amit terveztünk, akár logisztikai kihívások miatt, akár mert az emberi együttműködések kémiájából hiányzik valami.

A Beethoven-projektben tényleg mindent én tartottam kézben, az autóbérléstől a hangszerszállításon, a castingon és a ruhakollekció megalkotásán át az anyaggyűjtésig és a könyv megírásáig. A fotózások alkalmával át kellett élnem a szereplők érzelmeit, megtalálni a pozíciót a kamera előtt. És akkor a zenei részéről még nem is beszéltünk. Ennyi darabot stúdiókörnyezetben, közönség nélkül, limitált idő alatt felvenni rendkívüli elhivatottságot igényel.

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek a zeneművészet terén?

Kétféleképpen értelmezhetjük ezt a fogalmat: mást tekintek sikernek a karrierben és mást a zenélésben. A zenei intézményrendszer és oktatás alapvető vonása, hogy nagy hangsúlyt fektet a tehetségek támogatására, versenyeztetésére, kiválasztására és díjazására. Ebben és a 19. századi virtuózkultuszban gyökerezik a siker mainstream sztereotípiája, amely csillogónak tűnik, de egyre inkább külsőségekre és a zenei piac értékesítési lehetőségeire épül, így nem feltétlenül hoz kiteljesedést annak, aki belülről megéli. És

van a személyes felismeréseken alapuló, bátorságot követelő siker, amely azt jelenti, hogy a zenész megtalálja a maga egyedi útját. Megvalósítja a vízióit, közvetíti azokat a közönség felé, ezáltal pedig táptalajt nyújt inspiráló érzelmi és gondolatvilágok számára,

kölcsönhatásokat és kapcsolódásokat generálhat. Ez a folyamat általában csendesen zajlik, de a maga idejében eléri azokat a közegeket, ahol közösséget és értékeket teremt, hiszen igaz a közhely, hogy a zene – és nem is csak a klasszikus zene – a kapcsolódásokról szól. Összehozza azokat a kultúrákat, amelyeket a nyelv, a vallás és a szokásrend határai elválasztanak. Ez a fajta siker nem az évi fellépések és a médiamegjelenések számában nyilatkozik meg, de kiégéshez is sokkal kevésbé vezet. Annál inkább visz belső felismerések, mélyebb és tartósabb világok felé – ahol egyre nagyobb szerepet kap az a vágy, hogy a kiharcolt szintéziseinkből mások is gyarapodhassanak.

Fotó: Mariia Kashtanova, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Váradi Helga tapasztalata, miszerint manapság az már nem működik, hogy bezárkózunk egymagunkban, és 6-8 órát gyakorolunk mindennap, mert technikailag magas színvonalú zenészből rengeteg akad. Azok tudnak előrelépni és kitűnni, akik a zenei, technikai kiválóság mellett konzekvensen és szívósan építik az arculatukat, és ezt kommunikálni is képesek.