Az elgondolás jó, fiatal, kötet előtt álló vagy egy-két kötettel rendelkező szerzők bemutatása, valamilyen szempont szerint egymás mellé állítása. A szerkesztői előszó romantikus nosztalgiával emlegeti a 20. századot, amikor még pezsgett az irodalmi élet. Persze, a mai világ ismert nehézségei szorongatják az íróközösséget, de arról szó sincs, hogy ne lennének szép számmal szerzők a pályán. Szabó Benedek kiemeli, hogy ezek a versek túl akarnak mutatni az önkifejezésen, a közlési vágyon kívül valami emberi közöset is felvonultatnak, így válnak kortalanná. Az egész előszó közhelyekkel van tele, jól ismert frázisokkal győzködi az olvasót, hogy napjaink legkiemelkedőbb költőinek legkiemelkedőbb verseit gyűjtötte össze. Hiányolom a minimális személyességet, talán ez az egész giccs elnézhetőbb volna, ha Szabó kifejtené, számára miért fontosak, neki mit adnak ezek a versek, hiszen az azért érezhető, hogy nagyrészt szubjektív válogatásról van szó.

És azt sem tudjuk meg, ki válogatja a verseket. Egy fiatal költő? Egy kezdő szerkesztő? Milyen szemmel tekint ezekre a szövegekre? Nem igazán határozhatók meg a válogatás szempontjai. Persze, lehet szervezőelv a fotográfia is, hiszen mindegyik felvonultatott költőről készített néhány portrét, így akár gondolhatnánk azt, hogy ezek határozták meg a koncepciót, hozzájuk választotta a verseket. De ehhez nagyon bele kellene magyarázni a tudatosságot, sőt, tulajdonképpen így ez az érv sem állná meg a helyét, hiszen nem kapcsolódnak össze szükségszerűen a képek és a szövegek, a szerzők személyén kívül nincsenek közös pontok. Összességében tehát eléggé úgy tűnik, hogy ízlés alapján gyűjtötte össze a verseket, mindegyik megjelent szerzőtől a számára legkedvesebbeket. Főleg, ha azt nézzük, hogy az Underground kiadó a magánkiadás térfelén mozog, tehát feltehetőleg teljes mértékben szabad kezet kaphatott a szerkesztő.

Az vitathatatlan, hogy fontos alkotóknak szánt helyet a könyvben. A már kötettel rendelkezők – Kustos Júlia, Vida Kamilla, Purosz Leonidasz, Kellerwessel Klaus – jól ismert stílusukban szólalnak meg. Az általam eddig ismert verseik alapján azt mondhatom, valóban emblematikus írásaik kaptak itt helyet. Van közöttük olyan is, amivel a figyelmes olvasó már többször, több helyen találkozhatott, de persze nagyrészt friss írásokat közölnek. A kötet előtt álló szerzők mindegyike rutinos publikáló, egyedül Juhász Lilla Kornélia számít új hangnak.

Ami nagy pozitívumot jelent, hogy mindegyik szerző egy-egy fejezetet alkot, verseik csokorba szedve, összerendezve kapnak helyet. Ezek mellé társulnak a fotók, illetve egy egyoldalas bemutató írás róluk az antológia összeállítójának tollából. A könyv kerek szerkezetet alkot, az első vers a elindítja az olvasót a megismerés  útján, betekintést enged napjaink pályakezdő szerzőinek versvilágába. Olvasás közben pedig változatos stílusokat és különböző megszólalásmódokat vonultat fel. A kötettel még nem rendelkező Locker Dávid verseitől a kétkötetes Purosz Leonidasz szövegeiig egy jól követhető ívet rajzol meg. Nem az ábécé sorrend, nem is az egyes tematikák jelentenek szervezőelvet, inkább talán az, hogy valamilyen módon – legyen az hasonlóság vagy ellentét – párba állíthatók legyenek az egymás mellett elhelyezkedő költők.

Az első szerző, Locker Dávid, akinek jellegzetes, jól felismerhető hangja van, ezt tükrözi a hasonló témákat hasonló stílusban megfogó ide került három verse is. A legkiemelkedőbbnek A Könnyen Barátkozókat tartom, merész, bátor vers, amely keveri a szókimondó kemény hangvételt a vallomásossággal,  a hamar megérthető Műsorterv pedig az „aha”-érzés eszközével él.

Kustos Júlia a soron következő, a Lockerétől teljesen eltérő világú versek szépen bemutatják a generáció sokszínűségét. Kustos a megszólalás nehézségét mutatja be, utazásokat elevenít fel, de a nőiség témáját is megpendíti. Keveredik nála alanyiság és megfigyelés, hallgatás és kimondani akarás. Psyche-gyakorlat című verséhez jól kapcsolható az utána következő két Miklya Csanád-vers. Miklya a szerelmi költészeten belül nem mond újat, jól bejáratott formulákat jelenít meg, ám verseiben mégis van erő, energia. Nagyban épít a képszerűségre, sorai tartalmát akaratlanul is maga elé képzeli az olvasó. A kötetben helyet kapó öt verse közül egyértelműen az Agadir a legkidolgozottabb, amelyben keveredik a megszólított kedves és az óceán. A Lomtalanításban visszatérnek az előbb említett szövegből szóképek, amik míg az előzőbe tökéletesen illeszkedtek, itt kilógnak. Ez a vers is erős vizualitást hordoz, de nyelvileg kevésbé megformált. Ahogyan Az első szobrászok az istenek voltak is, jó az alap elgondolás, ügyesen vonultat fel költői eszközöket, de az olyan apró hibák, mint az egyeztetés hiánya, nagyon sokat elvesznek hatásából.

Bocsik Balázs ügyesen használja a nyelvet, Persze című írásában olykor meghökkentő szavakat csempész a mondatokba, így tartva fenn az olvasó figyelmét. A meztelen drezdát Miklya Agadir című versével tudnám párba állítani, annyi a különbség, hogy a korábban tárgyalt szerzőnél a tenger valaki mást jelképez, itt pedig viszonyítási alap, mérce, tükör, hasonlat arra, hogy – ahogyan Bocsik írja –: „önmagát segíti minden”.

Juhász Lilla Kornélia neve számomra teljesen ismeretlen volt az antológia olvasása előtt. Egyértelműen nagyon a pályája elején járó szerzőről van szó, akár az is eszébe juthat az olvasónak, hogy az itteni öt darab az első versei közül való. Nagyon elhasznált szavak jelennek meg – cigaretta, depresszió, lélek, remény – ragrímek. Túl direkten mond ki dolgokat, néha egymás mellé dobál összefüggéstelen mondatokat, máskor túlír egyszerű helyzeteket. Ahogy az antológia összeállítója írja róla, a szerző pszichológiával foglalkozik, ám verseiben inkább csak a beledobáltság szintjén jelennek meg erre utaló jelek, gondolok itt például a Harlow-kísérletre.

Korsós Gergőt sci-fi versekkel ismertem meg, a könyvben inkább a mesei elemeket felvonultató versei szerepelnek. Elbeszélésszerű, a narratívára erősen építő szövegei – amelyek olykor az archaizmusoktól sem riadnak vissza – keverik a mindennapi élet és a mágikus, mitikus világ eseményeit. Legkiemelkedőbbnek A betörőt tartom, ami végig fenntartja az olvasó feszült figyelmét, vajon mi lesz a betörő és az otthon tartózkodó versbeszélő közötti harc vége. A végén ügyes csavar következik, látható tudatossággal megszerkesztett fordulat, a kérdés csupán az, van ennek a versnek tétje?

Kellerwessel Klaus nagy lélegzetvételű, monologizáló szövegei a nyelvi játékokra építenek, vannak megoldásai, amelyek akár Erdős Virág verseire emlékeztethetnek, de néha sajnos túlfutnak, és követhetetlenné válnak. Nem tudatfolyam-narrációról van szó, inkább felesleges kitérőkről, random mondatokról. Ezekben a versekben képzavarral, közhelyekkel is találkozhatunk. A tánc című versének azonban ez a gondolat- és képhalmozás ad erőt, hiszen ezeknek köszönhetően többféle olvasási lehetőséget ad – amit még a központozás hiánya is segít.

Vida Kamilla közéleti témákat felvonultató írásai közül kettő került a kötetbe. A Megszűnt a József Attila Kör című vers élőbeszédszerűen és nem riadva vissza az iróniától, hitelesen adja vissza azt a megrekedtségérzetet, szomorúságot és dühöt kiváltó helyzetet, amelyet a címben említett esemény bekövetkezte kiváltott. A Lakosságban gyerekkori emlékeket mesél el felnőtt perspektívából. A szöveg tele van önreflexióval, mégis sejthető mögötte az egykori hang, amiben még ott van a jövőbe vetett remény.

Endrey-Nagy Ágoston szövegei a tájban, a vidéken és a városban kalauzolják az olvasót. Rendhagyó idegenvezetés halmozott képekkel. A mondatok egymás mellé illesztése gyakran emlékeztet Simon Márton szövegeire, de Pilinszky-allúzió is felfedezhető a Tájvesztés Hotelben: „Sötétedik. Kiszöktél a szobádból, / minden folyosón leoltod a villanyt.” Az Anyaváros keveri az emberit és az állatit, az otthonosságot és az idegenséget, a hazatérést és az elvágyódást. Nem lehet eldönteni, melyik a pozitív és melyik a negatív érzés a beszélő számára, tárgyilagosság, érzelmek nélküli kimondás jellemzi.

Purosz Leonidasz zárja a sort, az ő költészete és az elsőként olvasható Locker Dávidé keretbe foglalja a többi verset. Hasonló, mégis eltérő ez a két hang, Purosz a lágyabb, nyugodtabb. Két kötet utáni beérett költészet ez, ami keresi az új lehetőségeket. A Reggeliző férfi jegyzete című vers a kiegyensúlyozottság megteremtéséről a felemelkedésről szól, erős érzelmeket vált ki az olvasóból. Az Emléktáblában ott van a más versközlésekben is gyakran megjelenő sértettség, de az Új Projekt bizakodást tükröz, pozitívvá teszi a zárlatot.

A könyv bizonyos értelemben korkép, ám nem derül ki, miért pont ezek a szerzők kaptak benne helyet annyi pályakezdő közül, így nem tudni biztosan, hogy milyen merítésnek a rögzített lenyomata. Mindenesetre leginkább egy családi fényképalbumhoz hasonlítható, amelyet az első alkalommal izgalmas végiglapozni, aztán pedig évek, évtizedek múlva még inkább. Ez a kötet tíz szerző pályája első szakaszának a lenyomata. Olvasóként láthatjuk, hogy honnan indulnak, hol tartanak most, figyelemmel kísérjük, ahogy elrugaszkodnak a startmezőtől, a továbbiakat egyelőre csak sejthetjük.

Jövőbemutató, Szabó Benedek (szerk.), Underground Kiadó, 2021