PRAE.HU: Orvos családból származik. A szülei nem akartak a lányukból is orvost faragni?

Nem. Volt egy bátyám, aki természetesen orvos lett, én meg mindenfelé elkóborolhattam. Nem akadályoztak semmiben. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy legyen valami papírom, állásom, hogy ne legyek munkakerülő. Apukám nagy örömmel fogadta, hogy írok és rajzolok. Orvos létére ő is kettős életet élt, nappal gyógyított, amikor hazajött, akkor meg szenvedélyesen írt. Orvosi ismeretterjesztő könyvei meg is jelentek. Írt egy nagyon jó könyvet gyerekeknek Albert Schweitzerről a Mórának, és volt egy nagyon édes könyve, aminek az volt a címe, hogy Az emberiség harca a fájdalom ellen. Ez heroikus cím, és nagyon jó, nem? Arról szól, hogyan próbálták enyhíteni a szenvedést az ókortól kezdve. Aztán volt még egy nagy sikerű könyve, a Hogyan éljen az idős ember? Ő rossz gyerek volt, aki nagyon szeretett szivarozni. Azok a témák kerültek elő, hogy szabad-e cigizni, enni, ezt csinálni, azt csinálni, és ő mindenre azt mondta, hogy jókedvűnek kell lenni, szeretni kell az életet, nem kell magunkat riogatni, és akkor még a cigizéssel is sokáig el lehet élni. Orvos létére ez döbbenetes állásfoglalás volt, mert az orvosok kilencven százaléka nemet mondott erre, ő pedig azt mondta, hogyha örömet szerez, akkor mért ne, csak semmit ne csináljunk mértéktelenül. Annyira jó könyv volt, háromszor jelent meg. Úgy tűnik, vigasztalást nyújtott az öregeknek.

PRAE.HU: A dramaturg szakma hogyan került a látóterébe? Volt akkoriban lehetőség színházba járni?

Én a háború alatt voltam gyerek, akkoriban nem volt színház, bábszínház. De tizenhárom éves korunkban azt mondták az általános iskolában, hogy hét órára menjünk az akkori Nemzeti Színházba, és megnézzük Gogolnak a Revizor című színdarabját. Szépen felöltöztem, elmentem, de az egész színház iszonyú kihalt volt, meg is ijedtem, hogy hol van a közönség. A jegyszedő néni csendre intett, hogy már folyik az előadás. Hogyhogy folyik, hát hét óra van, most kellene kezdeni! Azt mondták, nem, műsorváltozás volt, és a Hamletet játsszuk, ami hatkor kezdődött, de jöjjön csak, bevisszük. Becsempésztek egy páholyba, és én beleestem a Hamlet első felébe anélkül, hogy tudtam volna az elejét, vagy fogalmam lett volna arról, mit látok. A színpadon egy bámulatos világ volt, középkori udvar, király, királyfi, és abban a pillanatban rabul ejtett a színház varázslata. Azt hittem, hogy Shakespeare csak felnőtteknek való, én ahhoz még úgyis kicsi vagyok, és kiderült, hogy elbűvölő, érdekes, minden pillanatát értem, és attól fogva elkezdtem színházba járni. Ha az ember arra gondol, hogy egy tizenhárom éves kislány este fél tizenegykor egyedül bóklászik haza… Egyszer eljött elém apukám. Ott ácsorgott egy óra hosszat a Nemzeti Színháznál, mire kijöttem. Iszonyú dühös volt és azt mondta, tudod, mit? Inkább gyere haza egyedül, nem lesz semmi bajod. Attól kezdve felnőttesítve voltam, és nyugodtan, szépen hazamentem, nem volt soha semmi probléma. Az ötvenes években csak a részegek mertek szemtelenkedni, azok is csak azért, mert részegek voltak. Négyszer láttam a Hamletet, tanítás után mentem a Nemzeti pénztárához, és megvettem a jegyet aznapra, másnapra, harmadnapra. Mindez elbűvölő volt, és akkor akartam én dramaturg lenni.

PRAE.HU: Az Állami Bábszínházban szerzett bábszínész diplomát, 1963-ban azonban kilépett a teátrumból. Azóta többször is színpadra állították a műveit. A színészet iránt soha nem érzett nosztalgiát?

A színészet iránt nem, mert nem voltam olyan kiváló bábszínész, hogy én arra adhattam volna az életemet. Közepes voltam, és csak viccből álltam be színésznek. Valójában a bábszínházban is dramaturg akartam lenni. Viszont a bábok iránti nosztalgia a mai napig bennem van. Imádom őket! A bábjáték nagyon közel áll hozzám.

PRAE.HU: Van egyáltalán olyan területe a gyerekirodalomnak, ami eddig kimaradt az életéből?

Most, hogy már ilyen öreg vagyok, tulajdonképpen minden álmom teljesült. A film, a rajzfilm, a bábfilm, minden, amit csak el lehet képzelni. De annak idején nagyon bántott, hogy az Állami Bábszínház nem játszotta a darabjaimat. Hát most játssza! A Boribon és Annipanni például túl van a 250. előadáson, és ez borzasztóan jól esik! A Kolibri Színházban pedig megy a Kippkopp és Tipptopp, meg a Kippkopp gyerekei. Volt egy időszak, amikor Takács Vera rendezővel nagyon sok gyerekeknek szóló tévéfilmet készítettünk. Annyira nagy öröm volt nekem, hogy minden műfajt kipróbálhattam.

PRAE.HU: A könyvei rendkívül népszerűek, óriási rajongótábora van, sikeres írónő. Voltak akadályok a pályán? Esetleg érték kudarcok?

Nagyon sokszor. Ez a pálya nem úgy indult, mint egy üstökös, sok nehézség akadt. Az egyik például, hogy jó ideig nem vettem komolyan a könyveket. Úgy voltam vele, hogy majd dramaturg leszek, vagy valamilyen szerkesztő, és az, hogy csináltam három könyvet, csak szórakozás. Igen ám, de ezeknek olyan sikere lett, hogy eldöntöttem, hogy inkább gyerekkönyveket fogok készíteni, és szabadúszó leszek. Akkor volt erre lehetőség, ha az ember tagja lett az Írószövetségnek: beírták a foglalkozásához, hogy az Irodalmi Alap tagja. Ezzel fedezve volt, hogy nincs állandó munkahelye. 1963-ban szabadúszó lettem, és minden rendben is volt, csak megjelent A csúnya kislány című könyvem, és egy fő-fő pedagógus az Írószövetségben bejelentette, hogy van egy csoportja a megjelent gyerekkönyveknek, ami arról szól, hogy van valami probléma, de jön egy kisállat, és megoldja. Ilyen A csúnya kislány is, ami arra tanítja a gyerekeket, hogy fogat kell mosni. Erre én összeomlottam, mert a könyv sok mindenről szól, de hogy fogat kell mosni… És hogy ez egy tanmese… Akkor abbahagytam. Elkezdtem ismeretterjesztő dolgokat csinálni, és nagy örömömre azok is sikeresek lettek. Ilyen a Hol terem a sok gyümölcs?, a Kippkopp könyvek első részében pedig mint egy növényhatározóban, benne vannak a nyári rét növényei. Az Amikor Te kicsi voltál meg egy babakönyv volt arról, milyen az, amikor a kis magatehetetlen újszülöttből egy két lábon járó, beszélő kisgyerek lesz. Ezekkel végül is visszatértem a mesékhez. Akkor aztán jött a Boribon sorozat, a Kippkopp mesék, és rengeteg egyéb mese, képregények, amiket a gyerekfolyóiratoknak rajzoltam. Sokat kellett dolgoznom, de jó volt.

A rendszerváltás előtt, 1987-ben is volt egy nagyon rossz élményem. Csináltam egy iszonyú jó könyvet, meg is rendelték százezer példányban, és akkor jött az, hogy szerződjünk. De olyan nevetséges összeget kínáltak, már nem is tudom mennyit, de nagyon fel voltam háborodva, hogyha ez százezer példányban megjelenik, mekkora hasznot hoz a kiadónak, és mennyi jut ebből nekem: egy forint sem példányonként. Ekkor volt a pályámon egy nagy megállás, visszavettem a kéziratot, és azt mondtam, én ennyiért nem adom oda. Ők sem engedhettek, mert szabályok voltak arra, hogyan lehet fizetni, de az megalázó volt a szerzőkre nézve. Minél nagyobb példányszámban jelent meg egy könyv, annál kevesebbet adtak érte. Ilyen világban éltünk. Kimaradt tizenöt év, és valahogy a kétezres évek elején kiadtuk a Kippkopp karácsonyát, és valami frenetikus sikere lett! Kiderült, hogy érdemes újra kiadni ezeket, meg folytatni a Boribon-sorozatot, és akkor tényleg üstökösként robbantam be az emberek tudatába. De ez volt a legnehezebb kimaradás.

PRAE.HU: Erre az időszakra vonatkozik, ami a honlapján olvasható: „Most már itthon is érzem a szeretetteljes figyelmet”?

Igen, mert közben azért már külföldön jól mentek a dolgaim, itthon meg fedezékbe vonultam, és a férjemnek, Heinrich Ferenc építésznek segítettem. Persze akkor is sok mindent csináltam, csak könyveket nem. (A külföldi sikerekről a prae.hu Külföldön Sikeres Magyar Művészek projektje keretében 2019 májusában Molnár T. Eszter készített interjút Marék Veronikával.)

PRAE.HU: Mindig nagyon sűrű volt a munkatempó?

Igen, mert nagyon kevés volt az anyagi ellenszolgáltatás a rendszerváltásig. Utána viszont csodálatos lett, mert kapitalista alapon, százalékosan lehetett szerződni. Tehát ha sikeres lett egy könyv, akkor többet fizettek, ha nem volt sikeres, akkor kevesebbet. Ilyen egyszerű lett volna, csak megbénított minket az a szocialista elképzelés, hogy a könyvkultúrát föntről kell igazgatni. Egy ilyen szakma eligazgatja magát.

Manapság már nem írok minden nap, igyekszem kikerülni, hogy írni kelljen. Lassan kiderül, hogy sok író utál írni. Elvállalok ugyan feladatokat, de közben vannak saját terveim, amiket megcsinálnék, és nem tudom, hogy a Jóisten meddig őriz meg engem ilyen jó szellemi és fizikai állapotban. Nem kell botot használnom, vagy fájdalomcsillapítót szednem. Nem is tudom, ezt miért kaptam. Csak azzal tudnám meghálálni, ha éjjel-nappal rajzolnék meg írnék, de ahhoz most már túl fáradt vagyok.

PRAE.HU: „Még mindig nem érzem, hogy a gyerekirodalom kellő megbecsülést és figyelmet kapna itthon” – nyilatkozta 2013-ban egy interjúban. Érvényes még ma is ez a megállapítás?

Nem, nem, mert a gyerekírók és a felnőtteknek írók részéről is megtörtént egy nagy áttörés: ma már úgy érzem, hogy része vagyok a magyar irodalom egyik speciális ágának, ami a gyerekirodalom. Ma már semmi olyasmiről nincs szó, hogy ennek pedagógiai vagy lélektani céljai lennének. Egy művészeti ág, aminek vannak specifikumai. A nagy áttöréshez az is hozzájárult, amikor elkezdtek odafigyelni arra, hogy a gyerekírók is kapjanak díjakat. Azelőtt nagyon mellőzve voltunk. Nekem nagyon nagy meglepetés volt, hogy József Attila-díjat kaptam, méghozzá a Szépírók Társaságától, aminek nem is voltam a tagja. Eltátottam a számat, átvettem a díjat, aztán rohantam, beiratkoztam a Szépírók Társaságába. De kaptam Janikovszky Éva-díjat is, és Budapestért díjat, amiknek szintén nagyon örültem. Nem kaptam olyan sok díjat, de azért vannak még a fiókban. Ez bizony jó érzés.

PRAE.HU: Van olyan tevékenysége vagy hobbija, ami nem kapcsolódik a gyerekirodalomhoz?

Nálam most is minden erről szól, nem nagyon tudok mást beilleszteni az életembe. Még egy papagájt sem, pedig nagyon szeretnék egyet.

PRAE.HU: Lehet választani, hogy az írást vagy a rajzolást kedveli jobban?

Az írás annyiból jobb, hogy ki is kell találni, és ez nagyon jó dolog, mert az jelenti, hogy egy nem létező valamiből valami létezőt kell kitalálni. Ez a része nagyon tetszik nekem, utána már a megcsinálás kicsit favágós munka. A kitalálás a nagy élmény.

PRAE.HU: Jelenleg is akad olyan mesefigura, amely kitalálásra vár?

Persze! Van például egy nagyon édes ötletem, de azt sajnos nem fogom megcsinálni. Csak a címe van meg: Mese az alig láthatókról. De a meglévőkkel is vannak további terveim. Van egy nagy kedvencem, A lila majom története, amiből könyvet szeretnék készíteni. Közben most egy új Boribon-könyvet is fogok csinálni: ezek mind itt kopácsolnak a fejemben. Nem tudom, jut-e időm mindenre.

PRAE.HU: Boribon az abszolút kedvenc, vagy nem lehet rangsorolni a mesehősöket?

A Boribon szinte tőlem függetlenül nagy utat tett meg a gyerekek szívéhez. El is hoztam magammal őt is, meg a kis piros oroszlánt, aki az én hihetetlen japán szálam. Ott beletartozik a gyerekkultúrába, eddig hét-nyolcszázezer példányban jelent meg. Annyira szeretik! Most írta a japán kiadó, hogy a Laci és az oroszlán az egyik legkedveltebb gyerekkönyv. Már rengeteget gondolkodtunk, vajon miért. Ez egy csoda, ami velem megesett. 1965 óta minden évben kiadják húsz-harmincezer példányban, azért jött össze belőle ilyen sok. Megjelenik, el is fogy, a következő évben megint kiadják. Elképesztően klassz és kedves dolog! A férjemmel hatszor voltunk Japánban, és ezek kitörölhetetlenül gyönyörű emlékek! Olyan nekünk, mint Olaszország, telis-tele van élménnyel. Történelmi látnivalók, művészeti érdekességek, és gyönyörű szentélyeik vannak! Mindegyik mellett ott van egy csodálatos kis kert, ugyanakkor híres, nagy parkjaik is vannak. Van egy olyan park, ami úgy van kitalálva, hogy minden ötödik lépés után mást láss. Nagyon kifinomult világ! Az ételeik közül amit a legjobban irigyelek, az a bentó. Egy kis papírdoboz, amiben egy komplett ebéd van. Megveszed, felviszed a vonatra, megebédelsz, vagy megérkezel egy látnivalóhoz, és ott is meg lehet venni. Van benne tányér, evőpálca, szalvéta, savanyúság, édesség, egy kis hús, rizs: elképesztő!

PRAE.HU: Ezekből az utazásokból is lehet inspirációt meríteni?

Annak, amit Japánban láttunk, az a lényege, hogy a szellemi és az anyagi világ összefügg. Ezt én is próbálom megvalósítani, de ez nagyon áttételes inspiráció. Tisztelem a japánokat. Annyira különlegesek, hogy az valami csodálatos!

PRAE.HU: Figyelemmel kíséri a fiatalabb gyerekirodalmár generációt?

A kortárs irodalomban nagy tisztelője vagyok Berg Juditnak, aki bámulatosan termékeny, és a picikéktől elkezdve most már a felnőtteknek is ír, egy olyan széles palettát átfog a mondandójával, hogy az irigylésre méltó.

PRAE.HU: Mi lenne Veronika születésnapi kívánsága?

Igazából egy nagy vágyam van: azt kértem a családtól, hogy ne ünnepeljük ezt a nyolcvanötödiket ebben a nehéz, járványos, megszorítós világban, és ebbe egyelőre bele is egyeztek. A nyolcvanadik olyan kedves volt, kiadók, meg mindenki ünnepelt, a hetvenedik is szép volt, azt itt ünnepeltük ebben a kávézóban, lezárták az ajtókat és harminc barát jöhetett el. De azért elmondom egy nagy ambíciómat. Anyukám mindig kétféle süteményt sütött nekem szülinapomra. Egyrészt egy mazsolás kuglófot, mert én nem szerettem a tortát. A másik pedig egy csokis bevonatú süti, amikor valaki ránéz, azt mondja, ja, hát ez a zserbó, de nem az. Van a tetején egy réteg csokoládébevonat, alatta mandulaízű fehér tészta, aztán lekvár, és legalul egy réteg csokiízű tészta. Ezt el is lehetett tenni, két-három hétig is lehetett eszegetni, és ezt soha nem tudtam megcsinálni. Ha idén, egy élet végén meg tudnám sütni az anyukám süteményét, és meg tudnám vele kínálni a gyerekeimet, unokáimat, az nagy csoda lenne!

Fotók: Bach Máté