PRAE.HU: Hogyan kerültél a Kisteremhez? Számodra mi emeli ki a budapesti galériák közül?

Nagyjából 3 évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni közösen Kristóf Krisztiánnal és Zalavári Andrással, amelynek eredményéül született meg A madarak tapsolnak, amikor felszállnak[1], egy kiállítás a Paksi Képtárban és egy könyv azonos címmel. A galéria látóterébe valójában ezzel a közös kiállításunkkal kerültem bele. Sokat dolgoztunk rajta, és miattuk, akik egyébként mindketten a galéria művészei már régóta, sokszor megfordultam ezen a környéken.  

Fusz Mátyás, Kristóf krisztián, Zalavári András | A madarak tapsolnak, amikor felszállnak - Szemlélődési példagyűjtemény | Paksi Képtár, 2021 | Fotó: Biró Dávid

Fusz Mátyás, Kristóf krisztián, Zalavári András | A madarak tapsolnak, amikor felszállnak - Szemlélődési példagyűjtemény | Paksi Képtár, 2021 | Fotó: Biró Dávid

Ami még fontos szerintem, hogy van egy egységes arca, ezt pedig tovább erősíti az a tény, hogy a művészek és a galéria munkatársai valóban egy közösséget alkotnak, egyszerre állunk baráti és szakmai kapcsolatban egymással. Érdekességképpen még elmondható, hogy a galéria művészei közül öten is tanítanak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ez pedig egyetlen másik galériára sem jellemző.

PRAE.HU: Fischer Judit hangsúlyozza a kiállítás leírásában, hogy „sorvezetőnek” szántad Merleau-Ponty A kiazmus című szövegét, amely segíthet intencióid megértésében. Hogyan született meg az alkotásaid és Merleau-Ponty filozófiájának az összeolvadása? A filozófusnál lényeges gondolat, hogy a fizikai test fontosabb része a szubjektumnak, mint az elme. Ezt te is így gondolod?

Van párhuzamosság Merleau-Ponty és a saját gondolkodásmódomban. Mikor a doktori képzésemet végeztem, akkor olvastam az Észlelés Fenomenológiáját, mivel magával az észleléssel és annak kérdéskörével foglalkoztam. Utána sokáig nem olvastam Merleau-Pontyt, de nyilván nagy hatással volt rám. Most a kiállítás kapcsán viszont prózai okból ismét előkerült; ahogy címet kerestem a kiállításnak, arra gondoltam, hogy meg kellene nézni Merleau-Pontyt, mert már többekkel is előfordult, hogy találtak a filozófus írásaiban jó címet. Olyat szerettem volna tőle olvasni, amit előtte még nem, így a Látható és Láthatatlant vettem elő. Ha belegondolunk, hogy ez az utolsó könyv, amelyet az íróasztalán találtak, már ez rendkívül izgalmassá teszi. Mivel ezt az írását nem szerkesztette meg senki, nagyon jól érzékelhetővé válik az, ahogyan gondolkozott. Itt jön vissza a képbe a korábban említett hasonlóság A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kiállítás és Merleau-Ponty között, hiszen mindkettő esetében az önmegfigyelés témájáról van szó, hogy hogyan tudunk egy gondolati ív által eljutni A pontból B pontba. Nem kezdi el megnézni, más mit gondolt erről a jelenségről, hanem önmagát figyeli meg, az emberről és az emberi észlelésről gondolkodik. 

Fotó © PRAE.HU / Mariia Kashtanova  

PRAE.HU: Ha nem Merleau-Pontyt hívjuk segítségül, akkor hogyan születnek meg a címek?

Ez változó, valamikor már a kiállítás előtt jóval megvan a cím, valamikor pedig szenvedni kell az utolsó pillanatig. Ez most egy köztes dolog volt. Itt a Rückenfigur művészettörténeti toposzából indultam ki, ám csavarni kellett rajta, hiszen valójában nem is létezik ez a szó. Mélyi József kritikájában[2] a gerinctarajra asszociál, amely a könyv gerincének felső részét jelenti. Nekem inkább az agykoponya hátsó, külső és belső, látható és láthatatlan fala jut eszembe, ha a Rückenkopfra gondolok.

PRAE.HU: Ma a kortárs művészetben több tendencia is megfigyelhető, ezek közül az egyik az általam csak problémamegoldónak nevezett attitűd, azaz a művészet eszközként való alkalmazása egy-egy közéleti kérdés kapcsán. Emellett tapasztalom azt, hogy lassan kezd érvényt szerezni a modern játékosság is. Hogyan vált ez az utóbbi a művészeted meghatározó alapjává?

A problémamegoldás is szerepet játszik nálam. Hogyha például megpróbálod megkeresni az interneten, mekkora részt takar ki a hátad a világból, akkor nem találsz rá választ. Ezt a problémát orvosolni kell, valaki csináljon végre róla egy szobrot, amelyen ez a válasz nélküli probléma láthatóvá válik. A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című könyvben szintén rengeteg, hasonló felvetés található – mind nagyon apró dolgokkal foglalkozik. Persze, itt most viccelek, de Kristóf Krisztiánnal és Zalavári Andrással ez az élettevékenységünk, mi így működünk folyamatosan, vagyis a problémamegoldás egyben játékos kihívás. Arra is választ kaphatunk a kötetben, hogy mások – hármunkhoz hasonlóan – mennyire rögzítik az apróságokat a környezetükben, és figyelik folyamatosan a vizuális érdekességeket. Egyáltalán figyelik-e saját magukat? Hogyan látnak dolgokat, mi történik velük, hogyha akár magukra néznek vagy egy másik dologra? Ahogy magyarázzuk egymásnak ezeket az észlelési jelenségeket mint játékos élettevékenységet, úgy rajzokat is készítünk, és utána ezekből a nagyon egyszerű dolgokból keletkezhetnek nagyon bonyolult művek is. Magamnak még játékszabályokat is állítok fel: kitalálok egy keretrendszert, amelytől utána nem térhetek el.

Gondolj csak bele, a játék mint a valóság vagy az élet egyszerűsített modellje. Ez most túl komolyan hangzik, szóval maradjunk annál, hogy fontos probléma, hogy a madarak miért tapsolnak, mikor felszállnak. Nem csak alul, felül is. 

PRAE.HU: Ha a Places to hide vagy a Hide and seek munkáidat vesszük alapul, akkor miből indul ki nálad a rejtőzködés motívuma? A játékossághoz tartozik? 

Ez is Merleau-Pontyval magyarázható legkönnyebben: a Látható és láthatatlanban fogalmazza meg, hogy ha valamit körbe tudunk járni, minden oldalról meg tudjuk nézni és meg is tudjuk nevezni, az onnantól kezdve rögzül. Viszont vannak észlelési hézagok, amelyeket nagy eséllyel sosem láthatunk – kivéve, ha teszünk azért, hogy megismerjük. Ezek azok, amik úgymond „viszketnek”. Mivel nem lezárt, elraktározott, szépen dobozba rakott dologról van szó, ezért folyamatos viszketést okoz. Bár valóban rejtőzködő alkat vagyok, itt inkább kitakarásokról van szó, mint elbújásról. A Nincsen túl sok hely, ahova elbújhatnánk[3] volt az első kitakarást reprezentáló kiállítás, amely pont arról szólt, hogy ezekben a kitakarásokban a mozgás már belekalkulált, vagyis nem egy statikus pozícióból felmért. Olyan tárgyakkal foglalkoztam, amelyeket nem tudsz megkerülni. Például ha elsétálsz egy fa mellett, akkor mindig lesz egy kis része, amely nem látható számodra. Ami pici és nehéz benne megbújni – pont mint egy asztal vagy éppen egy tehén mögé. Sok kísérletet csináltam ehhez kapcsolódóan, de végül Kristóf Krisztiánt kértem meg, hogy rajzolja  meg azt, mennyire nehéz egy utcai kuka mögött meglapulni. Ennek a vicces és játékosított tézisnek az lett az eredménye, hogy nem igazán van sok, elrejtőzködésre alkalmas hely. A másik, Hide and seek[4] című alkotás szintén erre játszott rá: egy kastélyparkban tartott művésztelepen voltam, ahol felmértem a potenciális rejtekhelyeket. Ez valószínűleg nagy segítséget nyújtana a gyerekeknek számháborúzáskor, hiszen megtaláltam a szabadtéri résznek azt a pontját, ahol anélkül tudsz elbújni, hogy bármi mögé beállnál vagy leguggolnál. Természetesen ehhez az kell, hogy a hunyó a kastély kijelölt útvonalán sétáljon, mert így nem fog észrevenni téged. A kastély úgy helyezkedik el, hogy a fák és terek által összesűrűsödik egy olyan terület, amely végül teljes takarásban áll. Szobrot is készítettem ennek – de végül csak ott tartunk, hogy ezek pusztán gondolatok, s nem objektív ítéletek arról, vajon el lehet bújni vagy sem. 

PRAE.HU: Gyerekként is érdekelt, hová lehet vagy nem lehet elbújni? 

Nem emlékszem pontosan, de biztosan számháborúztam. Azonban inkább szándékos a játékosság használata, mert maga az alkotás is mesterséges gyerekkorban tartja a művészt egész életében, ami jó. 

PRAE.HU: Sokat meséltél a „bagatell” problémák megjelenítéséről, azonban mennyire hatnak rád a közéleti, környezeti történések? 

Magánszemélyként mindenképpen bevonnak ezek a kérdések. Ezen a kiállításon is vannak olyan általános megfigyelések emberi kapcsolatokról, amelyek bár egyszerű dolgok, valójában igenis problémák. A Kisterem Galéria másik termében lévő szoborra mondta valaki, hogy olyan, mint egy poszthumán szobor, illetve egyszer meg is hívtak a Nonhumán[5] című kiállításra. Azonban ezekkel a megállapításokkal nem értek egyet, mivel nagyon is emberi dologgal foglalkozok folyamatosan. Való igaz, hogy bagatell, haszontalan vagy viccesen kicsi dolgoknak tűnő témákat boncolgatok, mégis fontos azt belátni, mi ketten is kevés dologban tudnánk megegyezni, hogy például ugyanúgy észleljük-e az adott tárgyat. Ilyen szempontból felértékelődnek a nagyon egyszerű dolgok – két ember beszélgetése sokkal könnyebben vagy megfoghatóbban indulhat ki ilyesmikből. 

 Holttér páncél, 2022. Installációs nézet. Fotó © PRAE.HU / Mariia Kashtanova  

Az aktualitás olyan szempontból foglalkoztat, hogy érdekel, hogy az előttem lévő pohárról előbb elindult foton nem egyből, hanem késve érkezik a szememhez, hiszen amit látok, nem most van, a jelenhez képest késik a percepció. Nagyobb léptékben nem érdekelnek a világ aktuális hírei, de csak mint művészt nem, mert magánemberként ugyanúgy benne élek. Például a pandémia első időszaka pont egy jófajta alkotói elszigetelődésben telt számomra. Mindenki megállt, lenyugodott, és azt éreztem, hogy nemcsak nekem állt meg az idő, hanem másoknak is. Szépnek gondoltam, hogy most először az egész földgolyón mindenki ugyanazt csinálja – bezárja magát, aztán persze ez a kollektív illúzió hamar a visszájára fordult.

PRAE.HU: Ezek alapján akkor hogyan kell elképzelni nálad az alkotás folyamatát? Inkább előre tervezel vagy spontán alkotsz?

A folyamat kifejezést emelném ki, hiszen egy koncepció, egy mű megformálása állandó gondolkodással jár, amelybe spontán gondolatok szintén becsatlakozhatnak, mégsem feszítik szét ezt a keretrendszert, hanem szélesítik a narratívát. Még az olyan projektek is, amelyek vadhajtásoknak tűnnek, a munkáimat nézve egy folyamat részét képezik. 

Maga a fizikai alkotómunka kevés spontaneitást tartalmaz. Csinálok néhány kísérletet, hogy érvényes-e a játékszabály, amelyet előre kitaláltam, vagy egyáltalán érdekes-e, ami a végén történik. Hogyha ezek klappolnak, akkor megkezdődhet a művek fizikai megvalósítása. Persze tartalmaz improvizációt, de ezek inkább problémamegoldásra szolgálnak, a játékszabályhoz kell illeszkedniük. Maga az installálás során is sok az improvizáció, csak figyelembe kell venni, nem mond-e ellent az eredeti koncepciónak. Összességében tervező alkat vagyok, még ha van is spontaneitás az alkotói folyamatban.

PRAE.HU: Mennyire befolyásolják ezt az alkotói folyamatot a szakmai és látogatói visszajelzések? 

Nagyon is, mivel állandó problémám, hogy nem tudom, hol a határvonal. Van a kiállításnak egy rejtvényszerűsége, nehéz megtalálni, honnan elidegenítő vagy akár félelmet keltő. Egyáltalán meddig van kedve foglalkozni az embernek azzal, hogy megfejtse? Mindezt úgy, hogy közben a megoldás folyamata ne vonja el a figyelmét arról, amit tartalmilag közölni szerettem volna. Nem feltétlen a rejtvény vagy a módszer a fontos, az csak a művek egy rétege. A visszajelzésekre tehát ezért van szükségem, ezt fejlesztem kiállításról kiállításra, hogy megtaláljam azt a bizonyos határvonalat. Nekem csak egy elképzelésem van arról, mennyire lesz érthető. 

Fotó  © PRAE.HU / Mariia Kashtanova  

PRAE.HU: Volt olyan látogatói értelmezés, amely különösen megmaradt benned? 

Az volt a kedvencem, amikor a paksi kiállításon egy művészettel nem foglalkozó látogató megnézte a kiállítást, majd a végén közölte, hogy már érti, mivel foglalkozunk. Mármint nem csak mi hárman – András, Krisztián és én –, hanem általában a művészek. Valóban sok problémám szokott azzal lenni, hogy elnézem az érthetőséget, emiatt pedig módosítanom kell az anyagon. Általában mindig a problémák és azok megoldásai szülik a következő kiállítást.

PRAE.HU: Akkor szívesen mesélsz a műveidről, vagy csak jöjjenek be, nézzék meg és maradjon nyitott a befogadás?

Szívesen mesélek, de ekkor a látogató úgy érzi, a módszert kell megérteni, hogy hogyan készült, így elterelődik a figyelme a lényegről. Ez csak egy módszer – ha perspektivikus képeket rajzolnék, amelynek megértése iszonyú mélyen gyökerezik a kultúránkban – akkor fel se merülne, hogy valamit pluszban meg kell érteni. Azok a módszerek, amelyeket én alkalmazok, sokszor szokatlan nézőpontokat használnak, ezek nincsenek beágyazódva, ezért nem egyértelműek. Természetesen az is ugyanúgy hozzátartozik a képhez, hogy én miért használom pont az adott módszert, csak nem feltétlen mindig azt kell megfejteni, hanem ezeket lehet a módszer megértése nélkül csak simán műtárgyakként kezelni, így egyéb kérdésekre koncentrálni.

PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőre?

Erőltetett menet volt ennél a kiállításnál az alkotói folyamat, mégsem szeretném ezt kipihenni, hanem megtartva a lendületet, folytatni, amíg lehet. Spoilerezni nem fogok, csak ismételni magam: ott fog kezdődni a következő kiállítás, ahol ez végződik. 

A művész honlapja.

[1] A madarak tapsolnak, amikor felszállnak – Szemlélődési példagyűjtemény, Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián, Zalavári András, Paksi Képtár, 2021. június 26. – október 31.
[2] Mélyi József: Gerinctaraj, Élet és Irodalom – LXVI. évfolyam, 44. szám, 2022. november 4.
[3] There are not too many places to hide, Három Holló, 2019
[4] Hide and seek, Fusz Mátyás, 2019
[5] Nonhumán Art Salon Társalgó Galéria, 2020.02.21. – 2020.03.06. Kiállító művészek: Eiter Tamás, Fusz Mátyás, Klájó Adrián, Kovács Tibor, Körei Sándor, Kuzma Eszter Júlia, Peternák Anna, Szécsényi-Nagy Loránd, Vadászi Zoltán, Újházi Adrienn