A koncert előtt Peter Adam mintegy felvezetőként mutatta be jó negyven perces anyagát. Mielőtt a belterjesség jogos vádját magamra venném, büszkén bevallom: Peter Adam a tanítványom. Ez a szakma nem nagy, a művelői többnyire még ismerik egymást. Amit Peter Adam, azt részben tőlem is tudja, és nyilván azt azért nem fogom bevallani, hogy a tőlem kapott ismeretek rosszak. Ám Peter Adam még azokat az ismereteket is előremutatón használja, amiket biztosan nem tőlem tud. Zenéje elmélyült, kiegyensúlyozott rave, mintha nem is koncertteremben játszana, hanem valami közösségi eseményen. Mindemellett olyan ritmusú méla bulizene, mely hol altatta, hol ezen a szürke esős téli napon is fel tudta rázni közönségét.

Iamyank megszólalása előtt már látható volt a szerelésen a sokféleség. Rengeteg zsinór és kábel Laokoón módjára ölelte körbe a színpadot, szinte aggódtam, hogy a mindig mezítláb játszó zenész nem talál majd stabil helyet. A színpadon különböző hangkeltő eszközök, dobszett, gitárok és egy csöves végfok (!) – a hozzá tartozó irdatlan méretű Laney hangfallal – várakoztak sorukra.

A zene alapvetően tonális vázú. Iamyank klasszikus négyes- és ötöshangzatokat használ, rövid szegmensekből álló motívumszerű dallamokkal. Különös kedvence a nónakkord, mely különböző funkciókkal több helyen megjelenik: néha moduláló hangzat, máshol hangnemű kitérő, megint máshol váltó- vagy átmenőhangzat formájában. A statikusabb számokban vertikális hangmegszólalással, a dinamikusabbakban felbontással. Gyakran hallani akkordfelbontást, amiben nemcsak hangnemi alapok rejlettek, hanem tempókarakterek is biztosították a megfelelő lejátszási sebesség megválasztásával. A felbontások ugyanis nem egyenletes tempóban zajlottak, sőt Iamyank gyakorlatilag sosem használta abban a tempóban, mint a klasszikusok a valódi Alberti-basszusban. Ezen a koncerten ugyanis semmi nem volt valódi, csak a fantázia. Iamyank sajátos esztétikájára inkább jellemző a képzelet megkísértése, mint a valós konkrét hangzásokkal való operálás. Az elektronikusan generált hangok lassan egyetlen komplex hangzat irányába fejlődik, amelyet az élő dobolás állandó tempója fog össze. A harmadik rész egy orgonapont és vibráló gyors egyenletes ütem kontrasztjára épül. A zene nagyon különbözik a hat éve megjelent első lemez anyagától. 

A tonális váz itt nagyon rejtett. Eltakarja a gazdagon felrakott zajfaktúra, ami a fantázia olyan sokféleségét mutatja, amit az animációs műfajok csúcsalkotásai sem nagyon tudnak megközelíteni. Az ambientes fíling megmaradt, ám nagyon epikus-szimfonikus irányban mozdult el. Szintén gyakori elem ebben a zenében az orgonapont, illetve a nyugvópont. Állandóan szól valamilyen hang, szünet nincs, a csend is inkább hanggal jelezve, a szakaszolás alig észrevehető. Utóbbira egyedi megoldás a váratlan megszakítás. Első hallásra azt hinném, hogy elszállt egy csatorna, ami elég gyakori ebben a műfajban. De nem: ez kiállás, hiszen a kellő, tempóban is akceptált szünet után az előadás folytatódik. Iamyanknál szinte stíluselem az éles dinamikai váltás. Egy-egy elhalkuló motívumba váratlanul berobbant egy dobbal megerősített fortissimo, ugyanakkor ennek fordítottja - a subito pianissimo - sosem hallható. Pedig micsoda izgalmakat hozhatna, különösen a mai elektronikus zene kiterjesztett lehetőségeivel. A pianissimo azért megjelenik a szakaszokban, ám szinte mindig azok elején vagy végén.  Ezek a szakaszok nem választják el élesen a trackeket. Iamyank nem zárt tételeket készít, nem zárja le egyetlen számmal a gondolatot. Csak fölvesz egy szálat, beszáll egy folyamatba, melynek nem ismeri senki a kezdetét, és nem látni a végét sem. A folyamat markáns: ez a zene hangos. Figyelmet követel, de nem tolakodik. Ám még a Szabadkikötő kifejezetten elektronikus hangzásra tervezett falait is megremegteti.

A koncert egy pontján a zenész mikrofonhoz nyúl. És bizony használja a saját hangszálait. Nem képzett énekes, hangján hallatszik a keresetlenség. Mégis révületbe ejt, egyrészt a bátorsága, másrészt szövegének konkrét jelentése. Ez a megszólalás is eufórikus. Iamyank nem csak egyszerűen vokalizál, hanem a hangjával vezérel is. Ahogy korábban a basszusgitárt használta szólóként, úgy az énekhangot belső szólamként. A végén az is kiderült, mire kellett a hatalmas Laney: gerjesztésre. Erre nem számítottam, de itt kétségkívül hatásos effekt.

Az est aktív közreműködője a hangzás kívánalmainak megfelelően többféle ütőt használó dobos – Szalay Dániel –, aki nemcsak a lüktetés felelőse, hanem a hangszínképzésben is részt vesz. Sorozatban riffel, vagy lüktetést improvizál széles dinamikai árnyalással. A dobolás kiemelkedő tulajdonsága a kiszámítható szinkronmunka. Mindazoknak ajánlom ezt a zenét, akik tudnak a dolgok mögé nézni. Akik elvágyódnak a hétköznapi kultúrából, és képesek megélni a világ mélyebb rétegeit, de nem akarják elhagyni a mindennapok megszokott lüktetését sem. A Láttam a jövőt meghalni egyszerűen nyomasztó, feszültségteli ciklus. Oldás nemigen van benne, talán majd egy következő lemezen.