Az irodalmi sátor programját csütörtökön Bódis Kriszta író/filmrendező moderálta, a felolvasásokat komolyzene kísérte. Hajnóczy Zsuzsanna zongorakísérete mellett Esze Dóra énekelt áriákat, melyek felváltva követték egymást a felolvasásokkal. Nagy Ildikó Noémi - aki brácsa szólót is bemutatott - olyan prózát olvasott fel, melyet ő maga minimalistának nevezett, és ezzel egy jellegzetes, nagy hatású stílushoz sorolta magát. Karafiáth Orsolya szövegében továbbra is Lajos körül forog a világ, mely, mint korábban értesültünk róla, a szerző kedvenc férfineve. Hallhattunk megzenésített verseket, a kommentárokat pedig figyelemmel követte a közönség (idén nincsenek babzsákok a sátorban, így többen elférnek odabent, viszont kevésbé kényelmes feküdni), köztük az egyik sarokban meghúzódó sztárdelegáció, Garaczi László és Vámos Miklós.

Este a Hammerworld színpad headlinere a már említett Iced Earth volt az Egyesült Államokból. A Judas Priestet is megjárt énekes, Tim "Ripper" Owen helyére a korábban is kiválóan teljesítő Matthew Barlow került, aki ugyan megszabadult óriási hajkoronájától, viszont ez természetesen semmilyen negatív befolyással nem volt a hangjára.

A háttérben az Iron Maiden képi világát idéző molinó emlékeztetett arra, itt ugyancsak klasszikus metált fogunk hallani, azt a fajtát, mely a régi brit vonal stílusát oltja erőtől duzzadó, vastagon megszólaló amerikai powerbe. Sajnos a hangzás - a vastagságot leszámítva - nem volt kifogástalan, a lábdobokat például inkább csak "sejteni" lehetett, mint hallani vagy érezni, és a szólók is beleolvadtak a ritmusgitárba. Mindezek ellenére igen kellemes élmény volt a koncert, mert a számomra két legkedvesebb lemezükről, (a) The Dark Sagáról, valamint az ennél is jobbra és kompaktabbra sikerült Something Wicked This Way Comes-ról játszották a legtöbbet. Már a nyitó címadó Dark Saga megalapozta a remek hangulatot, a közönség pedig kimondottan hálás volt, valamennyi dalt hatalmas tapsvihar vezetett le. Különösen nagy ováció fogadta a Violate vagy a Vengeance is Mine című, mára némi túlzással talán slágernek is nevezhető szerzeményeket, de leginkább a két ballada aratott osztatlan sikert, a Watching Over Me, valamint a ráadás első dalaként elővezetett Melancholy. Öröm volt, hogy a fesztiválprogram ellenére belefért a műsorba a Something Wicked-lemez záró triászának utolsó, több mint nyolc perces tétele, (a) The Coming Curse, melynek középső, lassan zakatoló zúzását folyamatos taps kísérte, valamint az epikus, musicalszerű Horror Show-ról a nagyívű Dracula. Matthew Barlow átszellemülten sikoltozott, Rob Halfordos megjelenése passzolt ehhez a klasszikus énekléshez, ugyanakkor mélyebb dallamai egyénibbek és érdekesebbek, s hála az égnek, a dalokban ezekből nincs hiány.

A zenekari szekcióra igazán nem lehetett panasz, bár azt meg kell jegyeznünk, hogy az Iced Earth truvája voltaképp abban lehet, hogy Jon Schaffer zeneszerző-gitáros azt játssza a hangszerén, amit Steve Harris a Maidenben basszuson. Ez a szokványos "dzsi-dzsi"-től kezdve a galopptempókon át a dallamos futamokig szinte valamenyi témájára igaz, jóllehet az Iced Earth korszerűbb, modernebb felfogású és megszólalású, mint a Maiden. Emlékszem, egyszer régen, még a Horror Show megjelenése előtt azt olvastam egy interjúban Schafferrel, hogy a Horror Show valójában amolyan "időhúzó" lemez az azt követő, az igazi, a tuti album előtt, a horrorsztorikkal pedig a kiadójukkal kötött szerződés utolsó megállapodását szeretnék teljesíteni. Meglehetősen lehangolt lettem mindettől, hiszen azt sugallta, a Horror Show nem is igazán jó lemez, készíteni sem volt számukra különösebben inspiratív, nekünk mégis meg kell vennünk, és ki kell várnunk, hogy majdan tényleg valami jót (úgyszólván valami igazán gonoszat) kapjunk.

Most kíváncsian várjuk, mit produkálnak a továbbiakban a visszatért Barlow-val.