PRAE: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád?

Kezdhetném cinikusan azzal, hogy a zeneszerzői szakma önmagában véve is hagyományosan közösségi, a szót a jó értelemben vett belterjesség szinonimájaként használva. Ebben az értelemben szakmánk legkülönbözőbb irányzatai mindegyikének megvannak a maguk mikroközösségi idiómái – így a kérdés inkább az, hogy mi ez a mikro, és rajtunk keresztül miképp találkozik a makróval. Ha jól értem, a “populáris zene”, a “sokak zenéje” lenne ez utóbbi.

Tudom, a kérdés hangsúlyozottan nem a probléma történetének feltárására vonatkozott, de a téma annyira jó, annyira érdekes és annyira izgi, hogy egy pillanatra mégis leragadnék, ha nem is királyi, de dzsentroid többesben, önmagunknál. Mert ez a kutya természetesen bennünk, zeneszerzőkben van eltemetve.

De canibus (A kutyákról), akárcsak az ízlésről, nincs mit vitatkozni, s bár volnának gondolataim, röviden, elvi esélyét ennek a felvetésben megénekelt közelítésnek a két terület között nem látom széles körben biztosítottnak. Bár “manapság valamirevaló költő nem kezdi úgy a versét hogy ó jaj és nem folytatja úgy hogy hová lett ez meg az”, elnézve a top-párszázas listát, a helyzet valamelyest mégis hasonlónak látszik a nehézsúlyú profi boksz Mike Tyson- és Lennox Lewis-korszakát követő, sokat emlegetett válságához, amikor is a “nagydarab fekete srácok valamiért inkább elmentek kosárlabdázni”. (Értsd: a kosaras lét menőbb lett a bunyónál.) Ennek egynél biztosan több oka van; maradjunk annyiban, szakmánk nagydarab srácainak jó része itthon és mindenhol szintén nem véletlenül evezett át “populárisabb” zenei vizekre (vagy állt informatikusnak). Nem hinném, hogy pusztán az úgynevezett olcsó siker miatt (ha létezik olyan a lakodalmas rockon kívül); szerintem legalább részben, de az is lehet, hogy leginkább az emitt csökkenő, amott növekvő vízszint miatt. És akik maradtak, szükségszerűen jobban bírják a szárazságot. Rosszabb álmaimban néha még az is felötlik, az egész kortárszenei ökoszisztéma ezen evolúciós séma mentén szelektálódott, de szerencsére általában felébredek. Ami bennünket illet: minél távolabb állunk attól a  sosem létezett, de sűrűn elképzelt aranykori helyzettől, amikor más-más színvonalon meg regiszterben, de királytól parasztig még mind nagyjából azonos nyelven beszéltünk – lásd Mozart és Euripidész (a sarokban a szocreál atyja, Sztálin) – ez annál inkább így van, ti. nem egyformák a közelítés esélyei. A nemhogy ketté, de – s ezt egyfajta magas biodiverzitásként pozitívan is értékelhetjük – ezerfelé töredezett zene idiómáinak egymástól mért bizonyos kritikus távolságán túl az úgynevezett populáris elemek használata egyeseknél (többségünknél) valahogy olybá hat, mint nagypapa szájából a szleng, ha a zsebpénz meg csokoládé mellé tisztázatlan okokból barátkozni is próbál a saját unokájával. A közelítés egyáltalán nem áll jól mindenkinek, még szerencse, hogy nem is mindenki erőlteti. (Nagypapája válogatja.)

Juventilizmus meg kedélyeskedés örve alatt szerintem nem annyira közelíteni kellene, mint eleve azonos lényegűnek lenni (szerencsésebbeknek: maradni) minden idők mindenféle zenéjével, ami a látszat ellenére soha nem változott meg annyira, illetve ennyire, hogy így 2022-ben mifelénk néha már az anyja se ismer rá, szegény Euterpé, az “örömet nyújtó”, a “gyönyörködtető”, és ha néha-néha pillanatokra épp beteljesedne az írás, a falfirka, a bonmot, miszerint KORTÁRS ZENE=ZENE, az is csak úgy, hogy a kortárs szó szépen áthúzva, gondosan letakarva, zacskóval a fején. (Milyen szép is lenne fordítva, zene=kortárs zene, és meg is érkeztünk Árkádiába.)

Alig hihető, hogy a zenei örömök az őskortól napjainkig olyan nagyon különbözhetnének egymástól; legkevésbé a tánc, a metrum, a dallam, a monotónia, az unisono (értsd együtténeklés), a polifónia és polimetria, a mozgás és együttmozgás, a mozdulatlanság, a hangszín, a csend, a harmónia és diszharmónia, az extázis, a lecsengés, a történet, a katarzis, az érzelem, urambocsá’ erotika stb., stb. és a többi ósdi zenei attribútum tekintetében. (A tonalitást említeni se merem.) A populáris zenében megfigyelhető sájátosságok, leginkább a figurális elem tekintetében. A zene lényegét illetően. Végsősoron: a popularitást illetően.

Lehet, a probléma nem is a virágzó és ünnepelt jelenben, mint inkább a régi jó klasszikus, hősi évtizedekben gyökeredzik, amikor is köztudomásúlag minden boldog és főleg boldogtalan zeneszerző aranycsinálással foglalkozott: a populáris zene felől nézve, azaz a zene felől nézve, az azóta eltelt hosszú idő dacára ugyanis még mindig reménytelenül mélyen, nagypapásan mélyen állunk, ki szügyig, ki nyakig, ki bokáig a ‘60-as, kisebbrészt a ’70-es évek örökségében, ebben a kánonban és ebben az alkimista mentalitásban. Külsőleg bár rengeteg minden változott, mondhatni minden, mégis, a lényeget illetően a spirálon azóta is mintha nem kifelé, de továbbra is befelé haladnánk, töprengünk, agyalunk, fontoskodunk, tehát vanni próbálunk, imitáljuk az egyszervolt vadnyugati neoavantgárd nagy mamutjainak, a kortárs zenei csárszbronzonok meg klintísztvúdok filmes és egyéb manírjait, pózait, pencil bajusz, western kalap, lóra termett lassú járás rogyasztott lábbal, a főpróbán a zenekar jónői előtt, ló nélkül, füstölgő csokipisztollyal, nézésünk komoly, sőt komor, a kortárs zene-fesztiválok szórólapjain mindenképp, a mesterkurzusokén méginkább, auránk a nehézfiúké, mosolyunk a társadalom próféta-mártírjaié, hisz senki sem lehet próféta saját dolgozószobájának falain kívül, mondjuk az egyszerű zeneszeretők körében (ha van még olyan, lásd: józan paraszt), vállainkon a súlyos és nagy gondolatok terhe, az igazságé, mármint a tudományos igazságé, de inkább a hermetikáé, praktikusan pedig az ezotériáé, a fontos mondanivalóké, a felelősségé meg a küldetésé, a politikáé, ha “mesterségünk, te gyönyörű” szóba kerül. Mélyen átéljük magunkat, ha belül történetesen üresek vagyunk, akkor a semmit, olykor, ha érezzük (érezni, haha, értsd: furcsán néznek ránk), hogy valami nem stimmel, érzelmeket hazudunk, és elkezdünk “érdekes” meg “emberi” címeket adni fűrészpor zamatú darabjainknak. Vagy ha hátramenekülve kompenzálunk, rátaposunk a gázpedálra és olyan címeket adunk nekik, mint ST/10, 1-080262, meg Helikopter-Streichquartett, meg Tetraedrite, meg Introversion II, meg Now ,meg Wohin?, meg Heisenberg Suite, meg hasonlók, ahol a cím valóban találóan, adekvát módon fejezi ki a megénekelni vágyott kis-, nagy- és közepesszabású eszmei mondanivalót. (Nyilván mindenkinek akkora eszméje van, amekkora befér a csomagtartóba.)

Mit kifejezi, műveink már-már magukban foglalják, 2 in 1, önnön kritikájukat is. Sőt - 3, ha figyelembe vesszük, hogy a kritikának “más a funkciója és a helye a kultúrában, mint a tudománynak. Közelebb áll a filozófiához (mint ahogy közelebb áll a próza művészetéhez is). A kritika nem zárkózhat el tárgyának kulturális és életösszefüggéseitől, nem szorítkozhat szoros olvasatra. S ha a műalkotások beleszövöttsége az életbe, közvetlen valóságigénye csökken, a jó kritika végrehajtja azt, aminek hiányaképpen keletkezett. Közvetlenül és nyilvánosan megmutatja a hallgatót, amint hallgat, és ezzel visszaszövi a hallgatnivalót az életbe”, hogy egy klasszikust idézzek, mutatis mutandis.

Vagy tovább, az olyat, hogy “…a kritika előfeltételezi, de egyben elő is állítja - számos egymástól független feltétel és hosszú kulturális folyamat eredményeképpen - az esztétikai alkotásból a MŰalkotást, amelynek művé való objektiválódásához és megszilárdulásához éppúgy szükség van a tőle való distanciálódásra s a distanciált minőségérzékre, mint számos különböző, az alkotás keletkezésközegétől és életösszefüggéseitől távolabb álló, vagy egyenesen idegen befogadóra, az alkotás kontextusváltásainak elvi lehetőségeire - szóval mindarra, amit oly rosszallólag nevezett Hans-Georg Gadamer “esztétikai megkülönböztetésnek”. A művek immár mindezt beszámítva, ILYEN befogadást feltételezve, műként születnek, s a hozzájuk való distanciált viszony kifejeződése a kritika” (i.e. a zeneszerzői alapállás), esküszöm, egy nagyobbfejű komponista is jegyezhetné.

Hasznos teher, valamiféle extramuzikális gondolat és szellemi hozzáadott érték (és/vagy annak reflexiója) nélkül magára valamit adó szerző ki se lép a utcára. Lelkeket andalító, szíveket háborgató muzsikusból értelmiségivé, sőt public intellectuallé avanzsált, s végre problémái is méltóak ehhez az új, nyakkendős létformához. Aki amúgy Móricka módjára, az énköltészet jegyében csupán saját fájdalmát s örömét szeretné naivan eldalolni, arra a világnak szüksége nincs, azt szakmánk korifeusai fumigálják, kiröhögik, a szent fához való jogát vitatják, mivel tudják, mert megtanulták, “a XXI. században minek visszasírni az omnibuszt” (hogy a klasszikusok egy másika se maradjon citálatlanul).

Így vagy úgy, legtöbben érintve vagyunk ebben a mára mindenütt általános álintellektuális komplexusban, amit és ahonnan a létező zene felé “közelíteni” többedik nekifutásra is, ha nem is fából, de a műanyagból vaskarika feladványának tűnik.

Az alkímia gyönyörű, bár kicsit régimódi tudomány, és a valóságban nem is annyira működik, cserébe a zenében még annyira sem. A zene, az valami más. L'amore è un' altra cosa, ahogy Minnie is megállapította. A zenét nem feltalálni kell, hanem felfedezni és nem izzadva-fohászkodva működtetni, hanem működni hagyni. S ha van miben, gyönyörködni benne, dehát tempora mutantur és sajnos benne változik szegény zenénk is.

Egyáltalán, el kéne jutni végre odáig, hogy ne az n-edik mesterséges dialektust reszelgessük a kis műhelyünkben meg a számítógépünkön, minden személyes és kollektív nosztalgiától gondosan megtisztítva, nehogy hasonlítson valamire, vagy ha mégis, akkor legfeljebb a semmire-se-, egymásra annál inkább hasonlító nagy alkímista elődök csinálmányaira, ami se a kutyámat nem érdekli, se amit a legyek meg nem donganak, se a hangyák meg nem másznak, s amin se kutya, se légy, se más lelkes állat rajtunk kívül nem beszél. A kortárs zene már így is fuldoklik a holt és halva született, ellenben soha le nem bomló nyelvek és nyelvi problémák illetve ezek referenciáinak tengerében. S ugyanúgy fuldoklik a költészet hiányától is. A nyelvtől a költészetig, hát igen, ez lenne a nagy különbség, valóságos halálugrás, dehát ki beszél manapság a mi “találjon-ki-valami-újat-és-lepjen-meg” típusú szakmánkban költőkről. És apropó nosztalgia: nem annyira közismert tény, hogy mértékkel fogyasztva teljes értékű emberi dolog, hiánya éppúgy beteges, mint ellentétéé, a jövőberévedésé. (Lásd: La nostalgia del futuro.)

Minden más örökségből pedig millió hallgatható út kínálkozik. Úgy is mondhatnám, a szóban forgó kérdés eleve csak a mi kisszékünkön állva merülhet fel bárkiben is.

Akik bírnak bizonyos, a fentiekhez hasonló zenei erényeket, egy új Reich, egy új Andriessen, Christophe Bertrand, meg a reményre okot adó nem is olyan kevés többiek, nekik tán jól állna, mit állna, jól áll az ilyen feladat, a jazzisták, egy Jacob Collier-féle zseni (bár ő művekkel mintha még mindig adós maradna) vagy mindenki más, akiben maradt még egy csepp vér és az elmúlt évtizedek során volt szerencséje nem a fősodorban, hanem annak farvizén vészelni át a kortárszenei szocializációt, ha már a fősodor ilyen menthetetlenül és lakhatatlanul eldemokratizálódott. (Tudom, fősodor nem létezik; erre a zavaros fogalomra csupán a zavaros gondolatmenet miatt volt szükségem, az egyenlet végén ezennel visszaadom. De a “lakhatatlanul”, mióta a zeneművészet folyójába gondolatait bárki szabadon beleeresztheti, szerintem stimmel.)

Másképp: aki ezt a “közelítéses” mutatványt vállalható színvonalon bemutatja, az majdnem biztos, hogy valamelyik premodern, vagy azzal szimmetrikusan: a posztmodern hagyomány alapján teszi (mifelénk különböző okok miatt rengeteg példa van erre, tán több, mint bárhol a világon). Ami érthető, lévén a populáris zenében és a tradícióban ezerszer több a közös vonás, mint előbbiben és mibennünk.

(Apokrif szabadvers, Orbán Ottó műhelyéből, arról, hogy ki fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez, avagy minden zeneszerző megérdemli, hogy saját zenéjét húzzák az utolsó születésnapján.)

Optimista volnék ugyanakkor az új generációkat illetően, úgy a 2060-as években születetteket, a nagy klímakatasztrófák gyermekeit és a tanulságokat levonó új, erős fiakat illetően, dessen helle Tuben dröhnen: Friede, Friede auf der Erde, ambivalens módon, atyáik homlokát bűnbánón a falba verve, és nem is feltétlenül itt Európában, de bízok a Gauss-görbe állandóságában, a globális IQ bár egyre csökken, az emberek rohamosan sorvadnak és hülyülnek, mint azt brit tudósok kimutatták, inkább csak remélem, nemcsak a lelki szegények, de a tehetségek és a zsenik is mindig újra megszületnek és itt lesznek velünk mindenkor, igaz, ezt a mi nemzedékünktől is remélték, aztán mi lesz belőlünk, szóval hogy őket hátha nem éri már úgy az a súlyos muraközi intrauterin trauma, a lódobogás, amit magyarul progresszív woke indoktrinációnak hívnak, a lovon valami szarvas angyal, és amitől már zeneiskolás korukban három kezük és fél agyuk keletkezik, faszt, Antikrisztus, csokoládé helyett rovarokat esznek és hangok helyett zörejt, meg mindenféle hülyeséget, hisz minden zene elvégre, ráadásul mindkettő egészségesebb, mint a régi gluténmentetlen fehér kenyér, az a zene, amit annak mondok, csak rajtunk meg a fókuszon múlik, végighúzom a kezem a kerítésen, hallgatom és karomon feláll a szőr, pont úgy, mint Schuberttől szokott, játsszák majd azt a játékot, amit gyerekkoromban, még Csernobil előtt én magam találtam ki az orgonabokrunk alatt a papsajtos pázsiton, milyen finom is volt, bár a zenei szcénában később esküszöm nem én terjesztettem el, az ötletet lenyúlták, jogdíjat nem kapok, a játékszabály mindenesetre úgy szólt, hogy mindig az számít pénznek, és annyit ér, amit és amennyit én mondok, neked el kell fogadnod, cserébe én is elfogadom, hogy három papsajt meg egy légy akkor most a kisautómba kerül, de sebaj, öt kavicsért meg két halért azonnal visszavásárolom, a gazdaság pörög, mindketten jól járunk, két kultúrkapitalista Mekk Elek, legalábbis nem rosszul, mint anyám szerint a kommunizmusban, ahol bár mindenki lopott, minden birtokon belül s így bármikor vissza is lopható maradt, az egyenleg zéró, igaz, közben valami elvész, nevezzük lelkesítő értelemnek, valljuk be, kölyökként egész kreatív voltam, csak végül rossz pályára kerültem, ha akkor tudom, hogy a zeneművészetben ugyanezt játsszák majd a nagyok, nagyban, de éppúgy fedezet nélkül, lehet, fizikusnak megyek, mérnöknek vagy esztétának, és akkor legálisan foglalkozhatnék szeretett hobbimmal, a zenével, s megkapnánk ugyanezt a kiábrándító képet, 8K-ban, nincs új a sötétedő nap alatt, a reinkarnálódott gyermek Xenakisszal, a kis Stockhausen báróval, aki saját hangjánál fogva húzta ki magát a konnektorból, és titokban együtt adornófilmet néznek egy bélvárosi panelben, ha nincs otthon az özvegy szülő, a tiltó-türelmes-támogató társadalmi kontroll, követve a cselekményt de nem fogva fel a felnőtt tartalom nüanszait, ahogy a művészetből is csak a művészettörténetet értik, a fejlődést meg a haladást, kicsik még ahhoz, hogy erotika meg hogy a remekművek mind egyformák, valami mégis bizsereg a paplan alatt, ami kizárásos alapon még a konnektor miatt lehet, mert a következő mutálódás után úgy állnánk együtt a művészet meztelen istennője előtt, melynek kitárt lába között a Nap ezúttal lefelé halad, mint hitetlen kántor a feltámadáskor, egyszál remegő szinuszhanggal a gatyájában, hát te fiam Tálentom, lyukas elefántcsizma porcelánasztalon, meg te is lányom csendélet logarléccel, hogy kerültök ide atyátok szőlejébe, s miért csak most, így nap végén, plusz télen, mikor a közönség már rég aludni tért, elvackolta magát, éhesen makkal meg dallammal, funkyval, összhanggal álmodik, ahogy egyszer rég valami színes-leveles plafonon olvasta, de már szürkület van, a ködös tekintetek a hideg hullaházi kőpadlón, meredt egyenszürkeség, hol vannak a gyertyáitok, balgák, hamis szüzek, kiborgok, C-3PO bádogemberek, a nap lement, a sötétben háromra tapogatózzon szépen mindenki a helyére a fonnyadt salátalevelek, a tavalyi toposzok meg kukázott esztétikai kategóriák tepsijei közé, négykézláb, hason, fülön, köldökön, kinek hány hazugságtól el nem dugult érzékszerve maradt, csússzatok békével, nézzetek az utolsó ítélet örömei elé, ne féljetek, hisz Selig sind die Toten, igaz, hogy Und ihre Werke folgen ihnen nach, ahogy pikírten Schütz is hozzátette, dehát ne tetszettek volna annyi forradalmat csinálni, ez a legutóbbi is lám, örökké tart, számunkra és a mi magzatainkra nézve biztosan, a rohadó félkerekű kubai járgányainkon, egykori csúcsmodelleken döcögve és pöfögve és ringmodulálgatva az unottan ásító gödör felé, absorbeat nos tartarus, művek, essetek ránk, takarjatok el, halljátok feleim fültökkel, mik vogymuk.

És az eddig használt dzsentroid többest itt szerényen fel is függeszteném.

A másik, kézenfekvőbb megoldás: a kívánt közelítést legjobb lenne rábízni magára a szegény populáris zenére. Nekik, életerős, mélyvízi nagydarab srácoknak olykor jobb, edzettebb és főképp gyakorlatiasabb orruk van az úgynevezett zenei valósághoz (hogy ilyen orral ott a menzán néha miket főznek, más kérdés, tudom, azok a gaz producerek). S ha önként, jószántukból nem közelítenek, lehet, hogy azért nem teszik, mert megfelelő valóság híján - nincs mihez közelíteniük. (Én kérek elnézést.)

Bocsánat a hosszúra nyúlt bevezetésért, de tulajdonképp ezt a kérdésben csupán halványan implikált problémát tartom a legérdekesebbnek és legfontosabbnak - érdekesebbnek sovány válaszaimnál.

Ami hát azt illeti: igen, kötődök és felhasználok minden olyan közösségi és közösségét vesztett (“régi zene”), vagy azt kereső (“új zene”) motívumot, ami megtetszik, ami az archaikussal azonos lényegűnek tűnik (magyarán létezik, ergo futurisztikus, jobb esetben időtlen) és ami épp megfelel arra a célra, hogy művemben a következő hang, vagy hangok formája legyen.

Például a szinkópáló ritmika és prozódia, a banális, általam nagyra becsült offbeat alighanem a ’80-as évek popzenéjéből jön, de amit eszem ágában se volt “tudatosan megidézni” (remélem, nem is sikerült); ezeket a szavakat egyszerűen így esett jól, s tűnt hitelesnek kimondani:

https://soundcloud.com/kfd-kfd/12-barna-szab-tudom-i-know-w

Vagy mint ebben az Erlkönig-parafrázisban a lódobogás:

https://soundcloud.com/nucoo/szabo-barna-bonnie-george-campbell-2017

Vagy itt, a darab legelején:

https://soundcloud.com/nucoo/szabo_barna_introduction_et_bagatelle

Rémlik, mintha a “Képújság” zenéje motoszkált volna valahol (Tim Renwick: Margarita):

De e motoszkálásba szintén kár volna túl sokat belemagyarázni.

Imádom továbbá a jazz-harmóniákat, a műfajt (melyiket?) sajnos nem művelem, de azt hiszem, innen is ragadt rám valami (5’23”-tól):

https://soundcloud.com/nucoo/szabo-barna-from-death-to-life-2021

PRAE: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

Hátrányát igazán akkor látnám, ha az általam művelt zenei kiskertben kertészeti szempontból kicsit is inspirálna, netán irigységgel vagy vágyakozással töltene el bármelyik jelenlegi nagy nyugat-európai vagy amerikai fő- és melléksodratú egyenbanán- és génkezelt kukoricaültetvény. Mivel ezek többsége rám kifejezetten hervasztóan hat, a magyar zenei közösségen belül tulajdonképp egész tűrhetően érzem magam. Mivel jövő ott van, ahol feladat van (és fordítva), így álmom - Afrika. Lelkem mélyén a szavannák és a dzsungel lakója és művelője volnék, s ha választhatnék, leginkább a tízezer évvel ezelőtti állapotában, amikor sokkal több édesvízre - azok az óriás tavak a mai Csád meg Líbia területén! Gilf Kebir sziklarajzai, az Úszók barlangja! - még sokkal kevesebb kertészlegény jutott, és senki nem gondolt a jelenkori sivatagra.

Előnyét az ország hagyományos “kibocsájtó” szerepében látom: ha élni nem is feltétlenül, s megélni továbbra is lehetetlen, errefelé megszületni még mindig nem a legrosszabb dolog, ami egy zenésszel előfordulhat.

Identitás: azt hiszem, az identitást a (nagy) teljesítmények teszik vonzóvá és azok hiánya termékennyé (lásd Bartók és a verbunkos úgy 1900-tól, majd a parasztzene), egyáltalán, egy identitást mintha a teljesítmény töltene meg tartalommal. Másképp: jobb, ha valakire egy identitás hivatkozik, mint fordítva (lásd Bartókra, immáron ’45 után, mindannyian). Jut eszembe, lehet, hogy épp az identitás hiánya az, ami miatt jelenlegi állapotában oly visszataszító az az európai kultúra, amire az embernek büszkének lennie eredetileg, megfelelő önbecsülés birtokában minden oka megvolna. És szimmetrikusan, megléte esetén oly meggyőző minden olyan (zenei) identitás, ami köré kultúrát, jövőt meg libidót növeszteni ’22-ben még lehetségesnek, ígéretesnek és még egyszer: vonzó ajánlatnak tűnhet.

PRAE: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd?

Szerintem az a jó, ha a zene maga teremti meg a saját közönségét. A jó zene, mint egy jól - nehezen, esetleg az Istennek se - öregedő szexszimbólum, inkább igényli a kommentár nélküli megjelenést, mint a műsorfüzetben meg a pódiumbeszélgetéseken összehordott, a Botox meg a Pfizer által szponzorált kegyes hazugságokat. A jó zenéhez elég a jó - érzékeny és potens - hallgató, s kívánnám, bárki, aki egy kicsit is muzikális, vígan élje világát a művemben, s ki-ki találjon benne egy idomot, arcot, testrészt, valamit, az egészet, ami miatt ha teheti, másnap is szívesen hazaviszi és még egyszer agyonhallgatja.

PRAE: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai importja?

Nagyon befogadó vagyok! És: már hogyne hozhatna! Sőt! Akárcsak a mindennapokban, a zenében szintúgy, az ember szinte már csak Európán kívül látja a jövőt. De ha már harmadik világ, leginkább úgy tudom elképzelni, hogy egyszer egy kisgyerek valahol egy közművesítetlen zimbabwei, kelet-jávai vagy szovjet faluban a rádión elcsíp egy foszlányt Bach BWV1006-os Gavotte en Rondeau-jából, és minden kezdődik elölről, kicsit másképp.