Ilyen zenét csinál Barabás Lőrinc. A fiatal zeneszerző nem fárasztja a közönségét egyéni preferenciákkal. Zenéje mögött nincs elmélyült kutatás, pontosabban csak elmélyülés van. Az önfeladást először a technikai segítőn láttam. Ródnak hívtuk régen a zenekarok műszaki embereit, tán ma is így hívják őket. Ma a hangtechnikusok hangtervezői munkát végeznek, az elektronikus zene egyik külön ágazata a sound-design, melyhez alapos háttértudás, programozási ismeretek szükségesek. Így egyre több technikus nevét tanuljuk meg. A technikusok neve azért is fontos információ, mert a mai ródok többsége egyben zenész is. Bizony hozzá tudnak adni egyéni szempontot a hangzáshoz. Barabás Lőrinc technikusa viszont arra kért, ne írjam le a nevét. Nem gondolja magát fontosnak, megelégszik azzal, ha a koncert jól sikerült, és ahhoz ő valamivel hozzájárult. Ez a szerénység az est főszereplőjét is jellemezte. 

Barabás Lőrinc elsődleges hangszere a trombita, ám ezen az esten zongorára írt műveit is bemutatta. Zongora helyett pianino állt rendelkezésre, ami előre programozott és élő elektronikával szimultán szólalt meg. Az elektronikus sávok, többnyire loopok, körmozgások leképezései, mely visszatérő motívumokkal, ostinatókkal ad alapot az akusztikus improvizációhoz. A zongoradallamok monodikus szerkesztésűek. Néha egy egy dallamhang hármashangzatba keveredik. Épp stimmelne az alappal, de szétválasztja az egységet az eltérő hangolás. Nem olyan nagy az eltérés: a zongorát nyilván 440 hertzes “A”-hangra hangolták. A play-back ennél pár hertzcel magasabb rezgésszámú. A különbség izgalmas, mint minden különbség. Nem hamis, hanem furcsa, újszerű együtthangzást eredményez. A trombita hangja viszont pontosan illeszkedik az elektronikus háttérhez. Igaz, a trombita esetében a zenésznek van lehetősége a hangolásba intonálással belenyúlni. A play-back viszonylag zárt: többnyire programozott szegmensek váltakoznak egymással, de megjelenik az élő feedback is. A bemutatott számok is egységbe szakaszolhatók. Nem mondanám dzsessznek, persze mégiscsak ehhez a műfajhoz áll közel. Az improvizáció vitathatatlanul jelen van, de nem reflektál direkt a műfaj sztenderdjeire, figyelmen kívül hagyja a jazz megszokott négyes- ötöshangzatait. Ugyanakkor a free irányzatok hangnemen kívüliségét sem veszi célba. Noha a számok különböző karakterű zenei egységek, a koncert egészében alig különülnek el. Éppen csak érezteti, hogy egy-egy folyamat hol kezdődik, és hol ér véget. A számok végét befejező gesztussal jelzi. Ám a koncert befejező zongoradarabját nem fejezi be, hanem nyitva hagyja a folyamat megállításával. Mintha hívna: gyertek folytassátok, akár így, ahogy én. A számok közötti összefüggés fő jelentősége a diatónia és a leegyszerűsített tonális funkcionalizmus. Az elektronikus háttér sem használ zajokat, a megszólalások többsége szabályos rezgésű zenei hang. Ám utal természeti akusztikai jelenségekre. Amikre inkább trombitával reflektál. Barabás Lőrinc a zongorát nemcsak hangszerként, hanem hangkeltő eszközként is használja. Nem akar virblizni, vagy gyorsasággal elkápráztatni. De nagyon is kihasználja a zongora dinamikai tulajdonságait. Ez esetben egy pianínót, aminek a dinamikai lehetőségei szűkebbek a zongoránál. Kiemel egyes hangokat sforzandókkal. Néha parodizálva idézi meg a falusi búcsúk tuc-tuc basszusát, ám a paródia sem öncélú: rávilágít környezete szomorú szegényességére, megjeleníti a rettegést és a kilátástalanságot. Barabás Lőrinc a zenei motívumokhoz jellegzetes hangsúly-ívet szerkeszt, talán ez teszi igazán egyedivé a zenéjét. Azt a zenét, amit ő amúgy nem akar egyedinek mutatni. Nem keres véletlen együttállásokat: eleve komplex szisztémákban gondolkozik. És nem bonyolítja túl: zenéjének hallgatásába nem kell belefáradni. Kontempláló, gyakran meditációs fordulatokat mutató zene, ami pihentet, elgondolkodtat, de nem döbbent meg, nem zavarja meg a lélek kiegyensúlyozottságát. Feltételezem, azért, hogy a kiegyensúlyozatlan lelkek megrendülnek Barabás zenéjétől. 

Előadásmódjának igazi különlegessége a személyes líra. Nem szégyell közhelyeket kimondani, vagy jelezni. Ahol nincsenek szavak, ott hangok vannak. És ahol hangok, ott könnyek is lehetnek. A könnyezés a szomorúság folyamatának közhelyes megnyilvánulása. A kiszámítható zene pedig az odaadás folyamatának megnyilvánulása. A koncert közben többször eszembe jut Tomasz Stańko. És nemcsak a trombita hangszíne miatt. Barabás játékmódja miatt, melyben mintha tovább rezonálna a pár éve elhunyt lengyel trombitaművész. Hozzá hasonló laza előkéket, késleltetéseket, váltó- és átmenőhangokat használ, és Barabás is kerüli a pontos hangsúlyozást. Mély érzelmekkel telített, ám mégis kissé lemondó, belenyugvó hangulatú zene. Igazából azzal egyedi, hogy nem akar forradalmi lenni. Csak egy érzékenyen rezdülő harmonikus állapotot megmutatni. 

A szerző fotóival