Térey unokatestvére, Kaszanyitzky András segítségével helytörténetet és családfát kutatott, igyekezett megtalálni minél régebbi felmenőket, rokonokat és információkat azok életéről. Számos adatra rá is bukkant, amelyhez a debreceni Déri Múzeum és a DMJV Polgármesteri Hivatalának Építészeti Archívumának mikrofilmtára nyújtott segítséget. Sok helyen feltüntetett források igazolják ezek helyességét, de a Térey által írt köszönetnyilvánításból az is kiderül, számos esetben a fantáziáját használta. Felmerül tehát a kérdés, mennyire lehetnek hitelesek egyes részletek, ha a szerző sokszor csak a gyerekkorában hallott beszélgetésfoszlányokra, vagy saját következtetéseire támaszkodik. Nem gondolom, hogy ezek miatt érvényét vesztené a mű, hiszen rengeteg szépprózai elemmel rendelkezik, amelyeknek köszönhetően dokumentumregényként is definiálhatjuk.

A családtörténet elképesztően pontos levezetése ellenére hiányérzetem támadt olvasás közben. A gyerekkor évei, érzések, kirándulások, táborok szépen kirajzolódnak ugyan, de mi történik az érettségi után? Sok mindenről szó esik, például nagyon megindító az a rész, amikor arról ír, a Budapestre költözésben a megváltás lehetőségét látta, azonban ez nem következett be egyből, nem érezte, hogy helyre kerültek volna a dolgai, azt azonban igen, hogy idővel minden jobb lesz. Vagy amikor később hazalátogat Debrecenbe egy-egy napra a kórházban fekvő anyjához, akinek aztán a halála után szelektálja holmiját a szülői házban. Nem tudunk meg semmit szerelmeiről, holott oldalakkal korábban részletesen leírja az első szexuális élményét, amit gimnáziumi osztálytársnőjével élt át. Megemlíti, hogy összesen háromszor volt jegyes életében, de rengeteg évet átugrik, kihagy. 1989-ből rögtön 2001-be csöppenünk, néhány mondatot Márti nevű szerelmének szentel, aztán pár oldal múlva már felesége és fiai vannak. Ami közötte történt, ismeretlen. Holott a Tükör című, már a pesti éveket tárgyaló fejezetben ezt mondja: „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész.” (382.o.)

Talán akart még dolgozni rajta, tervezte kiegészíteni, ám a szerkesztő, Nagy Boglárka utószava erre a részre nem tér ki, ő csak a Hatvanas évek című nagyobb egységet említi, amely mindössze két fejezetet tartalmaz, míg a másik négy rész jóval többet. Fontos tehát a befejezetlenség kérdése is, mivel a zárlat, a „Ravasz rókák” című fejezet utolsó néhány sora mégiscsak úgy hangzik, mintha a felmenők történetét, a könyvet zárná le. „Elképesztő, hogy az utolsó négyszögölt még ma sem adtuk el, de azért van okom föllélegezni, mostantól megy minden a maga útján, tulajdonképpen nélkülünk. Eszembe jut, hogy huszonnégy órával vagyunk anyám halálnapja előtt. Nem jut idő a temetőbe menni, még ma utazom haza. Nincs kedvem fogalmazni, nincs kedvem alávetni magamat az ábrázolás kötelességének. Eladtuk. Ami engem illet majdnem eladtam az utolsó debreceni, Debrecen környéki négyszögölemet is. Jövőre ugyanannyi idős leszek, mint nagyapám volt az államosítás idején. Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.” (462.o.) Az, hogy megszabadul a földtől, egyszerre jelent elválást a gyerekkortól, a múlttól, a várostól, a felmenőktől és ezzel együtt az őket tárgyaló szövegmonstrumtól. Megakad a szemem ezen a „ma utazom haza” kifejezésen, az utolsó fejezet dátummal ellátott, 2018-ban írja. Egyértelműen látszik, hogy már nem Debrecen az, ahogyan a ’89-re történő visszaemlékezéskor sem, pedig akkor még csak néhány hónapja élt a fővárosban. „Jövök, de már nem haza. Anyám a haza.” (410.o.) Még élnek a szülei, addig miattuk jár vissza, de főiskolai tanulmányai megkezdésével egyre távolodik a cívisvárostól, haláluk után pedig elválik tőle végleg. Mikor eladják a gyerekkori házát, még él az apja, mikor az utolsó földdarabot is, lezárul életének ez a fejezete és véleményem szerint nem csak a szerző halála, de alkotói szándéka miatt a könyv is.

Az említett hiányérzet tovább fokozódott bennem a Szétszóratás című fejezetnél, amiről ez alapján azt gondolnánk, az első verseskötetével kapcsolatban elevenít fel emlékeket a szerző. Azt gondolom, hogy egy író memoárjának legfontosabb részét az ilyen jellegű tartalmak képzik, pozitív vagy intő példát mutathatnak, magyarázatul szolgálhatnak. Itt azonban erről szó sincs, a mindössze három oldalas anyagból annyi információt kapunk csak az 1991-ben megjelent könyvről, hogy sok elvetett címváltozata volt, és Térey maga is – mint a kritika – elkapkodottnak tartja. Aztán újra a családi gyökerekre tér vissza, néha már túlzott pontossággal vezeti le kutatásait, gondolatmeneteit. Sokszor az egyes adatok vizsgálatát, körüljárását a szövegben teszi meg, leír minden gondolatot, ötletet, ami a téma kapcsán eszébe jut.

A kritika egyébként különös hangsúlyt kap, azt gondolom, a memoár egyik nagy erőssége, hogy nagyon sokszor, amikor beszél valamiről, mellékesen megemlíti, mit írtak korábban stílusáról, megjelent műveiről stb. „Alighanem az is a figyelemzavarommal függ össze, hogy sokáig nem tudtam, később pedig már nem is akartam valódi élőbeszédet, dialógust reprodukálni az írásaimban. Inkább kitaláltam valami eddig nem létezett dialektust, és megírtam a mondandómat „téreyül”. Ha nem ábrázolhattam, hát kitaláltam, s ezt a nyelvet azonosította később modorosként némelyik kritikusom.” (383.o) Ami pedig még érdekesebb, hogy egyes helyeken reflektál is az őt ért kritikákra, „Annyiszor írtam a pusztulásról, ez óhatatlanul az eszembe jut. Nem meddő kultúrpesszimizmusból vagy katasztrofizmusból, mint ahogy írni szokták rólam, hanem fürkészve, mire képes az ember ellen az ember…” (444.o.)

Fontos még kitérni arra, mennyi név, műcím és szerző szerepel a könyvben,  a nagymama polcán elterülő Révai-lexikontól az utolsó Debrecenben látott filmig, az Esőemberig. Előfordulnak olyan debreceni szerzők, mint Borbély Szilárd, Szirák Péter, akiknek valamelyik írását, esetleg későbbi ismeretségüket boncolgatja, de gyakori utalást tesz Szabó Magdára is, akit a nagymamája ismert személyesen, és akinek regényei szerinte fontos igazságokat mondanak el a városról. Ezen kívül meghatározó olvasmányélményekkel is találkozunk, ilyen például az Ivanhoe, a Rozsdatemető, a Ködkép, illetve Balzac, Stendhal és Flaubert regényei. Talán a legérdekesebbek a kollégákról, íróbarátokról szóló gondolatok lennének, de sajnos ezeket sem fejti ki, nem használja fel a személyes ismeretség szülte információkat, nem mesél találkozókról, megismerkedésekről. Említ egy bizonyos „K.”-t, és egy „H.”-t, ami érdekes, mert eddig mindenki a saját, teljes nevén szerepelt. A két betűvel jelzett szerző személyről nem árul el sokat, az előbbi útmutatásait ő követte fiatalon, míg az utóbbinak később rendszeresen adott tanácsot. Aztán még néhány szót szól a tőlük való eltávolodásról, olvassák egymást, de rengeteg megoldást kifogásolnak, olvasmányokat ajánlanak, amik azonban nem felelnek meg a másik ízlésének. A két betűvel jelzett személy kiléte az életút bővebb ismeretében sejthető. Kitér még a fiatalkorában felkapott zenekarokra, a Napoleon Boulevard-ra, a Sex Pistolsra, a Cure-re, de arra is, hogy már többször említett barátnőjével Depeche Mode koncertre siettek. A könyv tehát korrajz, a popkultúráról, a feltörekvő és elismert szerzőkről, de még a felfedezés alatt álló budapesti éttermek és kávéházak századvégi étlapjáról is átfogó képet kapunk. És persze nem mehetünk el szó nélkül a kisdobosnyakkendő és a csillebérci úttörőtábor mellett sem. De ide tartozik még a 9.11-ként elhíresült terrortámadás is, Térey visszaemlékezése szerint 2001 őszén ugyanazon a napon adta el a szülői házat, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Az árról való alkut, az átíratást párhuzamosan meséli a tévében hallott hírekkel, George Bush beszédeit is feleleveníti, így tehát történelmi, közéleti eseményeket is magába foglal a majdnem ötszáz oldalas memoár.

A 2001-es eseményhez kapcsolódva említi brutális egybeesésként verses regényét, a Paulust, amit néhány hónappal korábban fejezett be, és ami egy ikertornyos betonépület felrobbantásával zárul. De kitér még jó néhány saját művére, a teljesség igénye nélkül a Jeremiás avagy az isten hidegére, a Kazamatákra, a Tulajdonosi szemléletre, a Termann hagyományaira, de az akkor még meg sem jelent Nagy tervekkel jöttem Rosmersholba című könyvére, emellett pedig kisebb terjedelmű szövegekre, mint a Bróm című novellára, a Szertelen Margóra és A mólón című versére is. Beszél külföldi látogatásokról, ösztöndíjas tartózkodásokról Európa különböző városaiban, de színházak számára készült drámafordításokról is. Kirajzolódik a termékeny szerző viszonya saját műveihez, láthatóvá válik néhány inspirációforrás, amelyek ötletet adtak, vagy segítették az írás folyamatát. Az olvasás során számos szöveghelyet hoztam kapcsolatba a Kilencvenes évek című egyik utolsóként megjelent versével, szinte szó szerint ugyanúgy ír itt is mondatokat, mint elsőként az Élet és Irodalomban közölt költeményben. Például, utólag mennyire vicces a huszadik század utolsó évtizede, vagy hogy fiatalkorában mindig engedett ösztöneinek, ahogy a versben írja: „Vadultam, amikor kellett, máskor pedig bújtam. / Húszévesen legalább vad voltam.”

A könyv egy félig leélt életet foglal magába, a negyvenes évei végén visszatekintő férfi gyerekkori emlékei, iskolái, szerelmei elevenednek meg és dolgok abból az időből, amikor még meg sem született. Például többször is előkerül a szülei világra szóló lakodalma, amivel egyébként szintén foglalkozik az előbb említett versben: „Ugyanitt voltak nászúton a szüleim. / Vajon mit suttogtak egymás fülébe elalvás előtt, 1966-ban?” Kísérteties, hogy halála előtti éveiben múltja feltérképezése, a rendszerezés, az összefoglalás tette ki napjait. Rengeteget kutatott, és amit talált összegyűjtötte, hogy hibái – amelyek egy része a befejezetlenségből fakad – ellenére egy pontos és átfogó emlékiratot adjon az olvasó kezébe, belefoglalva élettapasztalatát, személyes meglátásait, érzelmeit. Mert kétségkívül felfedezzük a nehéz körülmények közt felnövő kisfiút, a szorongó kamaszt, a lázadó, ám rendkívül erős és hatalmas tűrőképességű fiatalt, a felnőtt férfit, és középkora kezdetén a Csehovi öregedő embert. A könyv egy korszak vége, méltó búcsú korunk egyik legnagyobb költőjétől.

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca, Jelenkor, Budapest, 2020, 473 o.

Képek: Libri