Eleinte két elhatárolódó csoport jelenik meg a színpadon, melyek a magány más-más oldalát látják és dolgozzák fel. Az egyik oldalon többek között feltűnik a gyász és az ebből való kényszerű továbblépés nehézsége, a végtelennek tűnő idő kegyetlen unalma, a felszínes családi látogatások csöndes fájdalma, továbbá a kiöregedés elhagyatottsága az élet minden területén. A színpad másik részéről érkezettek problémái közelebb állnak a társas magány témaköréhez, egyebek mellett szociális szorongással küzdenek, kollégiumba zárt honvággyal, a közösségi médiahasználat káros hatásaival, a felnőtté válás kihívásaival néznek farkasszemet. Ám az epizódok sodrásában a két társaság egyre közelebb kerül egymáshoz, a történetek egybefolynak, egymásra telepednek, és kiábrándítóan ambivalens képet tükröznek társadalmunkról.

Az előadás egésze olyan tabukat feszeget, melyekről az emberek nem szoktak, nem szeretnek beszélni. A socialnetworkfelületek addiktív hatása és a cyber bullying fogalma ugyan egyre hangsúlyosabban forog köznyelven, arra életkortól függetlenül kevés embert készítenek fel, hogy milyen nehéz olyan világban élni, ahol a társadalom tagjai még a kórházban, vész esetén sem törődnek egymással eléggé. A rövid, pörgős jelenetek csupán arra adnak lehetőséget, hogy felvillantsák a komoly problémákat, tovább gondolnia és megemésztenie már a nézőnek kell. Ez eleinte nehéz falatnak tűnhet, hiszen a hatvan perces darab során rengeteg feldolgoznivalóval gazdagodik a befogadó. A játékos, látványos és több érzékszervre építő tálalás azonban megkönnyíti a feladatot.

A performansz képi világa elejétől végéig meghatározó minimalista díszlete ellenére. A háttérben álló tipikus szocialista nyaralóház hangulatába kelletlenül ront bele a színpadot borító vastag falevélréteg. A kamaszok fekete-fehér öltözéke vizuálisan is ellensúlyozza az idős szereplők feltűnően színes és mintás ruházatát. Gyakran nagy hangsúlyt kapnak az előadásban a táncszínház dramatikus eszközei, elemei, főként a jelenetek átvezetőiként, melyeket egyre több zenész kísér a romantikus tornácról szemlélve az eseményeket.

Ugyan az improvizációs színház világában szocializálódott társulatokat nem profi színészek alkotják, valamint a megjelenített kapcsolatok és cselekmények a lehető legnagyobb közhelyekkel bizonyítják létjogosultságukat, mégis a történetek burkolt érzelmessége és az olykor meglepően kreatív szimbólumok magával ragadják a közönséget, el sem eresztve a keretes szerkezet katartikus lezárásáig.

Egy hétköznapi, mégis nagyon komoly érzés szórakoztató, szinte naiv feldolgozása tárul a közönség szeme elé a mindennapi helyzetek hangsúlyozásával. A vizuális szimbólumok sokasága elbűvölő, a korosztályok kapcsolódása és kötődése minden értelmében érezhető. Az élmény zárultával az emberben csupán egyetlen hiányérzet marad: azonnal fel szeretné keresni szeretteit, idősebb és fiatalabb rokonait, és biztosítani őket arról, nincsenek egyedül.

Róbert Júlia: Mindjárt, egy pillanat

Játsszák: Fullár Gyula, Gárdos Mari, Horváth László, Horváth Lászlóné Jutka, Jenes Eszter, Kabai Erzsébet, Kaposvári Mari, Kiss Károly, Konkoly Thege Marianne, Kovács Ágnes, Ladányi Zsóka, Radvánszki Katalin, Still Anni, Rozváczy Judit, Terék Katalin, Velancsics Gabriella
és
Balla Kiara Priscilla, Berta Diána, Károly Barnabás, Kiss Lóránt, Orbán Ferenc, Pozsik Hunor, Sóki Lilla Ágota, Szabó Fanni, Szalai Ádám, Vörös Szamóca Eszter
Író-dramaturg: Róbert Júlia
Gyakornok: Kocsonya Zsófi
Zene: Bognár Roman
Mozgás: Garai Juli
Látvány: a másik Kiss Gabriella
Foglalkozásvezető-rendező: Bori Viktor, Sereglei András
Produkciós vezető: Erős Balázs
Bemutató: 2022. november 19.
MU Színház
Fotó: Éder Vera