Először pár szót erről a tribute-lemezről. Jó, jó, értem én, mekkora szerepe van az ilyesminek egy zenekar kanonizálásában, és még az is rendben van, hogy a néhány sztár (Metallica, Dream Theater, Trivium) és népszerű csapat (Avenged Sevenfold, Machine Head, Devildriver) mellett becsúszik pár no name banda is. Azonban mintha mindenkinek az lett volna az elképzelése, hogy a Maiden dalait és hangzását egy az egyben konzerválni kell. Magyarán, a Maidenre olyannyira jellemző, ezeréves, poros hardrock megszólaláshoz igazította szinte valamennyi zenekar a hangzását – üdítő kivétel az itt is remekül teljesítő és egyéni Dream Theater, valamint a választott dalt tényleg a saját maga stílusára átszabott Trivium, illetve, talán, a valódi „Hetfield-hangulatot” nyert Metallica –, miközben lássuk be, e fölött a megszólalás fölött jócskán eljárt az idő. Számomra a Maiden Heaven unalmas ismétlései, ujjgyakorlatai legfőképp arról tanúskodnak, hogy a Maiden hangzása nem csak menthetetlenül régimódi, de (szándékosan) megújulásra képtelen. Amit a Motörhead meg mert csinálni – azaz haladt a korral, miközben zenéje a régi maradt –, arra Steve Harris csapata képtelen.

A másik pedig, hogy ez a fajta, a virágkorát a nyolcvanas években élő, ma már csak „klasszikus heavy metálnak” vagy „true”-nak nevezett stílus – utóbbi inkább a követőkre értendő –, különösen az Iron Maiden esetében, régesrég túlélte saját halálát. Ehhez képest a csapból is ők folynak, azt pedig, hogy valóban őslényekről beszélünk, mi sem igazolja jobban, mint hogy a Somewhere Back in Time a nyolcvanas évek sikerlemezein (Powerslave, Somewhere in Time, Seventh Son of the Seventh Son) nosztalgiázik. Harrisék mindezt a Live After Death DVD-megjelenésével illetve a mai legfiatalabb korosztály lehetséges igényeivel magyarázza, gyaníthatóan azonban arról van szó, hogy ha mondjuk a legutóbbi vagy a kilencvenes évek lemezeivel érkeznének, a kutya sem lenne kíváncsi rájuk.

Ennyit vitaindítónak. A hangulat már a kemény 26 perc játékidőt kapó Lauren Harris koncertje alatt fokozódott, jóllehet a Harris-lány kimondottan ciki glamrock-paródiával büntette a közönséget. A háttérben lógó plakát amolyan Nightwish-benyomást keltett bennem, ehhez képest a nyolcvanas évek tinifilmjeinek aláfestőzenéjét idéző, vérszegény glam/hardrock szólalt meg, ugyan energikusan előadva, ám ami vacak, abba nehéz igazi életet lehelni. Lauren Harris persze elejétől a végéig befutkározta a színpadot – nem sok ideje volt rá –, ebben a stílusban Juliette Lewis (például) mégis sokkal-sokkal jobb és meggyőzőbb. De több szó erről ne essék, a hálátlan feladatot végül is Lauren és zenekara vitte el.

Az Iron Maiden nem sokkal kilenc óra után, már sötétben lépett színpadra. Hatalmas ováció kísérte végig a koncertjüket, számcímeket aligha muszáj sorolnom: a setlistet még a Hammerworld magazin is lehozta a Maiden nosztalgiacikkben. A régi dalok felidézése mellett a legnagyobb hangsúlyt a színpadkép kapta, legalábbis a beharangozók szerint. Ez annyit jelent, hogy volt pár óriási molinó a háttérben, főként a Powerslave és a Somewhere in Time képi világát közvetítendő, illetve rövid időre bejött Eddie, a Maiden kabalaszörnye, aki (ellentétben a zenekarral és a hangzással) lemezről lemezre képes megújulni, új formát ölteni. Bruce Dickinson énekes jónéhányszor „átöltözött” a műsor alatt, föl-le szaladgálása, jó értelemben vett teátrális gesztusai szerves részét képezik az előadásnak. A Maiden: színház. Mindez természetesen igen szórakoztató volt, a végén, de csakis a legvégén pedig gigantikus Eddie-múmia libbent be a színpad fölé, mintegy kísértetként a zenekar (és a közönség) feje fölött.

Azt hiszem, valójában nem panaszkodhatunk. Pontosan azt kaptuk, amit vártunk, illetve amit várni lehetett.