Pedig az alapanyag tényleg elsőrendű. Azt, hogy Guillermo del Toro jelenleg az egyik leggazdagabb (és legbetegebb) vizuális fantáziával rendelkező rendező a piacon, már A Faun labirintusa (2006) óta tudjuk, és ami a különleges, rémisztő-szépséges csodalényeket illeti, a Hellboy II--n az is látszik, hogy ezúttal jóval kevésbé kellett visszafognia magát, mint a mexikói pénzből készült korábbi filmjében.
Del Toro hihetetlenül pontos és meggyőző módon képes mind konceptuális, mind látványszinten megteremteni modernitás és hagyomány szintézisét, legyen bár szó a New York-i helyszínek nagyipari romantikát és szecessziós-középkori elemeket pompásan egyesítő díszletezéséről (erre talán a legjobb példa a tündekirály tanácsterme, ahol a földalatti fűtéscsövek egy románkori templom bélletes kapuzatának mintájára foglalják keretbe a királyi trónt), vagy a számítógépes CGI-grafika és a hagyományos bábok és maszkok együttes használatáról, melynek köszönhetően a néző fröccsöntött pixellények és felskiccelt hátterek helyett elképesztően gazdagon texturált felületekben, míves fa- és ötvösmunkákban, és részletesen kidolgozott jelmezekben gyönyörködhet a film 110 perce alatt.

Visszatekintve mégis úgy tűnik, hogy ami a Faun világosan behatárolt kamara-világában kifogástalanul működött, az jóval halványabban muzsikál egy all-american világmegmentős képregény-eposzban, ahol már nem egyetlen termékeny fantáziájú kislány mesevilágát kell bemutatni egy parabolisztikus, népmesei motívumokkal operáló történetben, hanem egy teljes alternatív valóságot kellene felépíteni egy olyan sztori keretein belül, ahol immár a teljes emberiség jövője a tét.

Del Toro filmjének történetében minden szokásos dilemma felmerül, ami a szuperhős-filmekben fel szokott, de voltaképpen mindegyik épp csak jelzésszerűen, elkenve, kidolgozatlanul. Szó esik a nyilvánosság-titkosság kérdéséről, a többségi társadalom gyanakvásáról megmentőivel szemben, a szabályok megszegésének szükségességéről, a szarvait beilleszkedési vágyból lecsiszoló főhős Pinokkió-komplexusáról és kétes hovatartozásáról, ahogy természetesen elhangzik az obligát „te is közülünk való vagy” érve is a főgonosz szájából. Mégis, az egész film valójában egyetlen hosszú menetelés a családi boldogság felé, igaz, meglehetősen rögös úton.

A film elején Tom Manning, a Paranormális Kutató- és Védelmi Iroda vezetője arról panaszkodik, hogy Hellboy nem tiszteli eléggé, és ezért savlekötő tablettákat kell szednie, miközben a háttérben az emberei éppen gigászi, polipszerű lényekkel küzdenek; Hellboy számára pedig a legnagyobb probléma nem az, hogy mondjuk egy aukciósházban több ezer vérszomjas fogtündér (!) zabálta fel a közönséget, hanem hogy a szerelme, Liz mosogatásra akarja fogni az örök kamasznak megmaradt pokolfajzatot. S amikor végre-valahára kiderül, hogy a csapat pirotechnikájáért felelős Liz gyermeket vár Hellboytól, a halszerű Abe pedig beleszeret a főgonosz ikertestvérébe, Nuala tünde-hercegnőbe, a világ megmentése szinte teljesen mellékes üggyé válik. A szuperhősök és más mutánsok emberi oldalával és érzelmi problémáival foglalkozni persze bevett dolog, és mindez lehetne vicces vagy éppen megható is, itt azonban alig szárnyalja túl egy közepesen megírt sitcom vagy romantikus komédia szintjét, mégis meglehetősen eluralkodik a történeten.

Ami már csak azért is szomorú, mert az első részben felépített Hellboy-figura az utóbbi évek egyik legszerethetőbb, és legegyénibb stílussal rendelkező képregény-alakja, akinek a karakterében jóval több van egy átlagos bugyidrámánál, ahogyan a többiekben is, kivéve talán az új csapattag Johann Krauss-t, akinek a személyiségét még a hajdani Trevor professzor által készített ruha sem képes összetartani, amiben hősünk egyébként saját gáznemű testét tárolja: ő egyik pillanatról a másikra válik kekeckedő előírás-fetisisztából lelkes szabályszegővé egy egymondatos indoklás után, egyénisége pedig jobbára kimerül a vicces német akcentusában.

Mindennek fényében mit is mondhatnánk a film zárójelenetére, amelyben a címszereplő Aranyhadsereg hatástalanítása után a csapat felmond az őket foglalkoztató kormányirodának, és a dús fűvel borított írországi tájban Liz és Hellboy tágas kertesházról álmodozik, ahol békében felnevelhetik születendő ikreiket? Éljen az ifjú pár. De Tolsztojtól azt is tudjuk, hogy a boldog családok mind ugyanolyanok.

Hellboy II - Az Aranyhadsereg
Hellboy II: The Golden Army
Színes, szinkronizált amerikai akciófilm, 2008.
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Guillermo Del Toro
Írta: Mike Mignola
Operatőr: Guillermo Navarro
Szereplők: Ron Perlman, Selma Blair, Doug Jones
Hossz: 110 perc