A szerző korábbi – például a 2017-es Az altató szerekről vagy az azt követő Mi van veletek, semmi? című – regényeiben a cselekmény városi térbe helyeződik, az Örökpanoráma viszont egy fiktív zsákfalu, Szegély történetébe nyújt betekintést. A nehezen megközelíthető, hegyoldalba épült helyszínt nem tudjuk elhelyezni Magyarország térképén, a szereplők idegen hangzású nevei pedig tovább fokozzák a bizonytalanságot. Szegély a szeretetlenségben felnőtt, ugyanakkor lehetetlent nem ismerő Mariana és férje, Karel számára egy reménnyel teli új kezdet, másoknak menedék a külvilág elől, és van olyan karakter is, akinek csak egy porfészek „a világ végén”. Egyfelől Szeifert tipikus falut tár elénk annak szokványos paneljeivel: olvashatunk például a „falu bolondjáról”, családi konfliktusokról és a kollektív tudat is erőteljesen jelen van, melynek fő szervezőeleme a pletyka. Másrészt azonban ez a kötet korántsem tekinthető falutörténetnek, hiszen bár sajátos rendje van az ábrázolt közösségnek, mégsem ez kerül fókuszba.

Ahogy arra a regény mottója is utal, a középpontban az idő áll.

A leghosszabb, Telepítés és gondozás című részben váltakozva nyerhetünk bepillantást a természettel szoros viszonyt ápoló gyógyító, Mariana, lánya, a falusi tanítóként dolgozó, de valójában városi életre vágyó Catalina, valamint a harmadik generációhoz tartozó Gilda történetébe, akinek a szólamán keresztül már a negyedik női nemzedék is megjelenik Linka személyében. A családtagok sorsa néhány betelepülő életével is szorosan összefonódik, így szerepet kap még ebben a szakaszban Szegély papja, Jusztin atya, a később genetikai kísérletekbe kezdő Doktor és a fővárosból érkező író, Valter is, aki folyamatos harcban áll az idővel, hogy befejezhesse a faluról szóló könyvét. Szeifert a regény végén homályosan felveti egy olyan olvasat lehetőségét, miszerint az első rész értelmezhető Valter műveként. Bizonyos szempontból ez a közel 300 oldal valóban lezárt kompozíciót alkot – mégpedig Marianát középpontba helyezve. Ő ugyanis fiatal lányként kimegy a határba, és ott várja haza Karelt az első világháborúból. A madarak megszokják őt, „mint egy hajlongó fát, kikötözött szalmabábut” (19.). A tájban kezdődik tehát életének meghatározó része és ott is ér véget, amikor Szegélyen a hegyre tekintve „úgy dől el, akár egy szalmabábu” (283.).

Az Örökpanoráma azonban nem fejeződik be ezen a ponton, sőt, meglepő fordulatot vesz. A Telepítés és gondozás „nem sok alkalmat ad a szemlélődésre” – ahogy azt a mottója is előrevetíti –, a Mag című szakaszban ellenben épp a megfigyelésé a főszerep. Miközben Szegélyt lassan visszafoglalja a természet, a világban járványok dúlnak, és a környezeti hatások szinte apokaliptikussá fokozódnak, a Doktor, Valter és Gilda megkezdik előre meghatározott szabályok mentén és furcsa időszerűtlenségben zajló tudományos, filozofikus játékukat. Valter a mottóban idézett Tabula smaragdina vélt szerzője, Hermész Triszmegisztosz nyomán a világ teremtéséről gondolkodik, és már évtizedek óta dolgozik a regényén. Gilda és a Doktor pedig elhatározzák, hogy megteremtik barátjuk számára a munka befejezéséhez szükséges időt, és egy Amerikában élő régi barát, az emberi génállományt kutató Igor, valamint az internet segítségével kísérletezni kezdenek, hogy meghosszabbítsák életüket.

A tudomány szépirodalomba való beemelése nem kockázatmentes, de Szeifert izgalmasan összefűzi ezt a vonalat a cselekménnyel: már Marianában felvetődik a kérdés, amikor vonattal áthaladnak a hegyoldalba fúrt alagúton, hogy vajon szabad-e megbontani a természet rendjét. Hasonló dilemmát fogalmaz meg később Jusztin atya is, mikor az atombombáról olvas.

Mi történik, ha az ember számára egy napon már nincs lehetetlen? Hol van akkor az Isten, és hol húzódik a határ, amit már bűn átlépni?

Gilda és a Doktor ezen kételyek ellenére saját magukon kísérletezve megszabadulnak az öregedéstől, közben azonban egyre növekszik körülöttük a csend, távolodik a valóság, és Valter vállalkozása is sikertelennek bizonyul. A regény befejezésének feladata Gildára marad: neki kell megbirkóznia az őrjítő szabadsággal. Az öröklétben ugyanis nincs határidő, enélkül pedig minden jelentőségét veszti.

A regény címéül választott kifejezés általában pozitív hangvétellel jelenik meg ingatlanhirdetésekben, amikor viszont Gilda és a Doktor a maguk örökpanorámáját nézik, inkább az látszik beigazolódni, hogy „nincs az elme számára iszonyatosabb képzet” a végtelennél (199.). Gilda tragédiája az, hogy bár megszállottan keresi a titkot, egyre távolabb kerül tőle, és amikor anyja halálakor szembesül a valósággal, már képtelen visszacsatlakozni ahhoz. Nem akarja „nézni, ahogy az a kurva élet megy tovább” (386.), ezért újra kísérletezésbe kezd, végül azonban ugyanoda jut, ahonnét menekült. Ezen a ponton még Krasznahorkai László Sátántangójának híres részlete is eszünkbe juthat, és elgondolkodhatunk: marad-e más lehetőség Gilda számára a világ végi öröklétben, mint nem csinálni semmit, csak nézni, hogy telik az élet?

A zárószakasz mottója első ránézésre feloldja ezt a kiábrándulást, és azt sugallja, hogy Gilda valójában egy zen-állapotot ér el, azonban Szeifert itt egy zseniális csavarral játékba hozza az ironikus olvasat lehetőségét, méghozzá a titokzatos Teo kilétének felfedésével. Csak a regény utolsó lapján derül ki ugyanis, hogy Gilda lakó- és beszélgetőtársa valójában egy macska, az emlékezetünkben pedig felvillan Linka korábbi jóslata, miszerint anyja macskákkal társalgó vénasszonyként fog megöregedni. A szerző ugyanakkor rafináltabb annál, hogy csupán erre használja fel Teo karakterét: a macska az időtapasztalat megjelenítésében is fontos szerepet játszik. Már Mariana és Karel érkezésekor fel-feltűnik egy foltos macska a ház körül – csakúgy, mint később, Catalina fiatalkorában. A sor a harmadik generációval sem ér véget, hiszen Gilda is találkozik gyerekként vele, Linka pedig nagymamája udvarában keresi az állatot. Szintén ide kapcsolható még Schrödinger macskájának említése, amikor Gilda és a Doktor azon filozofálnak, hogy egyáltalán van-e a táj, ha már senki sem figyeli meg azt.

Az Örökpanoráma gondolkodásra késztet, miközben időn, történelmen és nyelvi regisztereken vezet át minket.

Az elbeszélt események a szemünk előtt válnak emlékké, és néha torokszorító, máskor ironikus hangvétellel mesélnek – vagy éppen hallgatnak – az időről, az emberről és az öröklét gyötrő voltáról.

Szeifert Natália regényének egyik legfőbb erénye, hogy nem kínál kész megoldásokat, nem dönti el helyettünk például, hogy miként értékeljük Gilda, Valter és a Doktor vállalkozását. Az olvasóra bízza, hogy közelebb kerültek-e végül a szereplők az élet titkának megfejtéséhez – még ha kudarcok által is –, vagy örökre elvesztették azt.

A képek forrása: Szeifert Natália írói oldala