PRAE.HU: Milyen megfontolás vezetett a gyermek- és ifjúsági irodalom szak elindításához?

Régebben dolgozott nálunk egy nagyon kedves kolléganőm, Hansági Ágnes, akivel még együtt jártunk az ELTÉ-re, aztán nagyjából egyszerre kerültünk a református egyetemre. Azóta ő már a szegedi egyetemen tanít. 2010 körül azt vettük észre, hogy a volt tanítványaink közül nagyon sokan a gyerekirodalom különböző ágai felé terelődtek. Akár kiadók és olvasóklubok vezetőjeként, akár szerzőként, vagy műfordítóként. Gondolkodni kezdtünk, miképpen tudnánk őket bekapcsolni egy gyerekirodalmi képzésbe. Mondok neveket is: hallgatónk volt Tsík Sanya, aki diák korában még Jókai-kutatónak készült, aztán ő lett a Csimota Kiadó egyik vezetője. Pompor Zoli is károlis diák volt. Csörgei Andrea a Kaméleon Olvasóklubnál dolgozott egy időben, most drámapedagógiával foglalkozik és a papírszínházi műfaj igazi szakértője. Elekes Dóra kiváló műfordító, és az utóbbi tíz évben megjelent gyerekkönyvek közül a legjobbak között van két könyve: A muter meg a dzsinnek, meg a Dettikéről és más istenekről. Kalapos Éva – nagyon fontos tabukönyvek szerzője – és Víg Balázs is a mi diákunk volt valamikor. Érzékelhető volt akkoriban, hogy az irodalomtudomány, de még az egyetemi oktatás is idegenkedik a gyerekirodalmi témáktól, volt egy nagy üres tér, amit elkezdtünk belakni, és próbáltunk olyan kérdéseket föltenni irodalomtudományos szempontokból, amiket korábban kevesen tettek föl. Nem mondom, hogy nem voltak korábban ilyen témájú kutatások, de a gyerekirodalom mindig mint a „leíró” irodalomtörténet tárgya került szóba. A gyerekirodalom kutatásától való akadémiai idegenkedés intézményi probléma is volt, mert korábban, a 2000-es évek előtt a pedagógiai főiskolákon tanítottak gyerekirodalmat, és főiskolai jegyzetekben, pedagógiai segédanyagokban publikálták az eredményeket. Az, hogy a szak indulása előtt egy évvel kutatócsoport alakult egy egyetemen (nálunk, a Károlin), illetve az, hogy ez a kutatócsoport fölvállalt egy ilyen típusú képzést, újszerű dolognak tűnt. Tíz év távlatából azt lehet mondani, volt hatása. Igazi tudományos igényű tanulmányköteteket is megjelentettünk: a Mesebeszédet még a FISZ-könyvek sorozatában adtuk ki, a „...kézifékes fordulást is tud” a balatonfüredi Tempevölgynél, a Medialitás és gyerekirodalom pedig már a Károli könyvek gondozásában jelent meg. Most éppen pihenőévet tartunk, de hamarosan indul a kutatócsoportunk ifjúsági- és young adult irodalommal foglalkozó projektje.

PRAE.HU: Hogyan alakult ki a tanári csapat?

Szerencsénk volt abban, hogy az egyetem irodalomtudományi intézetének kollégái között akadtak olyanok, akik már sokat foglalkoztak a gyerekirodalommal: Papp Ágnes Klára, Horváth Csaba, Mészáros Márton. Rájuk lehetett építeni, hiszen a szakok akkreditációjánál adminisztratív feltételek is vannak, megfelelő arányban belsős oktatóknak is jelen kell lenni. Ők a mai napig oktatnak a két féléves, posztgraduális képzésünkben. Színes programot találtunk ki annak idején Ágival, külsősöket is kellett hozzá hívni. Az első négy-öt évfolyamon Tsík Sanya is tartott órákat, Elekes Dóra szintén, később Kalapos Éva is bekapcsolódott, Csörgei Andrea és Pompor Zoltán a mai napig itt van velünk, úgyhogy használtuk a kapcsolatainkat. Voltak nagy álmaink, hogy rajtuk kívül még kiket lehetne bevonni, például a gyerekszínház, gyerekfilm kurzust az első kérésre elvállalta Gimesi Dóra, a Budapest Bábszínház dramaturgja. Valahogy mindenki érezte, hogy jó ebben benne lenni, büszkék is vagyunk, hogy sikerült beindítani a szakot. Az Oktatási Hivatal ilyenkor megírat az oktatási intézménnyel egy Képzési és Kimeneti Követelmények című dokumentumot, és ez alapján az országban máshol is lehet hasonló szakokat indítani. Szekszárdon, a tanítóképző főiskolán lett a mi KKK-nk alapján egy hasonló képzés, és idén indult a Debreceni Egyetem posztgraduális gyerekirodalom képzésén az első évfolyam.

PRAE.HU: Nemzetközi viszonylatban mennyire számít ez kuriózumnak?

Egyáltalán nem kuriózum, de vannak szerencsésebb, meg kevésbé szerencsés felsőoktatási régiók. A mi minták elsősorban az, ami a német felsőoktatásban van. Ott meglehetősen tradicionális, százéves hagyománya van a pedagógiai főiskolákon, a tanárképzést folytató egyetemeken, ahol nemcsak tanítják, de kutatják is a gyerekirodalmat. Mi Ágival a német nyelvterületet ismertük jobban: a bécsi, zürichi, heidelbergi, berlini gyerekirodalmi centrumok és kutatóintézetek munkáit, a fantasztikus müncheni gyerekirodalmi könyvtárat, ami a világ minden tájáról gyűjti a gyerekirodalmi könyveket. Az angolszász világban is vannak hasonló intézetek. Tavaly Kalavszky Zsófiával, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Irodalomtudományi Intézetének munkatársával készítettünk egy válogatást a Helikon Irodalom- és Kultúratudományi Szemle 2021/4-es számában a német, francia, angol nyelvterület és a kelet-európai tudományos műhelyek munkáiból a kutatások legújabb irányairól: Oroszországban, Ukrajnában, Törökországban nagyon is komolyan veszik a gyerekirodalmi kutatásokat. A lapszám célja volt az is, hogy egy kicsit oldjuk a magyar kutatói szféra, a tradicionális magyar irodalomtudományos és irodalomtörténeti intézmények idegenkedését a gyerekirodalmi témáktól.

PRAE.HU: Mi minden szerepel a szak tananyagában?

Négy modult képzeltünk el, egy irodalomtörténetit, egy műfajelméleti- és történeti modult, hiszen a gyerek- és ifjúsági irodalomnak speciális műfajai is vannak, olyanok is, amik régóta léteznek, de nem teljesen illeszkednek a felnőttirodalmi beszédmódokhoz. A harmadik modulban a gyerekirodalom alkalmazott jellegével foglalkozó kurzusokat hirdetünk, a gyerekpszichológiával, vagy az olvasásra neveléssel kapcsolatos kurzusokat, és a negyedik a műhelyfoglalkozások modulja. Itt a hallgatóink gyerekirodalom-kritikával, a gyerekkultúra és a gyerekirodalom vizuális hátterével, a gyerek- és bábszínházzal is foglalkoznak, de ugyanezen kurzusokon szerkesztői alapismereteket és kreatív írást is lehet tanulni. Ezek a kurzusok az utóbbi időben nagyon népszerűek lettek. A két félévet egy szakdolgozattal kell zárni nálunk. Az első évfolyamok hallgatói még kicsit visszafogottabban választottak témát, de az elmúlt években sokan nyújtanak be műfordítást, vagy saját gyerekirodalmi művet – egy alapos kísérőtanulmánnyal –, hiszen erre is van lehetőség. Miklya Zsolt Végtelen sálja, Mészöly Ági első könyvei a mi óráinkon kezdtek formálódni, de remélem, hogy a nemrég nálunk készült meseregényekből, fordításokból is hamarosan könyv lesz.

PRAE.HU: Mik voltak az eddigi legérdekesebb szakdolgozati témák?

A teljesen szabályos, értekező-tudományos szövegek közül például Németh Luca szakdolgozatát emelném ki, ami már meg is jelent egy könyvtártudományi-textológiai folyóiratban, a Magyar Könyvészetben. Luca a Singer és Wolfner Kiadó gyerekkönyvkiadási és hirdetési stratégiájáról írt egy nagyon érdekes feltáró munkát a kezdetektől, 1880-tól egészen az 1920-as évek elejéig. Kovács Zsanett, a Móra Kiadó marketingvezetője a babaolvasásról írt. Lehet, hogy valakinek furcsa ez a fogalom, de a silent bookok sajátos változatáról van szó, azokról a lapozókról, amit már az egyéves gyereknek is a kezébe adhatunk. Tehát az olvasás legkezdetibb szakaszával is lehet foglalkozni. Volt nagyon érdekes filmforgatókönyvünk is: Mészöly Ágnes Darwin-játszma című könyve alapján készült ez a szakdolgozat. Mindig tervezzük, hogy elektronikus formában elérhetővé teszünk egy válogatást a szakdolgozatokból, már csak valamikor meg kellene csinálni.

PRAE.HU: Milyen volt a képzés fogadtatása a gyerekirodalmi szakmában?

Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, és ennyi idő alatt azért a szakmában is történt valamiféle változás, amit talán mi „okoztunk”. Akkor, amikor elindítottuk ezt a képzést, azért is volt rá szükség, mert 2010 környékén szinte semmi sem létezett, ami összekötötte volna a gyerekirodalom nagyon elszigetelt intézményeit. Működtek már a kreatív könyves műhelyek, a Csimota, a Pagony, a Scolar, és még sokat tudnék mondani, amik azután jelentek meg, hogy a rendszerváltás környékén összeomlott a gyerekkönyvkiadás, és a Móra elveszítette monopol kiadói szerepét. Aztán persze időközben sikerült a Mórát újjáéleszteni, és ez is nagyon jó dolog. Szóval működtek a kis kiadók, a gyerekkönyvtárosok próbáltak lépést tartani azzal, ami megjelent, tudjuk, milyen helyzetben vannak az iskolai és a helyi könyvtárak, mennyire nincs pénz az állományuk fejlesztésére, és közben mindig vannak tehetséges emberek, akik szeretnének gyerekkönyvet, gyerekverset, kritikát írni, és a kollégák, a pedagógusok, a szerzők, a könyvtárosok, a kiadói szakemberek nem találták egymást.

Egy kicsit talán szerencsések voltunk abban, hogy azzal a programmal, amit megálmodtunk, az első pár évben össze tudtuk kötni ezeket a szálakat. A mai napig úgy gondolom, az az igazán nagy érték ebben a képzésben, hogy nagyon sokféle területről érkeznek a hallgatóink. Mi is sokat tanulunk tőlük, nem csak tanítjuk őket a különböző kurzusokon, és ők is nagyon sokat tanulnak egymástól. Nagyon hasznos, ha egy hallgató látja a másik terület problémáit, a kiadói szakember a pedagógusét, az író a könyvtárosét, és kicsit megpróbál a másik szakma fejével is gondolkozni erről az egészről. Annyi változás is történt, hogy szerencsére a képzésünkkel egyidőben olyan fontos szervezetek is létrejöttek, mint a HUBBY (Magyar Gyerekkönyv Fórum), amit Pompor Zoltán alapított újra, és ott volt mellette az alapításnál Szekeres Niki és Tarr Ferenc, aki szintén az első évfolyamunkon végzett. Egyrészt létrejött egy olyan fórum, aminek az a profilja, hogy összefogja a különböző gyerekirodalmi, gyerekkönyves területeket, tehát ezt nem nekünk kell csinálni, mint ahogy az az első egy-két évben történt: a szakmából sok mindenkit ráébresztettünk arra, hogy a különböző területeknek kooperálni kellene egymással. Szintén egy volt károlis hallgató, Harmath Artemisz vezeti ma az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrumot, ami néhány évvel ezelőtt a PIM-ben jött létre. Nagyon komplex programcsoportot építettek fel az IGYIC-ben, ami pótolni próbál valamit abból, amiből nagyon nagy hiány volt tíz évvel ezelőtt: Kérchy Anna vezetésével összegyűjtik a gyerekirodalmi kutatások fontosabb eredményeit, ismeretterjesztő szövegek jelennek meg az online felületeiken, illetve pedagógus továbbképzéseket és gyerekprogramokat is szerveznek. Nagyon fontos történés volt a magyar gyerekirodalom utóbbi tíz évében az intézményesülés, és jó, hogy ehhez impulzusokat adhattunk.

PRAE.HU: Létszám szempontjából hogyan alakultak az eddigi évfolyamok?

Az elején többen jelentkeztek. Tizennyolc-húsz fős évfolyamokkal kezdtünk, aztán stabilizálódott a tíz-tizenkét fős csoportlétszám, ami egyébként nagyon ideális az egyetemi szemináriumi műfajban. Ennyi embernek sok figyelem jut a kollégáktól, szóval ez jó így. Mindig azt képzelem, hogy abból a szubkultúrából, azokból a generációkból – ami persze széles, a huszonévesektől a hatvanasokig sokan megfordultak már a szakunkon –, szóval akiket érdekel a téma, és akik jönnének hozzánk, azok már mind elvégezték a képzésünket. Ebben szerencsére mindig csalódnom kell. Nálunk nyár végén van a jelentkezési határidő, és sajnos az utóbbi években azt a tendenciát érzékelem – főleg a gyakorló pedagógusoknál –, hogy akik tavasszal vagy nyáron még nagyon szeretnének jönni, érdeklődnek, levelet írnak, nehezen tudnak egyezkedni az iskolafenntartókkal. Nyilván a tanári túlterheltség és a helyettesítések megoldatlansága miatt szigorúbbak a fenntartók, és az utóbbi hónapokban nem olyan dolgok történnek a közoktatásban, amik a tanárok szakmai fejlődését segítenék. Pedig ennél nincs fontosabb, a legnagyobb baj éppen az, hogy a közoktatás irányításának túlközpontosítottsága, szűklátókörűsége politikai kényszerei a legfontosabb munkát lehetetlenítik el. Tízéves történetünk közepén még voltak olyan pedagógus hallgatóink, akiknek a fenntartó fizette a tandíját. A közoktatás katasztrofális helyzete nem segíti azt, aki tavasz környékén még szemezget a képzéssel, és augusztus végén, szeptemberben már nem tud beiratkozni.

PRAE.HU: A hallgatók körében mik a legnépszerűbb tantárgyak?

A tavaszi félév műhelyfoglalkozásai között vannak nagyon attraktív programok. Gimesi Dóra például nem az egyetemen tartja az óráit, hanem elviszi a hallgatókat a bábszínházba. Csörgei Andreával és Pompor Zoltánnal Az olvasásra nevelés programjai című kurzuson a Mesemúzeumba, Helmich Katalin múzeumpedagógiai foglalkozására és az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumba látogat el rendszeresen a csoport. Nagyon jók a kreatív írás órák, a szerkesztői ismeretek kurzus Csapody Kingával, és nagyon kedvelik a hallgatók Várnai Zsuzsa tanárnő művészetterápia/vizuális kultúra óráját. A legutóbbi évfolyamnak az volt a kérése, hogy úgy állítsuk össze a tavaszi órarendet, hogy a legutolsó mindig ez a „katartikus” vizuális óra legyen. Mészáros Márton gyereklíra óráját is szokták szeretni. Még nem említettem két nagyon kedves tanárunkat. Gulyás Judit mesekutató a mai magyar folklorisztika egyik legelismertebb szakembere, aki minden évben jön hozzánk meseelméleti órát tartani. Ő valósággal sokkolja a hallgatókat, mert egyrészt rendkívül információgazdag órákat tud tartani, másrészt nyilván mindenki a gyerekirodalom alapműfajának gondolja a mesét, és van valamiféle elképzelése róla, aztán jön Judit, és elmondja, hogy mindenki mindent rosszul tud és rosszul gondol a meséről. Lovász Andrea kritikaírást tanít nálunk. Ezen a téren még mindig vannak hiányosságok, nagyon hiányzik az alapos és rendszeres gyerekirodalomkritika, de a 2010-es évek elején ez a hiány még szembetűnőbb volt, hiszen a kritika kimerült a marketingszövegekben, ismertetőkben. Nem túlzás, hogy Andreának köszönhető, hogy ma már van gyerekirodalomkritika Magyarországon. Az első pillanattól kezdve egyetértünk vele, hogy a kritikának számonkérőnek, segítőnek, de szigorúnak kell lennie. Ezért hívtuk, és ezért tanít nálunk az első évektől kezdve.

Mivel egyetemi órákról van szó, a „népszerűségnek” mindig két oldala van. Nem csak az a fontos, hogy mit oktatnak az előadók, hanem az is lényeges, milyen érdeklődési körű csoport jön össze, milyenek a csoport belső kapcsolatai, és mit tudnak kihozni, kiprovokálni az évfolyam hallgatói – ezt most pozitív értelemben mondom – az oktatóikból. Itt a párbeszéd tud jól működni, és ez minden csoport esetében máshogyan valósul meg. Tanári oldalról nézve is mindig vannak meglepő és pozitív élmények.

PRAE.HU: Van még olyan szegmens, ami hiányzik a tantervből?

Biztosan van, de nyitottak vagyunk az állandó változtatásra, az oktatók szabad kezet kapnak. Bár a hivatalos okmányok szerint rögzítve vannak a mintatanterv keretei, azért félévről félévre mindegyik más tud lenni egy kicsit. Lehet, hogy a vizuális kultúrával többet, vagy máshogyan is kellene foglalkozni. Volt egy pár félévünk, amikor Vincze Ferenc kollégánk tartott órát a képregény műfajelméletéről és történetéről, de ő időközben Bécsbe ment tanítani. Valami ilyesmire például feltétlenül szükség lenne újra. Olyan kurzus is kellene, ami a családi filmekkel, vagy a netes, videós gyerekkultúrával foglalkozik. Nyilván a hallgatók ennek a dramaturgiai alapjait megtanulják Gimesi Dórától, de azért a filmszerűséggel, a gyerekfilm műfaji problémáival, ahhoz képest, amennyit kellene, kevesebbet foglalkozunk. Azalatt az egy évtized alatt is, amióta létezik a képzés, mi oktatók, akik kutatjuk is ezt a témát, és jobban átlátjuk ezt a jelenséget, azt tapasztaljuk, hogy az alfa generáció már inkább a vizuális médiumokban, képi elbeszélésekben találkozik a gyerekkulturális tartalmakkal, és az olvasás kezd háttérbe szorulni.

PRAE.HU: Mi a képzés során főként online formában találkoztunk egymással. Akkoriban egy piros ikeás fotelból tanítottál. Megvan még?

Igen, de azt felváltva használtuk, használjuk a feleségemmel, aki a szegedi egyetemen tanít. És a fiam szobájában is van egy ugyanilyen sárga, szóval ez sztenderd darab lett itt a családban. De tanítani általában a pirosból szoktunk. A piros a tanítós, a sárga a tanulós fotel.

Fotók: Bach Máté