Deres Kornélia kezdésképpen felvázolta az esemény tervezett menetét, leszögezte, pozíciójából kifolyóan a szerző és a kötet szerkesztőjének közös munkájáról és viszonyáról nem lesz szó, hiszen korábban eleget beszéltek róla, ellenben a versek felolvasásának nagy teret kíván engedni, a szerzőre bízva a választást, továbbá szeretné bevonni a közönséget is a beszélgetésbe. Ekkor körbeadott egy fehér lapot azzal a kéréssel, hogy akinek kedve van hozzá, írja rá, hogy neki mi jut eszébe a "lebegő arborétum" kifejezésről.

Miután Német Gábor Dávid felolvasta az általa választott első három verset, szerkesztője megállapította, hogy a szövegek kiválasztása meglehetősen reprezentatív. Felmutatja a kötet főbb témáit: a családról való emlékezés nehézségeit, a természetet általában és a természet emberi testtel való viszonyát, amelyeket a kényszeres önvizsgálat kapcsol össze. A szerző kiegészíti a fentieket azzal, hogy ő az egyént igyekezett a közösségeken belül megmutatni, beleértve a szocializációt és a biológiai örökséget egyaránt. Legfőbb kérdése: milyen hatással vannak ránk, és meddig érdemes fenntartani az emberi kapcsolatokat. Számára ebből fakad, hogy figyelmét a növények felé fordította. Amikor arról beszélünk, hogy milyen jó a természet, nem gondolunk bele például abba, hogy egy állat megeszi a saját gyermekét, ezért verseiben igyekezett feltárni a természetbe vetettség negatív aspektusait is.                         

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Deres Kornélia egyetért azzal, hogy a Lebegő arborétum szembehelyezkedik az ember nélküli természetet idillikusnak tételező narratívákkal, melyek rendkívül mély gyökerekkel bírnak, azonban az utóbbi időben előtérbe kerültek egyéb aspektusok, például az, hogy a Föld a saját életterét is pusztító embert képes lehet túlélni. Németh Gábor Dávid úgy gondolja, a vízen keresztül találta megfoghatónak a kisérteties naturalitás jelenségét. Innen jutott el később a burjánzó traumák, fóbiák és a belső tájakon való barangolás asszociációihoz. A szerkesztő szerint a víz mint fogódzó pszichoanalitikus szempontból is érthető, hiszen már a magzati lét megismertet bennünket vele. Ezen a ponton utalt vissza a szerző debütkötetére, a Banán és kutyára. A szerző a mai napig pozitívan tekint rá, nem gondolja, hogy meg kellene tagadnia, nem is szerette sosem azt a felfogást, mely a másodikkal szemben rendre leértékeli az első könyvmegjelenést. Akkoriban egyértelműen alanyi lírát írt, ezzel szemben úgy véli, a Lebegő arborétumban az egyes szám első személyű megszólalások alanyisága rendre megkérdőjeleződik, és a szövegek a versolvasás linearitását is megbontják, hiszen mintha az élet is ilyen lenne: eseményeit nem tudjuk besorolni egy nagy történetbe, melynek van eleje, közepe és vége.

A Banán és kutya megjelenése után közvetlenül nem volt megtorpanás az alkotófolyamatban, azonban csupán két éve indult be a kötetre fókuszáló munka, miközben az elmúlt öt évben egyéb szövegeken is dolgozott, színházhoz kötődő szövegek mellett gyerekverseket is írt. Más volt megírni a Lebegő arborétumot, mint a Banán és kutyát. Intenzívebbnek élte meg a munkafolyamatot. Miközben több elfoglaltsága volt, mint korábban, megtanulta növelni az írással töltött minőségi idő arányát.         

Deres Kornélia szerint jól tetten érhető, ahogy a kulturális hagyományok befolyásolják az íráshoz való viszonyunkat. Állításának alátámasztására felelevenítette egy meg nem nevezett angol költővel való beszélgetését, akitől megtudta, hogy az Egyesült Királyságban a költőkről kialakított közvélemény az önpusztító fiatal alkotó portréja helyett higgadt, idős művészekben gondolkodik. Innen lendült tovább a beszélgetés a kötet egyik fontos aspektusára, mely a klasszikus férfitoposzokra történő reflexió. Németh Gábor Dávid azt gondolja, mások reakcióiból jött rá, hogy hajlamos önbántalmazóan viselkedni, azonban később megértette, érdemes ezen a gyakorlatán változtatni, hiszen nem csak magának, hanem másoknak is árt vele. Jó

párhuzamként említi, hogy a természettel való viszonyunkban is jelen van, hogy miközben szeretjük, egyre mélyebben hatolunk bele, és taroljuk le. Deres Kornélia szerint itt is látszik a mérgező transzgenerációs mintázatok kérdése, kíváncsi rá, feloldhatóak-e. A szerző szerint azt el lehet érni, hogy ne adjuk őket tovább sem a következő generációnak, sem közvetlen környezetünknek.

Korábban hajlamos volt másoknak agresszívabban felróni a hibáikat, ma már úgy gondolja, lehet kritikát megfogalmazni, azonban finoman kell tenni. Példaként említi az agresszív mondatra azt, amikor egy szenvedőnek azt mondjuk, hogy tudjuk, mit érez, hiszen látszólag közösséget képzünk vele, azonban a másik ember érzéseit annak ismeretlensége ellenére azonosítjuk a saját tapasztalatunkkal.

Körbeért az esemény elején útnak indított papír. A megfejtések szerteágazónak bizonyultak: utópia, legszebb, titkolt emlékeink; belső kert, ami jön velem; a lebegés: délibáb, az arborétum: kategorizált természet; álmok; rejtett vágyak; kontextus nélküli elszakadás. Deres Kornélia szerint a fenti asszociációk pozitívabbak, mint amilyenekre számított, érdemes tehát benyomásainkat közösségileg értelmezni. Számára a Lebegő arborétum a neurózis metaforája. Németh Gáborban még felmerült a címadó vers kapcsán a szellemcsaládfa képzete. Egyetért azzal, hogy a lázadásra is utal, a kötet a minták és a neurózis ellen harcol véleménye szerint. A szerkesztő szerint a „jól lét” (a kifejezés az egyik felolvasott versben is szerepelt a személyes lelki egyensúlyra, az egyén önmagához való harmonikus viszonyára vonatkoztatva), mint irodalmi program és mint lázadás jelenik meg. Német Gábor Dávid fentieket kiegészítette azzal, hogy szerinte a lázadás az irodalmi megformálás szintjén is megjelenik verseiben, nem csupán a témaválasztás vonatkozásában. 

Megérkeztünk a színház és írás kérdéséhez. Németh Gábor szerint a színház és a róla szóló elméletek egyaránt inspirálóak számára. Az egyetemen Mundruczó Kornél rendezéseivel foglalkozott sokat, azt fedezte fel bennük, hogy nem a tények a fontosak a múlttal való viszonyban, hanem azok az elbeszélések, melyeken keresztül emlékezünk és értelmezzük az eseményeket. A rendező által inspirált versekből nem került sok bele a kötetbe, mégis fontos a szerző számára a versekben magjelenő teatralitás és a grandiozitás. A színházzal való foglalkozás elméleti és gyakorlati oldalát egyelőre nehéz elkülönítenie. A librettóírás során mindig közös munkáról van szó, amelyre részben alkalmazott írásként tekint, ez a szöveghez való újfajta viszonyulásra tanította, hiszen figyelnie kell többek között a zenére is, melyhez írja. Úgy véli, hogy saját verseihez inkább a rapzene ismerete jelenthet fogódzót, hiszen gyakran hallgat ilyen zenét, verseihez fontos fogódzó lehet a rapzene ismerete.  

A közönségből az első és egyben utolsó hozzászóló úgy gondolja, hogy az elmúlt évtizedekben az volt az alapvető elvárás, hogy koncept-kötetet kell írni, azonban a közelmúltban a ciklusossághoz való visszatérést figyelte meg. Németh Gábor Dávid szerint sok olyan könyvet neveztek koncept-kötetnek, ami nem feltétlenül volt az, a kritikusok túlhasználták a fogalmat. Neki elsősorban a ciklusokra áll rá az agya, azonban az anyag ennek ellenére egységes marad, a különböző témák egymás mellé helyezése pedig hozzáad a könyv értékéhez. Deres Kornélia megköszöni a hozzászólást és zárásképp ünnepélyesen átadja a szerzőnek a kötet címére vonatkozó asszociációkat tartalmazó papírt.

A bemutató megtekinthető a Kis Présház Facebook-oldalán.

Fotó: Mariia Kashtanova