Mindezek mellett filmet, animációs filmet is tud rendezni. Készíteni, talán így pontosabb. A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen készített diplomafilmje, a Szezon után egyebek mellett a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál nagydíját is elnyerte – a filmfesztiválok látogatása abból a szempontból is lényeges a szerző életében, hogy harmadik kötetének, a Pályamatricáknak (2020) az útirajzai nagyobb részt ezekből az utazási élményekből táplálkoznak. Nagyon izgalmasnak tartom, hogy a Szépírók Társaságának Junior-díját ezúttal egy nem tisztán, nem pusztán szépíró kapja. Egyébiránt fotózik is, legutóbbi verseskötetének, a Személyes okoknak borítójának is egy saját fénykép adja hátterét, és az utazásélmények feldolgozása szintén meghatározó lesz ebben a könyvében is. Tágabb és szűkebb személyes terei válnak a különböző közvetítőrendszerek által műélménnyé.

Természetesen Láng Orsolya szépíró (is), de írói munkásságán belül is a kalandozás, a műnemi és műfaji utazgatás jellemzi. Négy eddigi könyve közül kettő – a Bordaköz (2016) és a Személyes okok (2021) verseskötet, van egy kisregénye (Tejszobor, 2015), illetve egy – a már említett – útirajza.

Sok irányból el lehetne kezdeni megkísérelni szétszálazni és összefésülni ezt a munkásságot: az idegen (vagy épp a saját, az otthon) felől, a képiség, képszerűség, vizualitás felől, a terek és felületek tapasztalata felől – vagy akár a szerelem felől. Annál is inkább, mert Láng Orsolya alkotásaiba nem nehéz beleszeretni. Vonzó az öntörvényűsége, delejező a minőségérzéke, izgalmasak a hibái is. (Jó művészet nincsen hibák nélkül, mert bátorság sincsen hibák nélkül.)

De vessük föl most a személyesség szempontját mint kérdést – azt gondolom, ez is át- meg átjárja az eddigi Láng-életművet. Nem arra gondolok, hogy egy nagyon személyes írásművészet volna az övé, bár bizonyára az. Időnként retorikájában is az, a kisregény feltétlenül és kifejezetten, máskor kevésbé – a Személyes okok verskötet szövegeinek retorikája például gyakorta éppenséggel nem a személyesség hagyományos kódjaival él. Hanem arra gondolok, hogy a műveket érdekli, a művek érdekeltek abban, hogy egyáltalán mi az, hogy személyes. Nem feltétlenül a meglévő személyes kifejezhetősége érdekli – bár az is érdekli, például akként, hogy valójában mi az, ami kifejezhető, s persze miként –, hanem az, hogy tulajdonképpen mi is az a személyes, vagy éppenséggel: nem személyes? Nem csak retorikai, hanem egzisztenciális kérdéssel van tehát dolgunk. És a legtöbb korábban említett szempont – utazások, találkozások emberekkel és műalkotásokkal, az idegenség és otthonosság körei, vagy épp a szerelmek és a temetések – megmerítkezik ebben a kérdésben. Mi történik ilyenkor az énben, illetve az én és a nem-én találkozásában? Azt hiszem, hogy nem egyszerűen közvetíteni akarják ezek a szövegek a problémát, hanem megérteni. Aztán itt válik így mégiscsak retorikaivá a gond, pontosabban, általánosabban: nyelvivé. Nyelvvé. Egy nem túlzottan érzéki, mégis nagyon érzékletes nyelvvé, amelyben a személyesség megértésének kísérlete történik. Nem keveset bízva ebből a történetből, történésből, érzéki hatásból az olvasóra is. Nekem borzasztóan tetszik az, hogy a szerző nem dörgöl a képünkbe semmit, a versei nem nyomulnak, nem vernek agyon a hatástörekvéssel. Megmutat valamit, képeket, történeteket, kapcsolatokat – előállít, elénk állít, nyitottan és nyíltan. Hívogat, csábít, de nem erővel kényszerít. Kézenfog és hazavezet. Vagy épp messzi idegenbe. Utakat enged, kölcsönös bejárásra. És Láng Orsolyával bizony rendkívül jó, nagyon izgalmas bejárni ezeket az utakat. Már alig várom a következő meghívót.

Láng Orsolya Személyes okok című kötete a Prae Kiadó webshopjában

Fotó: Oláh Gergely Máté, Szépírók Társasága