Már a múlt sem a régi (avagy mi újság a korai magyar történelem kutatásában?) címmel  szervezett  az őszi szemeszterre ismeretterjesztő előadássorozatot a Bakonyi Géza Alapítvány és a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszéke. A programsorozat meghívott nyolc vendége hazai és külföldi kutatók, tudósok, egyetemi oktatók, akik a néprajztudomány, történelemtudomány, régészet, nyelvészet és kultúratudomány jeles képviselői. Második alkalommal a tavaly az SZTE díszdoktori címével kitüntetet prof. dr. Johanna Laakso A finnugor nyelvrokonság értelmezése a mai nemzetközi kutatásban címmel tartott előadást. A finnugrisztika egyik legkiválóbb ismerője, a nemzetközileg is nagy hírnévvel rendelkező tudós, egyetemi tanár szűk szabadieje, oktatási kötelezettségei miatt online jelentkezett be a tanszék Informatórium termébe, de jelezte, 2023 februárjában egy Erasmus program keretében Szegedre utazik majd. A személyes jelenlét hiányának ellenére nagy közönség gyűlt össze, és az előadó által megteremtett remek légkörben hallgathatta meg a finnugrisztika legújabb nemzetközi kutatási eredményeit is bemutató előadást, mely nemcsak a nyelvészetben és az adott témában otthonosan mozgók, hanem a laikusok számára is óriási  élményt jelentett, hiszen a magyarul felsőfokon tudó Laakso kiváló stílusban beszélt, megfelelő arányban adagolva a tudományos információkat.

„A finnugor (uráli) nyelvek rokonsága kétségtelen: olyan tudományos tény ez a nemzetközi nyelvtudományban, mint a biológiában az evolúció.” Az előadásban szó esik arról is, hogy a nem nyelvészek miért olyan nehezen fogadják el ezt a tudományos megállapítást, s hogy „hogyan és miért érthető félre a »nyelvrokonság« fogalma. Főként azonban arról fogok beszélni, hogy pontosan mit gondolnak manapság a nyelvészek a magyar nyelv legősibb uráli gyökereiről – és milyen érvekre alapozva teszik ezt.” A rövid felvezető után, előadásának bevezetésében kitért arra, hogyan értik a nyelvészetben a nyelvrokonságot, valamint hogyan és miben látják másképp a nyelvcsaládokat. Hangsúlyozta, hogy a finnugor-magyar nyelvrokonság olyan tudományos tény, melyhez már semmilyen kétség nem fér, így az evidencia bizonyítása helyett inkább a nyelvrokonság részleteire szeretné fektetni a hangsúlyt. Mint mondta, „a tudomány a tudományos közösség kollektív produktuma”, de a közfelfogás nehezen képes elfogadni a változásokat, így a nyelvrokonság bonyolult problémájának megértéséhez szeretné egy kicsit közelebb vinni a hallgatóságot. Beszélt a Mark Newbrook szkeptikus nyelvész által „Maverick”-eknek nevezett tudósokról, akik szakképzett, de bizonyos okokból kifolyólag a tudósközösség peremére kiszorult kutatók. Társadalmi elismerésre vágynak, csak a saját nézőpontjuk figyelembevételével foglalkoznak, így képesek ellentmondani a tudományos közfelfogásnak, a „mainstream”-nek, és teljesen értelmetlen dolgokat állítani pl. a finnugrisztikáról. Nézeteiket írásba is foglalják, és előszeretettel árusítják a laikus nagyközönségnek. Természetesen a nagyközönség fogékony a „lázadó hős’ narratívájára, nem tud különbséget tenni a tudomány és a tudománynépszerűsítés között. Laakso Kalevi Wiiket hozta fel példának: a fonetikus, miután nem vették figyelembe a tudományos körökben, a nagyközönség felé fordult, tudományos forradalomként próbálta eladni a tényekkel szembenálló téziseit, viszont amikor tudóstársai kritizálni kezdték az állításait, akkor már csak hipotézisnek, víziónak állította be saját munkáit (azaz veszélyes kettős stratégiát működtetett).

Laakso előadásában a történeti nyelvészetről mint a nagy ismeretlenként felfogható, a 20. századi strukturalista és generativista nyelvészetben sokáig csak másodlagos szerepet betöltő területről beszélt. A nem nyelvészeknek általában csak egy nagyon homályos elképzelésük van a témáról, a közoktatásban csak néhány gyakorlati alkalmazással találkoznak. Tehát összemosódik a nyelv a nyelvi produktumokkal. Sőt, a korai nyelvészeknek sejtelmük sem volt a nyelv lehetséges történeti kutatásairól. A nyelv egy strukturált rendszer, ami autonóm rendszerként működik, szabályos változások igazítják, és teljes struktúraként öröklődik át a következő generációkra. Másrészt szociális jelenség, azaz nem egy absztrakt rendszer, hanem konkrét tevékenységként létezik. A beszélők interakcióival él és változik, a „szabályait” meg lehet szegni. Az előadó saját magát hozta fel példaként: attól, hogy töri a magyart, a magyar nyelv még nem sérül.

A közönség azt is megtudhatta, ha a nyelvről kérdezünk egy nyelvészt, az az ún. belső nyelvtörténeten próbálja felvázolni az alapnyelv rendszerét: a hangtant, a szabályszerűségeket, az etimológia kölcsönhatását. A külső nyelvtörténet az, amikor a nyelvet még a kultúrával és a szókincstörténettel is megpróbáljuk összehasonlítani. De ha csak az egyiket vesszük figyelembe, akkor nagy a lehetőség a tévedésre, össze kell egyeztetni a tényeket, hogy minél realisztikusabb képet kaphassunk a valóságról. A nagy összetettséget még az is fokozza, hogy akárcsak a genetikában a gének, úgy a nyelvek is keverednek egymással.

Felhozta, hogy R. M. W. Dixon „punctuated equilibrium” hipotézise szerint a nyelvek történetében váltakozhatnak az equilibrium fázisok (egyenrangú szomszéd nyelvek meglehetősen szabadon cserélik egymással a szavakat s a strukturális vonásaikat) az „oszlással” (családfa). Erre a koncepcióra szívesen támaszkodnak a Maverickek. Bowernnek és társainak 2011-ben publikált nagy (három földrész vadász-gyűjtögető közösségeivel végzett) statisztikai kutatása ennek a feltételezésnek azonban ellentmond. Laakso a továbbiakban olyan kérdéseket vetett fel és válaszolt meg, mint hogy: Mit (nem) jelent a nyelvrokonság?; A mai nyelvrokonok rokonok-e vajon még egymással?; Hol volt (létezett egyáltalán) az „őshaza”?; Mi volt az eredeti alapnyelv, a finnugor vagy a szamojéd?

Kitért arra is, hogy az újabb finnugor (uráli) alapnyelv-rekonstrukciókban egyre több a „nem-finn” vonás, az uráli nyelvek „altáji” tipológiája és a hagyományos bináris családfa szerkezete az európai őshaza helyett inkább a keleti őshaza hipotézist támasztja alá. Laakso betekintést adott az újabb kutatási eredményekbe, például jelezte, hogy míg az 1980-as években úgy tartották, hogy a finnségi-számi nyelvek elődjeinek elterjedését a kőkori ún. fésűkeramikus kultúrával lehet összefüggésbe hozni, addig most már úgy látják, hogy talán csak a bronzkori ún. Szejma-Turbino jelenséggel (egy „transzkulturális” kereskedelmi hálózattal). Manapság egyre több kutató nem fogadja el a bináris családfát, különösen problémásnak tekintik az ugor nyelvek szorosabb genealógiai összetartozását. Idén jelent meg a Diachronica folyóiratban Grünthal és társainak fontos tudományos cikke, mely szerint az uráli alapnyelv mégis Szibériában az „altáji” nyelvek szomszédságában alakult ki, de viszonylag nagyon korán kezdett el elterjedni Európa felé, amit a 4200 évvel ezelőtti nagy klímaváltozás befolyásolt.

Ahogy  az előadó jelezte, a nyelvészetben sok olyan részlet van, amit önmagában lehetetlen megfejteni, így sok tudomány (klímakutatás, genetika, régészet, nyelvtipológia, nyelvészet) közös felhasználásával lehet átfogó képet kapni. Ezek együttes vizsgálata további kérdésre ad majd  választ. Az biztos, hogy származásunk felfejtése rengeteg kutatómunkát igényel még. Laakso izgalmas előadása a közönség kérdéseivel ért véget.

A szervezők várhatóan az év végén elérhetővé teszik a tanszék YouTube-csatornáján az előadás videóját.