Amikor a nagyra becsült New York-i napilap 2017-ben leközölte azoknak a nőknek a történeteit, akik szexuális zaklatással és egyéb abúzussal vádolták meg a Miramax híres-hírhedt vezetőjét, a cikk óriási visszhangot váltott ki, és a téma futótűzként söpört végig a médián és a közbeszéden egyaránt, továbbá elindította a #MeToo-mozgalmat, amelynek hashtag címkéje alatt a világ minden pontján – Magyarországon is – egyre több nő számolt be arról, hogy a munkahelyén (és a magánéletben) milyen atrocitások, szexuális bántalmazások érték.

Harvey Weinstein szörnyű tetteinek megnevezésével és a Hollywoodban régóta tapasztalható nők elleni rendszerszintű elnyomás és kihasználás leleplezésével új korszak kezdődött a filmgyártásban, és megjelentek az úgynevezett #MeToo-filmek (ilyen volt például Az asszisztens, az Ígéretes, fiatal nő, a Botrány, valamint az On The Record című dokumentumfilm), amelyek valamilyen formában bemutatták azokat az eseteket, amikor a nők ki voltak téve az általában rangban felettük álló férfi(ak) szexuális perverzióinak és fölényes hatalomgyakorlási szokásainak.

A politikai színtéren (lásd a Donald Trumpot ért vádak), valamint a szórakoztatóiparban a női alkalmazottak és a pályájuk elején járó színésznők – attól tartva, hogy a visszautasítással feketelistára kerülnek, és ezzel derékba törik a karrierjük – inkább hallgattak, mintsem hogy beszéljenek, és megnevezzék a bántalmazót. Aki pedig mégis beszélt, ahogy tette azt Rose McGowan vagy Ashley Judd, annak szavai süket fülekre találtak, valódi változást nem értek el. Ahhoz, hogy a szisztematikusan működő és az ügyesen leplezett probléma a nyilvánosság elé kerüljön, az áldozatoknak közösen kellett kiállniuk, és elmondani azt, hogy milyen borzalmakon mentek keresztül.

Az Azt mondta forgatókönyvírója, Rebecca Lenkiewicz és a rendező a New York Times két riporternőjének, Jodi Kantornak és Megan Twoheynek azonos című (She Said) könyvét adaptálta a nagyvászonra, megőrizve a könyv tényszerűségét és a részletekre való fokozott odafigyelést, hangsúlyozva a téma aktualitásának fontosságát. Már a botrány kitörése után két évvel megjelent a könyv, amely akkurátusan dolgozta fel a két újságírónő nyomozásának fáradalmas procedúráját, most pedig, Zoe Kazan és Carey Mulligan főszereplésével, mozgóképen is megelevenedik az igaz történet.  

A filmet jegyző Maria Schrader – aki legutóbb az Én vagyok a te embered mozifilm és A másik út című sorozat révén bizonyította rendezői rátermettségét – filmje úgy rekonstruálja Kantor és Twohey tényfeltáró munkáját (az áldozatok felkeresését, a korábbi rendőrségi vallomások és adatok lekérését, valamint az ügyben érintettek faggatását), hogy közben mindvégig tárgyilagos és kimért marad, már-már dokumentarista módon ábrázolja az áldozatok visszaemlékezéseit, melyek során többek között Laura Madden (Jennifer Ehle), Zelda Perkins (Samantha Morton) vagy Rowena Chiu (Angela Yeoh) elmeséli, hogy fiatal asszisztensként hogyan közeledett feléjük, mit várt el tőlük, és mivel félemlíttette meg őket Weinstein.

Az Azt mondta ügyes rendezői húzása az a nyitójelenet, amelyben a ’90-es évek elején találkozunk Laura Maddennel, aki reggeli sétája során belebotlik egy Írországban készülő film forgatásába, ahol asszisztensi munkához jutva lelkesen végzi a feladatát, majd a következő képsoron már azt látjuk, ahogy cipővel a kezében, zokogva rohan végig az utcán. Nincs megmutatva, nincs kimondva, de nézőként tisztában vagyunk az ok-okozati összefüggéssel, azzal, hogy mi történhetett a lánnyal. A film gyakran él a múlt eseményeire visszatekintő flashbackekkel, így megtörve a történet egyenes előrehaladását, azaz a két riporter nyomozásának kibontakozását.

A film Kantor és Twohey perspektívájából tárja fel a hollywoodi filmipart rothasztó szexuális visszaélések sorozatát, és ahogy egyre több részlet kerül napvilágra, úgy jutunk mi is egyre több információhoz. Fontos dramaturgiai elem, hogy a két újságíró nő, így nemük miatt még inkább felelősséget éreznek az iránt, hogy a cikk megfelelően képviselje az áldozatokat, és ne származzon belőle bajuk, hogy nyilatkoztak – a riporterek pontosan tudják, hogy amit alanyaiktól kérnek, az nem kevés. Arra kérik a bántalmazott nőket, hogy nevüket felvállalva, a régi sebeket feltépve és az átélt traumát előhívva, álljanak a nyilvánosság elé. Kitéve magukat annak, hogy majd rágalmazással vádolják meg őket, és megbélyegezzék őket valami olyasmi miatt, amit nem elkövettek, hanem elszenvedtek.

Amikor Weinstein emberei lehallgatják a telefonhívásokat és követik az újságírókat, Kantor és Twohey a saját bőrükön érzik, hogy a leleplező cikk mekkora jelentőséggel bír. A két nőt hajtja az igazságvágy és ezért estébe nyúlóan dolgoznak, miközben mindkettőjükre vár otthon a család. Míg Megan Twohey újdonsült anyukaként szülés utáni depresszióval küzd, addig Jodi Kantornak két kicsi gyerek anyjaként kell helytállnia (szerencsére mindkét nőnek támaszt nyújtanak férjeik). A film általuk megjeleníti a női léttel járó nehézségeket, az egyensúlyozás nehézségeit karrier és magánélet között.

Maria Schrader az operatőrével, Natasha Braierrel együtt arra törekedett, hogy a film minél valósághűbb legyen, ezért tűnik fel többször a New York Times irodaháza, ezért kelti olykor a riportfilmek hatását a játékfilm, és ezért van, hogy Weinsteint csak hátulról láthatja a nőző, akár egy fantomképet — ha a hollywoodi predátort is eljátszotta volna egy színész, az a fikció felé vitte volna el a cselekményt, és gyengítette volna a hitelességre való törekvést. Schrader ugyanakkor feszesre és izgalmasra szabta a nyomozás menetét, valamint a cikk megírásának körülményeit.

Az Azt mondta színészei egytől egyig manírmentesen keltik életre a valós alakokat. Érezhető, hogy mindenki szívéhez közel áll az ügy, ezért játékukra a visszafogottság és az alaposság jellemző. A két főszereplő, Zoe Kazan és Carey Mulligan remek összhangban működnek a vásznon, és érzékenyen jelenítik meg Twohey és Kantor eltérő habitusát és professzionalizmusát. Az epizódszereplők, vagyis az áldozatokat megjelenítő színésznők (Jennifer Ehle, Samantha Morton, Angela Yeoh) és a mellékszereplők is remekek, különösen az újság egyik szerkesztőjét, Rebecca Corbettet alakító Patrica Clarkson és Andre Braugher Dean Baquet szerepében, aki egyfajta jogi tanácsadóként jól ismeri a Weinstein-féléket.

Maria Schrader magabiztos rendezése felkerült az oknyomozó újságírást tárgyaló filmek toplistájára, melynek (egyik) legjobban sikerült darabja, Alan J. Pakula Az elnök emberei című filmje. Az 1976-os film a Watergate-betörés következményeit tárgyalja: akkor a Washington Post két újságírója, Bob Woodward (Robert Redford) és Carl Bernstein (Dustin Hoffman) – az Azt mondta hőseihez hasonlóan – alázatos és kitartó munkával göngyölítették fel az amerikai történelem egyik legnagyobb politikai botrányát, amely nemcsak Richard Nixon lemondásához vezetett, hanem rávilágított a mélyről táplálkozó korrupcióra is. Pakula lebilincselő filmjét azóta többen próbálták reprodukálni, legutóbb az Oscar-díjas Spotlight – Egy nyomozás részletei kapcsán beszélhettünk az oknyomozó újságírás mibenlétéről. A Spotlight a Boston Globe újságíróinak munkáját követte végig, ahogy lerántják a leplet a katolikus papok gyermekmolesztálási ügyeiről.

Az Azt mondta fontos és hiánypótló film, amely túlmutat saját magán: érzékeny témát érint, alapjaiban kérdez rá arra, hogy mi megengedett a munkahelyen, mi pedig nem, és mutat rá arra, hogy mennyire fontos volna egy olyan platform és jogvédő szerv, amely kiáll és harcol a nők jogaiért.

A filmet a BFI London Filmfesztiválon láttuk, és az UIP-Duna Film forgalmazásában 2022. november 17-én kerül majd a hazai mozikba, 16-os korhatárjelzéssel.

Képek: @Universal Pictures