Kígyózó sorokban vártuk a szentendrei révnél, hogy átvigyenek minket a túlpartra. Alternatív színház, alternatív társulat, már idő van, kezdődnie kellene az előadásnak. Vagy elkezdődött már? Lehet, hogy az a néhány szerencsés, aki átjutott, már látja, a többiek majd csatlakoznak, amikor sikerül? Tőlük minden kitelik. Még az is, hogy ez maga az előadás: várunk, átvisznek, várunk, visszahoznak.

No, ennyire azért nem alternatív. A kis szigeten, mint azt rögtön beharangozták, háború folyik, nemek háborúja, mi pedig megfigyelők leszünk, a nevünk néző - mondta egy kalózfejű játékos. Első állomásunknál - mert végig vándorolni kellett kisebb-nagyobb kunyhók, terek között -, egy magaslaton egy nő és egy férfi a két nemre vonatkozó szerződés pontjait olvasta fel. Ezek szerint a pesti oldal a nőké, a budai a férfiaké, a Duna pedig közös.

Mondhatnánk, ezzel megvan a kontextus, az irányelv, kezdődhet az előadás, viszont ez a keret kissé gyengének bizonyult ahhoz, hogy egybetartsa az estét. A környezet hangulatos volt, a fűben kis mécsesek világítottak, parlagfűtömeg, füstös, csillagos, holdas este. Hatalmas bádogló érkezik, az elején az indította el a tömeget, mindenki azt követte. Az előadás alatt még rajz formájában is megjelent a ló motívuma, illetve egy kivetítő vásznon végigkísérhettünk, hogy érkeznek a fővárosból a Lánchídon át, lovon a menyasszonyi ruhás nők és menyasszonyi ruhás férfiak. Amikor a kivetítős események elérték szigetünket, természetesen a valóságban is megjelentek a színészek, és ki-ki elfoglalta a helyét. Ki kunyhóban, ki szabad téren, ki egyedül, ki többedmagával.

Így például volt egy széttett lábú, csövekből kádba pisilő nő, máshol egy francia szöveget hangosan üvöltöző, mocsárban térdeplő férfi, televíziót bámuló és a csatornák közt kapcsolgató lány, és néhány köztünk grasszáló, "Kurázsi!" köszönéssel üdvözlő ember. A kis zsánerképekre mondhatnánk, hogy női és férfi szokásokat, sztereotípiák által előhívott képeket mutattak be, ám a nemi határok eltolásával és elmosásával - mivel mindenki női ruhát hordott - spontánul alakult (legalábbis úgy tűnt), ki milyen szerepet vállal. Láthattunk hátulról egy csókolózó párt, de nem lehetett tudni, milyen volt a párosítás, ám elölről megnézve őket, kiderült, hogy férfiak. Hárman ültek kvázi mozdulatlanul egy terített asztal körül - íme, a család? Magyarázatot nem igazán kaptunk, ezzel nem is lenne baj, viszont önmagukban az izolált képecskék nem alkottak rendszert, a túl hatásvadász környezetben leginkább nem szóltak együttvéve semmiről.

A nézők pedig sétálgattak, vonultak, ki merre látott, merre sodorta a tömeg vagy épp merre tartotta kedve. Az estet szemmel láthatólag kevesebb főre tervezték, a nagy tömeg miatt ugyanis jó pár helyen egyáltalán nem lehetett látni, igaz, volt egyértelműen szándékos akadály, például amikor a kis házikónak abban a sarkában adták elő jelenetüket, amit kintről nem lehetett látni. Mit csinál ilyenkor a passzivitáshoz szokott nézőtömeg? Belenyugszik, hogy nem látja vagy veszi a bátorságot és/vagy fáradságot, és belép a színészek terébe?

A publikum vegyes társaság: sok szakmabeli, fiatalok (még egy kisbaba is apuci nyakába ültetve), idősek, franciák, akiknek egy hölgy folyamatosan tolmácsolta az egyébként nem túl sok szöveget. Volt, aki mintegy játszótérnek fogta fel a helyet, talán ők szórakoztak a legjobban. "Meggyújtjuk?" - kérdezte az egyik, meglátva egy kint álló székre helyezett gyertyát. Elő a gyufa a táskából, és már égett is. A várt reakció hiányzott: még csak fel sem tűnt az ott állóknak. Volt, aki egy üres házikóba szabadult be, és az ott talált szemceruzával napocskát rajzolt a szövegkönyvbe. Olyan is akadt, aki visszatért egy már magára hagyott színésznőhöz, hogy megkérdezze, hogy van. Ezt megelőzte a kommunikatív művésznő, és ő elegyedett szóba a hozzá érkezőkkel:

- Nincs egy kis vizetek? Terhes vagyok, sz’al sokat kell innom.
- Nekem teám van, az nem jó? Nincs benne semmi cukor. De japán. Vagy kínai.
- Jó, az jó lesz. Kösz.
- Egyébként meddig kell még ebben a ketrecben ülnöd?
- Várom, hogy kiszabadítsanak.
- Kiszabadítsunk?
- Nem, nektek nem szabad, különben sosem ismeritek meg a szerelmet.

Úgy tűnik, Sárosdi Lilla jobban felkészült az efféle előadásra, mint az állítólag fantasztikus Krétakör-menedzser. Ő főnökként szólt rá az erdő bevilágítatlan része felé induló néhány deviánsnak, hogy arra ne menjenek, mert arra a backstage van. Backstage? Amikor stage sincs…? Jó, csak mondtam, szóval arra az öltöző meg az aggregátor van. Ne menjetek oda. Kérdem én, milyen előadás is ez, ahol a menedzser ennyire nem bír magával. Mintha elfelejtették volna értesíteni a lényegről. Mi van akkor, ha meglátjuk az öltözőt (dehogy látjuk, teljesen sötét volt már…), ráadásul egy olyan projekt keretében, ahol színészekkel beszélgetünk, nincs lehatárolva se tér, se szöveg…? A szigeti háború teljesen hatástalanítva, az egyetlen, ami érdekes lehetett volna benne (a szabad mozgás, járkálás) ezzel elvesztette erejét.

Az ötlet tehát valószínűleg az, hogy egy szigeten, szabadtéren a sötétben, a nézőket nem székekhez kötve, hanem "szabadon engedve" hagyják, hogy felfedezzék a színházi terepet. Párhuzamosan zajlott a kis jelenetek (nem is jelenetek, inkább életképek) bemutatása, biztos tehát az elvárás, hogy a "megfigyelők" önállósítsák magukat, nézzék egy ideig az egyik úttörőkunyhó eseményeit, majd egy idő után továbbálljanak. Mint színházi forma, nyilván érdekes ez, azonban nem gondolom, hogy egy puszta forma létre tudja hozni vagy éppenséggel helyettesíteni tudja a tartalmat. A tartalom (a két nem szerződése, összebékítése) nem elég erős összekötő szál, még ha egy ív található is, hiszen az elején nagy hangeffektussal és látvánnyal megjelenik a ló, a végén pedig elsüllyed, a Dunába, tehát épp a két nem közötti térben. Az akció tehát nem igazán mondható sikeresnek. Sem a nemi, sem a színházi.


Kurázsi papa
A KRÉTAKÖR SZÍNHÁZ előadása

A Le Phun és a Krétakör utcaszínházi projektje, a Szentendrei Teátrummal közös produkciója

Rendező: Schilling Árpád, Phéraille