PRAE.HU: A pristinesound.hu honlapon, amely az általad kézzel készített gitár és bőgő erősítők hivatalos elérhetőségét biztosítja, azt írod a bemutatkozásban, hogy az 1960-as években tizenöt éves korodban építetted az első csöves erősítődet. Fiatal gitárosként a szocializmus évei alatt, azt gondolom, nem te voltál az egyetlen, aki arra a felismerésre jutott, hogy az itthon kapható termékek meg sem közelítik az Amerikában addigra szinte tökéletesre érlelődött csöves hangzást, ám kevesen voltak, akik emiatt erősítőépítésbe fogtak volna, és szinte senki, aki valóban működő gitár kombót tudott készíteni. Sikerrel jártál-e ebben a korai szakaszban?

Annyiban igen, hogy elkészült az első erősítő egy apró hibával, amit aztán egy rádióműszerész ismerősöm kijavított.

PRAE.HU: Az ehhez szükséges alkatrészek beszerezhetők voltak a szocializmus éveiben?

Akkor csak kompromisszumosan lehetett alkatrészt kapni, és több boltba kellett elmenni értük. Legtöbbször ráadásul nem megfelelő értékűek voltak, ez egy kalandtúra volt tulajdonképpen. A Tungsram csövek ezzel szemben nem hogy elérhetőek voltak, de fillérekbe kerültek. Ilyen értemben jobb volt a helyzet, mint ma, de más korban éltünk akkor, a „csöves korszakban”. Az Egyesült Izzó (hivatalosan Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., amely vállalat 1909. április 28-án jegyezte be a Tungsram márkanevet, ami aztán az egész világon ismert, és elismert márka lett) nagy számban gyártotta a csöveket, a KGST országokat is ellátta. Sajnálatos, hogy ez a dolog kihunyt azóta. A gyártósorok Zalába kerültek ócskavasnak, miután a General Electric megvette a céget.

PRAE.HU: Amely cég az 1989-es felvásárlást megelőzően, már jól ismert elektroncsőgyártó volt.

Igen, alapjában a konkurenciát vásárolták meg hasonlóan a cukorgyárakhoz. Ezzel meg is szűnt a csőgyártás Magyarországon.

PRAE.HU: A Konzervatórium elvégzése után, ahol klasszikus gitárosnak tanultál, többirányú érdeklődésed miatt dilemma elé kerültél; a Zeneakadémián vagy a Műegyetemen folytasd tanulmányaid? Végül győzött a Villamosmérnöki Kar, ahol 1972-ben diplomáztál. Miért vitt erre az utad?

Engem a zenetanári pálya – lévén nem vagyok színpadi beállítottságú ember –, ami ha tovább tanultam volna a Zeneakadémián, valószínűsíthetően várt volna, nem igazán vonzott. De az igen, hogy a zenével foglalkozhassak. Emellett a műszaki rész is érdekelt, hiszen 14 éves korom óta folyamatosan javítgattam és fejlesztettem már berendezéseket, amikorra bekerültem a Műegyetemre. Egy barátom ötlete nyomán, akivel együtt jártam zenei általános iskolába, fordultam a hangmérnökség felé, ahol ez a két diszciplína találkozik.

PRAE.HU: De gondolom, a Villamosmérnöki karon ilyen képzés nem volt.

Nem, sőt a mai napig sincs. Később stúdiótechnikai képzés indult ugyan, de én kalandosan öt év alatt elvégeztem az egyetemet. Akiket felvettek, és aztán egyből elvittek katonának, azokat beosztották olyan szakirányú helyekre a honvédségnél, ahol a katonai szolgálatot követően tovább tanultak. A maradékot és a lányokat pedig a népgazdaság igényei szerint szétosztották, így ébredtem fel aztán az erősáramú villamosmérnök képzésen. Végül Erőművek és Alállomások szakon diplomáztam, elég jó eredménnyel, de a zene nem került ki az életemből. Volt a Műegyetemnek és a Villamos Műveknek is szimfonikus zenekara, ám gitárosként ez nyilvánvalóan nem jöhetett szóba, ezért elkezdtem máshol munkát keresni, amelyre lehetőség egyszer csak a Pannóniában adódott.

PRAE.HU: Erről kicsit később szeretnélek majd faggatni, de előtte még röviden visszatérnék az erősítő építésre. Ha jól tudom László Attila egyik koncertje után érezted úgy, hogy komolyabban is szeretnél foglalkozni a kivitelezéssel és kezdtél el fejleszteni egy – akkor még világszinten is párját ritkító hybrid (csöves és tranzisztoros) – konstrukciót, kifejezetten a jazz-gitár hangzást szem előtt tartva. Mesélnél kérlek arról mi vezérelt a megépítése során?

László Attilát nagyon rég ismerem, hangosítottam is a zenekarát a Műcsarnok jazz klubjában. Addigra már hosszabb stúdió tapasztalattal rendelkeztem, így tudtam, mi az a jel-zaj viszony, a torzítás, a dinamika. Annak az erősítőnek, amit Attila akkoriban használt, annyira kásás, lapos hangja volt, hogy levált az ő kitűnő gitárjátékáról. Ezért ajánlottam, hogy építek neki egy megfelelőbbet, mindez nagyjából 22 évvel ezelőtt történt. Ekkorra már nagyon sok amerikai, német és olasz erősítőt javítottam, ezért jól ismertem ezeket a berendezéseket. Értettem azt is, hogy az angolszász erősítőket miért szeretik jobban a zenészek. Kötetekben állnak az általam lejrajzolt kapcsolási rajzok, és csak mindezek után vállalkoztam arra, hogy én is készítsek egy berendezést. Ennek az előfoka csöves lett, a végfok pedig – mivel láttam, mennyit szenvednek a gitárosok a csöves végfokok adta problémák miatt – MOSFET. Ez a tranzisztor teljesen egyformán szólal meg kis és nagy hangerőn, emellett nagyon kicsi a torzítása, ráadásul kisebb helyen elfér és jóval könnyebb a súlya, mint a csöves végfokoké. Sok olyan erősítőt is javítottam, ami ennek éppen a fordítottja volt, tehát az előfok volt félvezetős, a végfok csöves, és az világosan látszott, hogy az nem a jó út. A koncepció az volt tehát, hogy a sokak által szeretett csöves, „meleg” hangzású előerősítőt csupán hangerőben növelje az általam használt végerősítő.

PRAE.HU: Az a fajta alapos hozzáállás, a párját ritkító precizitás, amivel az én erősítőimet is megszerelted, abból fakad, hogy sok szerviz szakemberrel szemben neked van villamosmérnöki végzettséged, vagy ezt te 74 évesen korosztályi kérdésnek gondolod?

Megjavítani valamit akkor lehet, ha ismerjük a kapcsolási rajzot. Régen alig voltak nyomtatott áramkörök, a főbb típusokat ismerte is az ember, amit meg nem, azt ki kellett nyomozni. Engem mindig az vonzott, hogy megtaláljam azt a bizonyos alkatrészt, ami a meghibásodást okozza. A mai napig lelek ebben örömöt, de leginkább abban – mivel zenész is vagyok –, hogy a zenészek kérését, elképzelését le tudom fordítani a technika nyelvére. Sokszor el is megyek koncerten meghallgatni azt, akinek építek egy erősítőt, mert az élő előadás sokat mond. Szeretem, ha mosolyogva távozik valaki a műhelyemből, vagy felhív két nappal később, hogy nagyon jó lett az adott erősítő. 50 éve vagyok hangmérnök, és hálát adok a sorsnak, mert jó környezetben dolgozhatok – egy stúdióban csend van, ahol oda lehet figyelni az apróságokra, a nüanszokra. Engem örömmel tölt el, ha valami a tökélyre, vagy egy berendezés esetében a gyári állapotára eljut.

PRAE.HU: Igen, ezt gitárosként abszolút meg tudom erősíteni, nagyon inspiráló, amikor az a hangzás szólal meg, amit az ember elképzelt. A stúdiómunka említése kapcsán térjünk át a te másik fő tevékenységedre. Hogy kerültél a Pannónia Filmstúdió Rajz- és Bábfilm Főosztályára?

Az egyetem befejezése után fél évig kerestem munkát, ám – annak ellenére, hogy Kodály Zoltántól tanultam meg szolmizálni – amiért nem gyengeáramú végzettséggel rendelkeztem, nem voltam meggyőző a munkaadók, így a Mafilm vagy a Magyar Rádió számára. A Pannónia Filmstúdió az animáció fellegvárának számított, ahol volt igény még egy hangmérnököt alkalmazni az akkor épp beinduló tévés sorozatok miatt. Egy év mérnöki próbaidő után véglegesítettek, ami nagyon hasznos időszak volt a gyakorlati ismeretek megszerzése szempontjából.

PRAE.HU: Nekem gyerekként meghatározó élményt jelentettek azok a rajz és animációs filmek, amelyekben közreműködtél. Számodra melyek voltak a legemlékezetesebbek?

A Rajzfilm Főosztály dolgozója lettem, ahol minden egyes filmhez fel kellett venni a dialógokat, a zörejeket és a zenét, majd össze kellett mindezt keverni. A rajzstúdióban – engem is beleértve – két hangmérnök és egy asszisztens dolgozott összesen. A zenész múltam meghatározó maradt, ezért az általam készített zenei felvételek jobbak voltak, mint a kollégáimé, akik teljesen más területekről érkeztek. Ezért kezdték rám bízni az ilyen jellegű munkákat, például a Walt Disney-filmek énekfelvételeit. Sok nyugati hanganyag került be hozzánk, amiket tanulmányoztam a dinamika és a keverés szempontjából, ezekből is nagyon sokat tanultam. A Magyar népmesék sorozat büszkeséggel tölt el, ami 2020-ban Hungarikum is lett. A Pannóniában voltak műszaki akadályok, amennyiben elsősorban a szinkron hangtechnikai igényeit kellett kielégíteni, aminél a rajzfilm rafináltabb műfaj. A zenei felvételek nagyon hasonlóak egy koncert rögzítéséhez, miközben a dramaturgiát is ki kell szolgálnia a kész anyagnak. Láttuk, hogy máshol már 16 sávon dolgoztak, ami számunkra nem volt adott. Ez vezetett oda, hogy 1984 környékén egy zenész barátom segítségével lehetőségem nyílott a saját stúdióm megalapítására, ami aztán az egész életműre szóló együttműködést hozta a Kaláka zenekarral. Gryllus Danival, testvérével Vilivel, Radványi Balázzsal, Bece Gáborral és Mikó Pistivel egy iskolába jártunk. Az utómunkákat általában rám bízták, és csupán a megkevert anyagot jöttek át meghallgatni. Ezek a felvételek ugyancsak a szívem csücskei. De a Macskafogót is említhetném, amiről én tíz évvel az elkészülte után tudtam meg, hogy mekkora sikert aratott valójában, amikor a Vidám színpadon dolgoztam, ahol a hangrendszert javítottam. Ott hallottam, ahogy a díszítőmunkások idéztek fejből négy-öt perces részeket a rajzfilmből. A Pannónia Filmstúdió úgynevezett nagy-keverője, ahol zenét vettünk föl és a filmeket is kevertük, második otthonom volt 24 éven át. Most, nyugdíjasként örömmel látom, hogy egy évtized kihagyás után, amikor elhagyatottan állt a stúdió, beázott és rettenetes állapotok voltak, megint egy jól funkcionáló hely lett, ahol én is újra dolgozhatok, így például a Toldi munkálataiban is részt vehettem.

PRAE.HU: Jól tudom, hogy te elsősorban nép-, és jazz zenészekkel, dolgoztál együtt zenei felvételeken?

Igen, ez nagyrészt így van. Nagyon szerettem Foky Ottót, a bábfilmek „attyát”. Az olyan filmeknél, mint A legkisebb ugrifüles, gyakorta szűk volt a pénzkeret, ezért nem tudtak sok zenészt szerepeltetni. Négy-hat ember volt, aki a filmek alatt játszott, gyakorta klasszikus és jazz zenészek vegyesen. Ezek nagyon jó hangulatú felvételek voltak. A képhez a helyszínen kellett úgy elkészíteni a felvételt, hogy az zeneileg és dramaturgiailag is jó legyen. Egy 8 perces filmhez, ami a leggyakoribb hossz volt, egy nap alatt kellett felvenni a zenét, amit később nem lehetett utómunkázni, tehát tulajdonképpen már megkeverve rögzítettünk.

PRAE.HU: De természetesen dolgoztál olyan zenei felvételeken is hangmérnökként, amelyek önálló zenei produktumként születtek meg.

Nagyon sok zenészt ismertem meg a filmfelvételek kapcsán, akik aztán az erősítőik meghibásodása miatt később megkerestek. Kölcsönös megértések, barátságok alakultak ki. Ez maga az élet, hogy megismerjük egymást és odafordulunk egymáshoz. Több kiváló zenész keresett meg a maszterelés (a hangfelvételek utómunkálatainak egyik formája, amikor a készre kevert hangfelvételt előkészítik a mester adathordozóra történő rögzítéshez) kapcsán is. Leggyakrabban a keverést és a maszteringet készítettem én. Pontos számot nem tudok mondani, de több száz albumon működtem így közre. Egyszer megpróbáltam összeszámolni, de hatszáznál feladtam. Komolyzenei hangfelvételeket is készítettem például a Pannonhalmi Főapátságban, amikor az még egy eléggé zárt hely volt a mostani gyakorlathoz képest. Koncerteket hangosítani is szerettem – a Kalákát például –, de azt soha sem tudtam fő tevékenységként végezni. Próbáltam is ebbe a tevékenységbe szerényebben beruházni, hogy saját berendezéssel hangosítsak.

PRAE.HU: Úgy tudom, hogy mindezeken felül még hangmérnököket is képzel. Milyen keretek között lehet tőled tanulni?

Ha valaki megkeres, akkor tanítom. Intézményesítve is volt egy ideig, amikor a Rajzfilm- és a Szinkron Főosztályok önálló filmgyárakká váltak. Én maradtam a szinkronnál, mert ott volt ekkor olyan 16 sávos berendezés, amin szerettem, és tudtam dolgozni. Ott tartottam egyhetes hangfelvételi kurzusokat, amelyekre elég sokan jöttek vidékről, de több budapesti zenész is. Később tanítottam az Oktopus Multimédia Intézetben egy-két tantárgyat és a Színház- és Filmművészeti Főiskolán pedig egy-egy speciális kollégiumot tartottam. De manapság is, ha elmegyek egy stúdióba nem tudom megállni, hogy ha nem jó valami, ne tegyem szóvá. Idős ember vagyok, a hangmérnök szövetségben (ma Magyar Hangalkotók Egyesülete) is voltam elnök, sokakkal találkoztam. Ma már fáraszt benn ülni 10–12 órát egy felvételen, de abban az esetben, ha engem kérnek fel a keverésre, akkor azokkal, akik rögzítik a zenei anyagot, konzultálok egy kicsit. Vannak, akik ezt örömmel veszik, és vannak, akik csupán elviselik, de azt látom, hogy a szakmában szép számmal dolgoznak igényes emberek. Azt gondolom, hogy az optimális, ha a hangmérnök egyszerre zenész és mérnök is.