Az első, a koncepcióra vonatkozó kérdés kapcsán Darvasi elmondta, hogy különösebb elképzelés nem volt, azok a szövegek lettek egybegyűjtve a könyvben, amelyek az utóbbi hat évben születtek. Ezek jellemzően folyóiratokban is megjelentek, közölt belőlük többök között a Jelenkor és a Vigilia is, az ÉSben megjelentek között pedig olyat is találhatunk, amit Darvasi jegyez, de olyat is, amit Szív Ernő. Ami közös bennük, mondta Darvasi, az az, hogy tulajdonképp az Isten. Haza. Csal. folytatásaként lehet rájuk tekinteni, amennyiben rendkívül hétköznapi történetek köré épülnek. A történelmi és a mágikus elegyítése helyett tehát a jelenkori magyar társadalom valóságának megragadásában érdekeltek inkább, és a realizmus, illetve szociografikusság irányába billenek el. (A kötetben van például kórházban játszódó covid-történet, ilyen a Fehér, és van háborús, a bevándorlást érintő történet is, ilyen a Hafsa.) De vajon mi a hangsúlyosabb – tette fel a kérdést Kutasy –, az, hogy itt a jelenkori, konkrét magyar viszonyokról, társadalmi konfliktusokról és problémákról kapunk látleletet, vagy az, hogy a történetek tulajdonképpen a legáltalánosabb emberi jelenségekre és problémákra – a hatalomra, az elesettségre és az elidegenedésre – reflektálnak?

A kérdésre Darvasi úgy reagált, hogy a novella mint formai kiindulópont talán pontosan azt teszi lehetővé, hogy ez a két szempont kiegyenlítetten tudjon érvényesülni, a műfaj ugyanis egyfelől rendkívül földhözragadt, ugyanakkor mégis a csoda körül mozog. Fontos, hogy a lehető legkevesebbnek kell történnie, abba viszont mindennek bele kell férnie. Tehát, mint mondta, fölösleges mozdulat, mondat nem lehet a novellában, kimért, pontos snittekkel kell dolgozni, de olyanokkal, amelyek akár ötven oldalnyi regényszöveget is képesek magukba sűríteni.

Kutasy ezen a ponton a Pokolbéli víg napjaim egy jelenetére is utalt, melyben Faludy egy barátja, a történéseket mindig pontosan előre látó Lorsy kifejti, hogy ő optimista, és úgy gondolja, hogy Hitler el fogja veszíteni a háborút. Azonban „[n]em stratégiai okokból, nem ideológiai okokból, hanem az újkori történelem általános tendenciája miatt, mely szerint a legrosszabb, legfélelmesebb eshetőség sosem következik be. Mindig valami más történik, nem a legrosszabb, nem a legjobb, csak éppen a legundorítóbb.” Kutasy szerint mintha Darvasi szövegeiben is egy ilyen, Lorsy elképzelését idéző mechanizmus működne, hisz a szereplők sosem hoznak (igazán) jó döntést, ugyanakkor kisstílűségük sosem túlzó annyira, hogy ne tudjunk benne zavarba ejtő módon valamelyest magunkra ismerni.

Darvasi egyetértett ezzel az összefoglalóval, ugyanakkor hozzátette, hogy ő szinte sosem tudja előre, hogy mi fog történni, és bár gyakran dolgozik kapott, s ilyen értelemben kész történetekkel – ebben a kötetben így készült például a Hafsa vagy az Egy jó ember temetése is –, ezek a történetek az írás folyamata során úgymond önálló életre kelnek, és gyakran olyan mondatokat is felszínre dobnak magukból, amelyekre ő sem számít.

Kutasy rákérdezett a karikaturisztikus, túlzó elemek, jellemek és a realisztikusság találkozására, különös együttállására is, s Darvasi szerint ennek a kettősségnek "csak" az áll a hátterében hogy a létezésünk tulajdonképp egyszerre nagyon magától értetődő és végtelenül abszurd. A két minőség tehát valójában a valóságban is összeér, Darvasi Áron pedig ehhez azt is hozzátette, hogy apjának nagyon is valós, gyakran terepmunka jellegű Lehel piaci kalandozásai között nem egy sztori van, ami ezt ékesen bizonyítja is. Mint megtudhattuk, Darvasi egyszer például a piacon körözött, és a harmadik vagy negyedik kör után egy árus odaszólt neki, hogy „mondja már meg Uram, hogy mit keres”, mire Darvasi élből azt válaszolta, hogy „a boldogságot”, az árus pedig ahelyett, hogy akár csak egy pillanatra is lefagyott volna ezen a válaszon, rávágta, hogy „na jól van, akkor csinálhat még néhány kört”. Az abszurd vagy valóságtól elemeltnek tűnő elemek tehát nagyon gyakran pont a valóság szőtteséből keverednek a szövegek szőttesébe.

Ennek kapcsán Kutasy aztán a költészetet is behozta, aminek, mint az eredetileg költőként indult Darvasi fogalmazott, tulajdonképpen mindenhez köze van. Az ő esetében, mint mondta, a költő beköltözött a prózaíróba, és időről-időre kiszabadul, igaz, tette hozzá, ebben a kötetben ez kevésbé jellemző. Erős, és időnként költőibb nyelviséggel tálalt képek azért vannak, s mint Kutasy még a beszélgetés elején szóba hozta, ezek mellett motívumszerűen visszatérő elemeket is találni, hiszen kutyák például már A lojangi kutyavadászokban, de az Isten. Haza. Csal. írásaiban is vannak, és Az év légiutas-kísérője sem fukarkodik a négylábúak szerepeltetésével.

A Darvasi Áron által felolvasott két novella – a Reiner verse és az Egy jó ember temetése – is kutyás történet volt, s a végül mindkét szövegben áldozattá váló állat mintha egyszerre funkcionálna a hatalmi visszaélések hálójába zuhanó emberek és a leigázott természet kiemelt szimbólumaként. A kérdés talán csak az, hogy az ilyen tipusú szimbólumszigetek mennyire maradnak a különféle polaritások – a konkrét és az általános, az abszurd és a realisztikus – közötti érzékeny egyensúly megtartásának a szolgálatában, a körülöttük és bennük is kirajzolódó „valóság” mennyire marad nyitott és összetett vagy, mint Takáts József fogalmaz köszöntőjében, mennyire maradnak meg bennük és általuk az „érthetetlen, megfejthetetlen mozzanatok”.

A Fehér című írás ebből a szempontból talán külön is érdekes lehet, itt ugyanis a négylábú, ezúttal egy róka, nem annyira tisztázó jelképként működik, hanem inkább kaleidoszkopikus csomópontként, mely a szöveg világának finom ellentmondásokkal hímzett szövetét vagy – hogy a Darvasit hatvanadik születésnapja alkalmából szintén felköszöntő Spiró szavait használjuk – „sűrített valóságát” mintegy magába szívja, és entropikus potenciáljával az olvasó szabadságának és felelősségének ter(h)ét is megnöveli.

Darvasi számára pedig e szabadság és felelősség meghagyása, ahogy az a beszélgetésből, de egy vele készült friss interjúból is kiderül(t), művészeti axióma. Olyan axióma, ami az alkotói oldalon ugyanúgy érvényesül, hisz, mint a szerző kiemelte, az írás tulajdonképpen mindig annak a belátása (is), hogy a valósághoz (aligha)nem (nem) lehet csak úgy odalépni. Ilyen értelemben tehát a tárgyszerűség helyett a közegszerűség a kulcs, és Darvasi új könyve – a La Strada mozigépészének vetítés közben áramtalanított, elsötétülő mozitermétől az Iván özvegyei köré gyűlő és a borító Vojnich Erzsébet-festményét idéző, egyre cizelláltabb, a nyomokra folyamatosan a nyomvesztés nyomait író vonatkozástalanságig – árnyalt képet ad arról is, hogy ez a közeg(szerűség) mint a valóság levegője milyen sokféleképpen válhat magaslativá.

Fotó: Margó Facebook – Kállai-Tóth Anett