Az elsőfilmes, mindössze 35 éves skót rendezőnő magabiztosan és árnyaltan tárja fel a szülő-gyerek viszony komplexitását – az egymás megértésére tett bizonytalan kísérleteket, a lopott pillanatokat, a ki nem mondott vagy éppen csak kipréselt félszeg bocsánatkéréseket, és a múltban szerzett sebeket, amelyeket éppen az emlékezés fájdalmas folyamata tép fel.

Charlotte Wells elmossa jelen és múlt határait, megszűnik tér és idő, a karakterek az emlékek sűrűjében botladoznak, ahol minden szubjektív, semmi sem állandó, csupán a két felet összekötő kapocs töretlen.

Az Aftersun a ’90-es évek végén játszódik, a főszereplő a 11 éves Sophie, aki törökországi nyaralásra készül az éppen 32. születésnapját ünneplő apjával, Calummal. A vakáció során videókamerájával rögzíti a közösen eltöltött perceket: a hotelszobában a bolondozást, a kirándulásokat, a medencébe ugrálást, a búvárkodást. A felnőtt Sophie ezeket az amatőr videókat nézi vissza, miközben feleleveníti gyermekkorának utolsó boldog időszakát. A film ezzel a filmnyelvi eszközzel kettős emlékezési folyamatot indít be, hiszen egyrészt látjuk a Sophie és Calum által felvett videókat, másrészt maga a megelevenedett emlék, a törökországi üdülés adja a cselekmény magját.

Az ügyetlen és homályos felvételek és a túlexponált Polaroid fénykép katalizátorként működnek, a felnőtt Sophie képzeletben visszarepül a múltba, és újra átéli azt a nyarat, amikor gyerekként még nem sejtette, vagy nem tartott attól, hogy a szeretett személy később hiányozni fog az életéből. Felnőtt fejjel – már maga is szülővé válva, anyaként – keresi azokat a jeleket, melyeket akkor nem vett észre. 11 évesen talán érezte, de nem tudta, hogy apja milyen problémákkal küzd, hogy a férfi mennyire szeretne neki jó apja lenni, azonban hiába próbálkozik, hiába a határtalan szeretet és gondoskodás, ha belső démonai folyton kísértik őt.

Calum nagyon igyekszik, hogy Sophie előtt vidámnak és izgatottnak tűnjön, miközben magányos perceiben, mikor lánya nem figyel, arcára kiül a depresszió és a kilátástalanság érzése. Vannak pillanatok, amikor képtelen megjátszani, hogy minden rendben van, és ezt Sophie is érzékeli, így meg kell birkóznia apja elidegenedésével. A lány próbál a kedvében járni, és felvidítani őt, de Calum fejben máshol jár. A férfi mindent elkövet azért, hogy lánya ne vegye észre, valami nem stimmel: ösztönzi őt, hogy barátkozzon más nyaraló gyerekekkel, beszélgetnek a múltról és a jövőről, többször elmondja neki, hogy szereti őt, neki bármit elmondhat és rá mindig számíthat.

Ezekbe a meghitt pillanatokba kapaszkodik a felnőtt Sophie – aki mindössze villanásnyi időre bukkan fel, nem beszél –, és az emlékeiben találkozik újra az apjával.

A film szívszorító és egyben katartikus jelenetében a gyerek Sophie és Calum betérnek egy éjszakai klubba, felcsendül a Queen és David Bowie közös dala, az Under Pressure, Calum most először önfeledten táncolni kezd, és ekkor a múlt és a jelen, a képzelet és a valóság összeér, a felnőtt Sophie is megjelenik és átöleli apját, ahogy a gyerek Sophie öleli őt az emlékek idővonalán.

Charlotte Wells írói és rendezői érdemét dicséri, hogy a cselekmény szintjén egyszerű történetet – a törökországi nyaralás hetét – a videófelvétekkel és más sajátos operatőri megoldásokkal, arcközelikkel, szokatlan képkivágásokkal, tükröződő felületek képeivel filmesíti meg, így hozza közel a szereplőket, hogy azonosulni tudjunk az általuk megélt élményekkel és átélt érzelmekkel.

Hús-vér emberek, autentikus miliő, a ’90-es évek esztétikája és zenei világa, valamint az emlékek zavaros tengere.

Az Aftersun eszünkbe juttathatja a családi nyaralásokat, azt, ahogy figyeltük szüleinket, és levontuk a sokszor talán téves következtetéseket. A filmbéli rétegek lassan bontakoznak ki, sosem derülnek ki bizonyos részletek, nem kapunk mindenre egyértelmű választ. A hatás fokozatosan ölel körbe, majd kúszik a bőrünk alá, hogy a végére, mikor a stáblista pereg, már visszavonhatatlanul megbabonázzon.

Az apró jelzések, rejtett utalások, elejtett vallomások és lopott tekintetek, melyeket addig regisztráltunk, de talán nem teljesen értettünk meg, a záró képsorban egésszé állnak össze, és az addig elnyomott fájdalom a felszínre tör. A zokogás sem kizárt, sőt, szinte garantált.

Többek közt Terence Davies szerzői stílusára jellemző ez a fajta fragmentált elbeszélés és az emlékezés misztériumának megragadása. Az idős brit filmrendezőhöz hasonlóan Charlotte Wells szintén úgy idézi fel Sophie és Calum vakációját, hogy a videókamera és a videófelvételek segítségével rekonstruálja a múltat. Az emlékek az évek múltával változhatnak, elménk képzetei csupán, melyeknek egykor volt valóságalapja. A gyerekkori emlékek új értelmet nyernek, amikor felnőttként tekintünk vissza rájuk – az emléket megszépíti az idő, vagy a jelen árnyékot vet rá.

Charlotte Wells kiváló érzékkel választotta ki filmje színészeit. A Normális emberek című sorozattal befutott Paul Mescal hitelesen bújik az elvált apuka bőrébe, aki cikinek tartott apás táncával és Tai Chi gyakorlatával képes megnevettetni lányát, és akinek szenvedését látva a szívünk szakad meg. Öröm figyelni, hogy az ír színész a sorozat sikere után komplex szerepeket választ és a sebezhetőséget felvállaló alakításokon keresztül bizonyítja színészi rátermettségét. Az pedig külön pozitívum, hogy már harmadjára dolgozott női rendezővel. Sophie-t a kezdő Frankie Corio formálja meg, aki őszintén és sallangmentesen van jelen a kamera előtt, igazi tehetség. Mescal és Corio elhiteti velünk, hogy ők Calum és Sophie, apa és lánya között egyetlen hamis momentum sincs.

Charlotte Wellsre érdemes lesz a későbbiekben odafigyelni, remélhetőleg folytatni, tökéletesíteni fogja ezt a személyes hangvételű és töredezett elbeszélői formátumot. Az Aftersun lassú tempója, csendes és visszafogott történetmesélése, természetes színészi alakításai és finom rendezése révén olyan darab, melyet – akár csak saját emlékeinket – újra és újra elő kell majd vennünk, hogy újra és újra elmerülhessünk ebben az egészen különleges és megindító apa-lánya történetben.

A filmet előreláthatólag 2023 márciusában hozza a hazai mozikba az ADS Service.

Képek: BFI London Film Festival / A24