A Nemzeti Táncszínház Kisterme zsúfolásig megtelt látogatókkal, akik közül néhányan meglepetten fogadták a bent dübörgő rockzenét, mások viszont teljesen természetesnek vették azt, elvégre mégiscsak Garacziról van szó. A szerző elárulta, hogy az aláfestő dallamnak csak enyhe túlzással nevezhető bejátszás a Killing Joke együttes I Am The Virus című száma – nem véletlenül ez csendült tehát fel a járványhelyzetről szóló kötet bemutatója előtt. Hozzátette azt is, hogy bár az ihlet általában meditatív állapotban érkezik meg hozzá, a kivitelezésnek már jót tesz a zene: eleinte legtöbbször rockot hallgatott, majd jött a finomabb techno időszaka, mostanában viszont újra „elmetálosodott”, és főként a Violence Radio segítségével állítja össze a mondatait.

A korántsem szokványos felvezető után Szegő rátért a könyv témájára, és arra volt kíváncsi, hogy mennyire érzékeli jelenleg közelinek a szerző a karanténban töltött heteket, hónapokat.

Garaczi bevallotta, hogy a járvány kitörésekor szkeptikus volt azokkal a cikkekkel kapcsolatban, amelyek azt állították, hogy az életünk sosem lesz már ugyanolyan, most azonban úgy látja, a visszarendeződés valóban nem tud végbemenni, hiszen újabb világméretű krízisek érkeznek, melyek nem hullámszerűen váltják egymást, hanem összesűrűsödnek, rárakódnak a korábbi traumákra, még jobban megnehezítve ezáltal a feldolgozás folyamatát.

Szegő ezek után a regény keletkezéséről kérdezte a szerzőt, aki elmondta, hogy 2020 márciusában már régóta dolgozott egy könyvön, amit azonban akkor félbehagyott, és elkezdett anyagot gyűjteni a pandémiáról. Filmeket nézett, szakirodalmat olvasott, közben pedig prózaverseket írt a témáról és felkérésekre is dolgozott. Ezekre a szövegekre a gyűlő, formálódó anyag melléktermékeiként, „műhelyforgácsokként” gondolt, melyek előkészítették a Weszteget. Ebben az időszakban született a Végre egy kis csönd című darab is a Katona József Színház pályázatára, ami már közvetlen előzmények tekinthető.

A folytatásban egy részletet is hallhattunk a regényből Porogi Ádám előadásában, aki először a harmincas éveiben járó Brúnót, majd Hajnit szólaltatta meg. Az elhangzott szövegek visszarepítettek minket oda, amikor vártuk a délelőtti nyugdíjas idősáv végét, vagy amikor a PIN kód beütése rendkívül veszélyes műveletnek számított, hiszen „terminálos” lett tőle az ujjunk. A kézfertőtlenítők és maszkok világában Brúnót Hajni üzenetére várva láttuk, a nő szólamából pedig megtudhattuk, hogy a legjobb döntés morogni, ha nem akarjuk, hogy mellénk üljenek a tömegközlekedési eszközökön, és arról is elmélkedhettünk vele, hogy miként hat a maszkviselés a kapafogúak vagy éppen a kancsalok mindennapjaira – talán nem nehéz kitalálni, hogy melyik csoport jár jobban.

A közönség természetesen nevetéssel díjazta a felolvasást, Garaczi azonban kihangsúlyozta, hogy a Weszteg a humoros hangvétel ellenére komoly, súlyos szöveg, amit Szegő is megerősített.

Szerinte rendkívül radikális kötetről van szó, ami egyik pillanatról a másikra képes az olvasó arcára fagyasztani a mosolyt.

Az egymáshoz való kapcsolódás kísérleteit és kudarcait például kétféle interpretáción keresztül is végigkísérhetjük, a drámai feszültség pedig egyre fokozódik, hiszen Hajni és Brúnó három napon át gondolnak egymásra és a múltjukra, és bár digitálisan kapcsolatba lépnek, a valóságban egyszer sem találkoznak. Éppen ezért az elő- és az utóidejűség is képlékennyé válik, a karantén örök jelenében az emlékek dominálnak.

A továbbiakban Szegő a kötet harmadik szólamáról kérdezte a szerzőt, amelyben a Németországban élő Sybille a vírussal mint apokaliptikus tapasztalattal foglalkozik, és tágítja ki ezt filozofikus, poszthumán prózaversek formájában – egy középkori járványleírástól egészen a jelenig. Garaczi ezzel kapcsolatban Paul Klee Angelus Novus című képét említette, ami Walter Benjamin szerint a „történelem angyalát” ábrázolja, aki a múlt felé néz, és csak romokat, pusztulást, vérengzést, illetve szenvedést lát, közben azonban a jövő, a haladás húzza őt magával. Szegő ezen a ponton arra is kíváncsi volt, hogy mennyiben tekinthetők ezek a szövegek parodisztikusnak. A szerző szerint a ma nagy népszerűségnek örvendő disztópia műfajában mindig van túlzás, de talán pont azért, mert az embernek valóban szüksége van a pánikra a túléléshez.

A Weszteg humorral oldja a katasztrófát, iróniával kezeli a kríziseket, a nevetésnek és a súlyos üzeneteknek viszont az olvasóban kell megszületniük.

Szegő szerint az új regény több tekintetben is hasonlítható a szerző korábbi, Wünsch híd című művéhez, bár a Weszteg élesebb, traumatikusabb élményt nyújt. Garaczi nagy sikerű, Egy lemur vallomásai című sorozatához kapcsolódva adta magát a kérdés, hogy kap-e szerepet ebben a könyvben a Városliget vagy éppen a lemur. A szerző elmondta, hogy a Ligethez rengeteg személyes élmény köti, így ezt a helyszínt az új kötetből sem hagyta ki, és mivel egy ponton épp szüksége volt egy állatra, a lemur is megbújik a sorok között. Miután Szegő nyugtázta, hogy az olvasóknak járó „jutalomfalat” nem maradt tehát el, a soproni szálra terelte a szót. Garaczi elárulta, hogy egy VOLT fesztiválos élményen kívül semmi sem köti ehhez a városhoz, van azonban egy „beépített ügynöke”, aki sokat segített neki az ábrázolásban.

A program végéhez közeledve újabb részletet hallhattunk a könyvből, amelyben Hajni a vonaton ül és fotót küld Brúnónak az állomásról, a férfi pedig épp nézi, ahogy gomolyog a köd a tó felett, miközben a hangyák egyre csak szorgoskodnak – teljes jelentéktelenségük ellenére. Utóbbi motívummal kapcsolatban Szegő arra volt kíváncsi, hogy hogyan rakja össze és teríti szét a szerző ezeket a finomságokat, és húzza közben ennyire feszesre a szöveget.

Garaczi elárulta, hogy feleségével, Nagy Ildikó Noémivel többször is végigmentek közösen a regényen, hogy az összefüggések minél sűrűbb, szorosabb hálót alkossanak, és a végén olyan élő organizmus jöjjön létre, amiben nem marad semmi felesleg.

Ezek után következhetett a „polírozás”, a nyelvi szint gondozása, ami szintén nagyon fontos feladat a szerző számára.

Végül megtudhattuk azt is, hogy a korábban említett, félbehagyott regény készül, azonban terjedelme jelenleg körülbelül a tízszerese az új kötetnek, így kérdéses, hogy a Garaczitól megszokott aprólékos sűrítő-átdolgozó munka mennyiben lesz rajta elvégezhető. Zárásként a szerző előadásában meghallgathattunk egy részletet Sybille szólamából is, majd Szegő felszólította a közönséget, hogy maradjon mindenki weszteg, hiszen jön a kivonulózene.

Fotók: Posztós János (Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár)