PRAE.HU: Mici figurája született meg előbb, vagy a környezetvédelmi tematika?

Hosszú évekig gondolkodtam azon, hogy szeretnék egy világmegmentős történetet, de mindig úgy éreztem, hogy könnyen didaktikussá válhat. Legalább tíz éve gondolkodtam már ezen, amikor egy indiai boltban egyszer csak összefutottam egy valódi Micivel. Hirtelen elém penderült, és karakán módon kijelentette: „Helló, látom, te már jártál itt”. Először nem értettem, miért mondta, de kiderült, hogy a gatyámról jött rá. A kisfiam megszületése után akkor voltam először egyedül Budapesten egy napot, és aznap éjszaka elhatároztam, hogy egy ilyen kisgyerek fogja majd megmenteni a világot. 

PRAE.HU: Az életviteled és a természetközeli lakóhelyed is közrejátszott a Mici megmenti a világot sorozat megszületésében? Te is foglalkozol azokkal a dolgokkal, amik szóba kerülnek a kötetekben?

Igen, van egy nagyon erős természetközeliség. A férjemmel mindketten főállásban dolgozunk, de amikor van időnk, mi is annak a szemléletnek a mentén próbáljuk meg gondozni a kertünket, amelyet a Márkó bácsi kertjében bemutattam, bár én inkább intuitív kertész vagyok. A valóságban főként Marco bácsi neje, Maria ennek a kertnek a lelke. Ők egy holland házaspár, Abaligeten élnek, és rengeteget tanultunk tőlük. A Tekla madarainál pedig sokat segített egy nagyon jó barátunk, aki a Magyar Madártani Egyesület Természetvédelmi szakosztályának vezetője, eljött hozzánk egy hétvégére, feltettem neki egy csomó kérdést, ő pedig két napon keresztül mesélt. Ez alapján készült a könyv.

PRAE.HU: Volt benned félelem azzal kapcsolatban, hogy a gyerekkorod óta tartó rajzolás, illusztrálás mellett az írás csak később került képbe?

Abban az időben, amikor elkezdtem illusztrálni, nagyon sok külföldi kiadó megkeresett. Egyébként is szívesen járunk Londonba, a bátyám és egy jó barátunk is ott él. Angolszász területen nagyon népszerű a picture book típusú gyerekkönyv, és mindig kérdezgették, hogy a képek mellé nem írok-e szöveget. Nem is értettem, miért kéne szöveget írnom, ha egyszer illusztrátor vagyok? Aztán egyszer, amikor már sokadszorra jártam a Penguin Books gyerekkönyvkiadójánál, a Puffinnál, felhúztam magam, hogy ebből az együttműködésből soha nem lesz semmi. Fölültem egy emeletes busz felső szintjére, és dühömben megírtam a Kicsi, nagy című könyvem szövegét.

Mindig meglepődök azon, ha szerzőként emlegetnek, hiszen én igazából a képeket illusztrálom szöveggel, amikor írok. Ez azért vicces, mert a szöveg születik meg először. Az az igazság, hogy én mindig is szerettem fogalmazni, és a szavakkal játszani. Éppen Marco bácsi felesége, Maria mondta, hogy én vagyok az egyetlen magyar nyelvű ismerőse, akit nem fordít le a Google Translate. Nagyon büszke voltam magamra. De azért abszolút bennem van, amit mondasz. Rajzolni tanultam, bár nem jártam felsőfokú szakirányú képzésre. Végigcsináltam egy nyolc éves képzést általános iskola és a gimnázium első két osztálya mellett, utána pedig műtermekbe jártam. Ha nagyon muszáj, meg tudok rajzolni egy csendéletet, egy aktot vagy egy kockát úgy, ahogy kell, maximum nem lesz túldolgozva. A szöveg esetében sokat gondolkodtam azon, hogy el kéne menni megtanulni, hogy például mi fér bele a gyermeki látószögbe, mi az, ami még élvezhető, ugyanakkor gyerekes, és mi az, ami már béna. Nagyon jó szerkesztővel dolgozom, nála van az írástudásom. Ő megmondja, mi az, ami sok, és mi az, ami még belefér.

PRAE.HU: A kisfiad megszületésével új inspirációs források is megjelentek? Mások ilyenkor szokták elkezdeni a gyerekkönyvek írását.

Én meg arra gondoltam, biztosan akkor fogom abbahagyni. Egyébként azt veszem észre, hogy azóta sokkal inkább belemerülős stílusban rajzolok. Azt hiszem, azért, mert azzal pihenem ki magam. Annak ellenére, hogy most gyorsabban dolgozom, sokkal inkább olyan technikákat vagy megoldásokat keresek, amikkel nagyon lassan, nagyon sokáig lehet dolgozni egy képen. Ez korábban nem volt jellemző rám, és most sem így terveztem. Mici történetét például Janikovszky-Réber felállásban képzeltem el: képregényszerű világ, sok kicsi képpel, az illusztrációk szintjén is nagyon vicces. Amikor Micit készítettem, éppen karantén volt, meg mindenféle sokkoló egészségügyi helyzet, és nagyon elakadtam, elfogyott az energiám és a lelkesedésem. Háromszor-négyszer kezdtem hozzá különböző stílusban, mire egyszer csak eljött a határidő, amikor már muszáj lett volna leadni a könyvet. Elkezdtem levélkéket festeni, és akkor alakult ki, hogy sok növényt és sok madarat fogok festeni, nagyon lassan. A Teklánál már úgy éreztem, nem kívánom az ember szereplőket, zavarnak. Már csak madarakat és faleveleket szeretnék festeni. 

PRAE.HU: A többi résznek is megvan már a témája?

Igen. Az eddigi két rész nagyon természetközeli, a következőkben olyan emberek szerepelnek majd, akik az életmódjukkal védik a környezetet: házi gyártású dolgokkal, csomagolásmentességgel.

PRAE.HU: Milyen meséket olvasol a kisfiaddal?

Barnabásnak hatalmas szövegigénye van, ő is megkapta ezt az erős nyelvi kötődést. Egy évesen már túl volt a Maszat sorozaton, elkezdtük a Kuflikat. Nagyon sok népmesét is olvasunk, járunk könyvtárba, és keresgélünk. Most éppen Benedek Elek meséket olvasgatunk, előtte pedig Lázár Ervint. Olyan könyveket keresek, amik már hosszabbak, nem kimondottan ismeretterjesztő jellegűek és nincs bennük előre tervezett gonoszság, amolyan "hosszan nem történik semmi" típusú meséket.

PRAE.HU: Gyerekkorodból maradtak képi vagy verbális szempontból erős impulzusok?

Réber-Janikovszky a top. A Ha én felnőtt volnék volt a bibliám. Alig vártam, hogy felnőtt legyek, és minden étkezés előtt megehessek egy tábla csokoládét. Ez nagyjából így is lett, legfeljebb már nem ebédelek utána. Hamar megtanultam olvasni. Gimis korunkban mesélte egy osztálytársam, akivel ovistársak is voltunk, hogy az óvodában a Tesz-vesz várost megkapta a csoport, és amikor kiment az óvó néni, rám bízták, én meg felolvastam. Bár szerintem csak elmondtam, amit gondoltam. Annyi biztos, hogy már akkor is megvolt az olvasás iránti olthatatlan szomj.

PRAE.HU: Fontosnak tartod, hogy más is ráérezzen, milyen jó dolog rajzolni? Gondolok itt a Rajzolj egy krumplit sorozatra…

Igen. A saját jókedvünkért és magáért az élményért rajzolni mindenkinek alapjoga. Teljesen mindegy, milyen lesz a végeredmény. Rajzolni nagyon jó dolog, és tényleg szerettem volna erre biztatni mindenkit. Amikor leülök rajzolni, valahol az agyam egyik részében van ugyan egy háttértudás, de nincsenek konkrét terveim, és a gyerekeken is ezt látom. Amikor elkezdtem a rajzoltatást a közönségtalálkozókon, akkor azt mondtam a gyerekeknek: rajzolj egy kört! Leginkább a második osztályosok voltak azok, akik már úgy gondolták, hogy meg kell felelni valamiféle elvárásnak. Rajzoltak egy kört, és elkezdtek radírozni, ráadásul nem is az egészet, hogy újra rajzolják, hanem az ívek bizonyos részeit, aztán próbáltak pótíveket rajzolni. Innen jött az ötlet, hogy na jó, rajzolj egy krumplit. Rájöttem, hogy egy örömforrástól fosztják meg magukat az emberek, mert azt gondolják, hogy csak akkor érdemes rajzolni, ha tökéletesen le tudnak rajzolni például egy lovat. Pedig egy tökéletesen lerajzolt ló iszonyúan unalmas. Egy elrajzolt ló viszont nagyon izgalmas. Ha valaki jól érzi magát rajzolás közben, és nem azzal foglalkozik, hogy mi lesz, ha elrontja, az hatalmas élmény.

PRAE.HU: Az, hogy néprajzot és kulturális antropológiát tanultál, színesítette a képi világodat?

Abszolút. Azt gondolom, hogy csupán nézőpontot váltottam. Igazából mindent nagyon szeretek, ami a hétköznapi valóságon kívüli dimenzió. Néprajzosként álomkutatással és néphittel foglalkoztam, különböző kultúrák hiedelemnéprajza volt a fő területem, és nagyon szerettem, abból élek. A mesék ugyanebből építkeznek. Ez nem is lehetett volna másképp. 

PRAE.HU: Még mindig egy brit ügynökség képvisel?

Nem, az csak egy rövid szakasz volt. Akkoriban nagyon sok külföldi kiadó megkeresett, és arra gondoltam, jól jön egy ügynökség. De ők nem egyénekkel foglalkoztak, hanem betettek egy portfólióba, és kiajánlottak. Abban kellett volna segítség, hogy valaki megpróbálja a kulturális különbséget fordítani: hogy vannak ők, meg vagyok én, és magyar illusztrátorként nem tudom, hogyan kell egy londoni kiadónak dolgozni.

PRAE.HU: Sokat kell logisztikázni Abaliget és Budapest között?

A kisfiam tavaly óvodát váltott, most Szekszárdra jár oviba, és csak hétvégén vagyunk Abaligeten, hétköznap pedig Szálkán bérlünk egy házat. Úgy érzem magam, mintha egy stratégiai társasjátékban lennék, amikor kitalálom, hogy mit kell vinni Abaligetről Szálkára, onnan pedig az oviba. A könyvfesztiválra is Szálkáról utaztam Budapestre, aztán ide jöttem vissza. 

PRAE.HU: Szoktál még mesés-rajzos magyarórát tartani?

Ritkán. Amikor vége lett a karanténnak, akkor nagyon berobbant. Most pont lemondtam kettőt, mert annyira sokat utazunk. Mivel csak hétvégén vagyunk Abaligeten, nem tudom bevállalni.

PRAE.HU: Vannak olyan alkotással kapcsolatos vágyaid, amik megvalósulni látszanak, és lehet róluk beszélni?

Most ezt a sorozatot tartom a legfontosabbnak. Sokat gondolkoztam azon, hogy egyáltalán minek van még értelme, és arra jutottam, csak annak, hogy valami olyan információt adjak át a gyerekeknek, ami segítséget jelenthet nekik a jövőhöz. Barnabás mellett egyelőre nem tudok évente öt könyvnél többet illusztrálni. Ez nagyon kevés ahhoz, hogy saját is beleférjen, meg másé is.

PRAE.HU: A kisfiad is ügyesen rajzol?

Ő sokáig egyáltalán nem rajzolt, és nekem nagyon nagy emberkísérletem volt, hogy ne is tanítsak neki semmit. Az a koncepcióm, hogy egy kisgyerek mindent tud, és sokkal izgalmasabb, hogyha sokáig teljesen szabadon kísérletezhet, és ő jön rá bizonyos dolgokra. Nagyon ritkán jött oda az asztalomhoz, és akkor is inkább csak azért, hogy visszaszerezze az anyukáját. Aztán sokáig csak festett, mondjuk, elképesztően jó színvilággal. Egyszer csak rajzolt egy rózsát tövisekkel. Mi meg ott álltunk a férjemmel, hogy ezt meg hogy… Abban az egyben biztos voltam, hogy a rajzolással nem lesz problémája, hiszen apukája grafikus, én illusztrátor vagyok, úgyhogy olyan nincs, hogy nem tud rajzolni. Egyébként zenei szempontból nagyon érzékeny. Most dobosnak készül. Alig múlt öt éves.

Fotók: Szöllősi Mátyás (színes portréfotó) és Seres Tamás (fekete-fehér portré)