Egyre több és több látogató csorgott be a Deák Erika galériába, a kezdés előtti 30 perc is intenzíven telt – kíváncsi szemek fürkészték Nádas Péter fotóit, számos személyes benyomás, érzékelés, vélemény hangzott el a képek kapcsán. Mire Nádas Péter és Szűcs Attila előléptek, már csak a galéria egy kis szegletében tudtak helyet foglalni. 

Szűcs Attila azzal a gondolattal indította a beszélgetést, hogy bár érti valamennyire, miről szólnak a képek, közben mégis zavarba ejtő a ’minimo’ jelző, mivel eszköztelen, kevés dolog van rajtuk, nem tudja, hogyan lehetne megközelíthetővé tenni. Hónapokon át elemezte a fotókat, majd lett egy erős érzése a megfejtésre, amelyre Nádas Világló részletek című írása adta a megerősítést számára, hiszen ott visszatérő és fontos motívum a visszapillantás, sőt, ez a Minimo kötet végén is megjelenik. A tiszta pillantás két formáját ragadta meg Szűcs elemzésekor: az egyik a gyermek tekintete, mikor össze tudja rakni a látványt, de még nem tud beszélni. Vagyis azt a nyelv előtti állapotot emelte ki, ahol úgy érzékeljük a világot, hogy az még rárakódott sallangoktól, ballasztoktól mentes, mivel úgy látjuk, ami. Viszont a képzőművész szerint ez a kiállítás nem erről a tiszta pillantásról, hanem arról a nem fiziológiai emberhez tartozó másik formáról szól,  a távozó lélek pillantásáról, aki felülről kezd el látni dolgokat, kristálytiszta tudattal. A kulcs tehát a megismerés élménye.  

Nádas Péter: Gombosszeg, 2020. 01. 11.  06:19, ed. 1/5 + 2 AP. Technika: giclée print. Méret: 66x49,5 cm © Deák Erika Galéria jóvoltából

Nádas a képzőművész értelmezését úgy nyugtázta, hogy felvetése a halálközeli élmény szemléletéből indul ki, absztrakt módon. Ezt a szálat vitte tovább, párhuzamot vonva a születés és a halál között, hiszen mint elmondta, a fény felé haladunk, mindez pedig a szülőcsatorna képében teljesedik ki. Ehhez az egyik kiállított fotót is hozzákapcsolta, mely pont ezt a momentumot ábrázolja, de nem a születést magát, hanem a halált, mint a születés visszaidézését. Az éjszakai képek kapcsán összefoglalta, hogy egyértelműen egy olyan ember készítette őket, aki ezt a küszöbélményt átélte:

Valamennyien nem annyira a haláltól tartunk, mint a meghalás kínos és fájdalmas folyamatától. 

A beszélgetés erről a pontról a fotográfia problémájára terelődött, amely a digitális technika határairól és a különböző fényeffektusokról szólt. Az író kiemelte a képein megjelenő két fénymodul – a mesterséges és természetes fény – szerepét, amellyel fotóin játszott. Elmagyarázta, hogy a digitális az analóg fotózással szemben nem fényre, hanem színre érzékeny, színeket fog fel. A fénymennyiség ellenére is fel akar fogni minden színt, de ilyenkor zavarba jön, és a saját pixeleit dolgozza fel, tehát hibázik – s ez a technikai hiba az, ami Nádas Pétert foglalkoztatni kezdte, hiszen ezzel még a mérnökök sem tudnak mit kezdeni. Ugyanakkor szintén hangsúlyozta a térbeliség megjelenítésének lehetetlenségét a digitális fotózás esetében. Az analóg fényképezés a reneszánsz perspektívát használja, sőt, a festészet alapját is ez a háló képezte meg sokáig, azonban a digitális fotózásban maga a pixel a háló, grafikai minta, ami nem tudja felfogni azt, hogy térben látunk. Itt kanyarodott az író a csendéletekhez, amelyek mélységük nélkül csak színekkel rendelkeznek.

Nádas Péter: Gombosszeg, 2019. 07. 15.   08:18, ed. 1/5 + 2 AP. Technika: giclée print. Méret: 61x45,7 cm © Deák Erika Galéria jóvoltából

Nádas szerint a fényképezés visszacsúszott az egyiptomi művészethez, mivel minden egy síkban van, megszűnt a tér, csak a színek orgiája létezik. Szűcs Attila azonban megcáfolta ez a nézetet azzal, hogy a térélmény egy olyan illúziókeltés, ami egyedül az emberi agyban keletkezik. Attól függetlenül, hogy hallottunk-e a reneszánsz művészettörténeti kategóriájáról vagy sem, megtanultunk térben látni, mert megtanítottak rá minket; de ő itt arra az ellentétre gondolt, amely a fekete-fehér analóg fényképezést elválasztja a digitálistól – válaszolta azonnal Nádas. Egy fekete-fehér analóg fotónál az előhívás hatásmechanizmusa, a fényérzékenység is azt eredményezi, hogy magának az emulziós anyagnak is lesz tere, amelybe bele tudunk menni, hiszen a sötét, mint olyan, vonzza a tekintetet, ezzel szemben a fény elvakít.

A fény a feketében úgy jelenik meg, mint a világ teremtő ereje –  magyarázta. – Fény nélkül fekete-fehér fényképezés nem létezik, ezzel szemben a világnak olyan teológiája még nem volt, hogy szín nélkül a világegyetem nem létezhet.

Összegezve tehát az író az anyagisághoz való viszonyunk szempontjából beszélt a térről. Kiegészítésképp megjegyezte, hogy egyik képén a lemenő Nap még mindig ott csücsül a felhőkön, csak ő ezt szabad szemmel nem, de a digitális pixel látja, ez pedig az a zavar, amelyről korábban szó volt. Szűcs ennél a pontnál megjegyezte, hogy a pixelek okozta hibák nem szándékosan, hanem véletlen születnek, ám Nádas Péter megint csak nem értett vele egyet, mivel szerinte az Iphone képtelen véletlen képet csinálni – és itt jutottunk el az éjszakai képek és csendéletek után a pszeudo-önarcképekhez, a tárlatot bemutató beszélgetés utolsó etapjához. Kiemelte azt a képét, ahol nem érti, hogyan történt, hogy nem a bemozdulást rögzítette a telefon, hanem egy elmosódott kép lesz az eredmény. Egy újabb technikai problémára tért ki, a vakura, amelyet ő sosem szeretett, míg másnak természetes vagy akár alapértelmezett fotótechnikai szerszám. Mit lehetne csinálni annak érdekében, hogy ne tegye tönkre az arcot? – tanakodott az író, mivel meglátása szerint  a vaku az arc dimenzióit oltja ki, szétteríti, értelmetlenné teszi.  Szűcs Attila az önarckép kapcsán a nárcizmus fogalmát dobta be a beszélgetésbe, hiszen úgy látja a portrék esetét, amelyek az egótól válnak függetlenné. Habár nem tartja magát nárcisztikusnak Nádas Péter, de abban mindketten egyetértettek, hogy egy művésznek szükséges egy bizonyos fokú nárcisztikusság.

Nádas Péter: Minimo. A sötétség színein enteriőrfotó © Kovács Anikó, a Deák Erika Galéria jóvoltából

A művésznek maga a művész a legközelebbi modellje – egészítette ki Nádas. Az író-fotográfus sok portréján eltünteti magát, ott van, de még sincs ott – ez tekinthető egy irodalmi szándéknak. Annak az énnek az eltüntetéséről van szó, akinek véleménye van állandóan, s akit egy olyan buborék vesz körül, amelyben mindenki egyetért vele, nincsenek nézeteltérések, s azon belül kommunikál. Ennek az irodalmi és fotográfiai énnek a megszüntetése az író számára egy festészeti gesztus utánzása is.  

A beszélgetés végéhez érve Szűcs a külső és belső szemlélet találkozását, s az ebből fakadó feszültséget emelte ki, mire Nádas azzal érvelt, hogy az ember, természetéből fakadóan szeret a dolgok mögé látni, azonban határtalan megnyilvánulás nem létezik, mivel lehet bármilyen – játékos, drámai, tragikus –, de mindegyiknek van egy megszabott határa. Ő is kísérletezett vele, viszont mint megvallotta, a végeredmény ízléstelen, gusztustalan lett. 

Szűcs utolsó felvetése a határok kapcsán a képek méretére utalt, amely az írónál a 18x24-es képméretet jelenti, ennél nem hajlandó jobban felnagyítani őket. Nádas kifejtette, hogy van egy technikai adottság, vannak határai a felnagyításnak, de utána szétesik a kép. Az is fotótörténeti jelenség, hogy egyre nagyobbak lesznek a képek, azonban ő ezzel sosem azonosult. A képeknek van egy optimális pontjuk, hogy honnan nézzük a műveket, ez igaz bármilyen műalkotásra, Nádasnak pedig a közelség a fontos. Végül azzal a gondolattal zárult a beszélgetés, hogy az alkotói jelenlét felismerése, a személyes intellektus beledolgozása a műbe a fotográfia számára zárt. Azonban, ha a retusálást nézzük, amit fiatal fotográfus tanoncként jól kitanult, az sem a hamisítás jegyében történt, hiszen lényeges volt az arc karakterének tiszteletben tartása, azaz, hogy ne nyúljanak bele a realitásba. Ez pedig szépen lezárta a tisztánlátás gondolatának kérdéseit, amelyekkel a képzőművész indította az egész beszélgetést. 

Nádas Péter. Fotó © Kovács Anikó, a Deák Erika Galéria jóvoltából

Az izgalmas vitákban bővelkedő eszmecsere minden bizonnyal választ tudott adni a közönségnek arra a kérdésére, miszerint hogyan érdemes megközelíteni a fotósorozatot. Ahogy Nádas Péter is kiemelte, nemcsak nézni érdemes a képeket, de mögéjük is kell látni.

Fotók: Kovács Anikó © Deák Erika Galéria jóvoltából

Minimo. A sötétség színein
Nádas Péter kiállítása november 11-ig tekinthető meg a Deák Erika galériában nyitva tartási időben, szerdától péntekig 12 és 18 óra között. További információ ezen a linken.
Helyszín: Deák Erika Galéria • 1066 Budapest, Mozsár utca 1.