Péntek reggel gyönyörű időre ébredtünk, nem csoda tehát, hogy a táborozók már a másnapi kirándulást tervezgették reggeli közben. Délelőtt tízkor azonban szokás szerint munkához láttak, hiszen Orbán Ottó verse tartogatott még számukra izgalmas kihívásokat. Toldi Eszter például felvetette a címváltoztatás lehetőségét, hiszen szerinte a Hódolat Kassák Lajosnak a német olvasókat tekintve nem szerencsés választás, mert túlságosan a magyar kultúrtörténetbe ágyazódik, így eleve elidegenítő hatással bírhat.

Éppen ezért ő – a vers témájához is kapcsolódva – a Die heimatliche Brühe címet adta a szövegnek, ami magyarul körülbelül annyit tesz, A hazai kotyvalék.

Az eredeti megoldást Hommage à Lajos Kassák formában alcímként alkalmazta, ami kétségtelenül egy tipikus ajánlás formáját ölti. Természetesen nem mindenki értett egyet Eszti felvetésével, a lengyelek például úgy gondolták, náluk elég ismert már ahhoz Kassák neve, hogy megtarthassák a címet. Olyan kérdések is felmerültek ezzel kapcsolatban, hogy meddig terjedhet a fordítói szabadság, hogy kell-e foglalkozni a lehetséges olvasóközönséggel, vagy hogy számít-e, hogy milyen médium számára készítjük a szöveget – például folyóiratba vagy éppen online felületre. A vita még sokáig folytatódhatott volna, a táborozókra azonban újabb feladat várt: az utolsó szeminárium témája Petri György Reggeli kávézás című verse volt, amit a közös beszélgetés után el is kezdtek fordítani.

Ebédre megérkezett hozzánk Károlyi Csaba, aki már hosszú évek óta visszatérő vendég a táborban. Délutáni előadásában szokás szerint az év fontosabb megjelenéseit foglalta össze nekünk, majd öt kötetről hosszabban is beszélt. Elsőként két antológiát emelt ki: a novellákat, illetve kisprózákat tartalmazó Körképet, amit Turi Tímea, illetve a Szép Versek című válogatást, amit Szegő János szerkesztett. Ami a verseket illeti, Csaba két posztumusz kiadást említett Borbély Szilárdtól, valamint Szabó T. Anna legfrissebb, Vagyok címmel megjelent kötetét ajánlotta a hallgatóság figyelmébe. Elhangzott még Kustos Júlia és Wirth Imre neve is, az őszre várható könyvek közül pedig Gergely Ágnes, Peer Krisztián és Szijj Ferenc munkái lehetnek ígéretesek.

Ezek után át is tértünk Csaba fő terepére, a prózakötetekre, melyek a 2022-es évben meglehetősen színes palettát alkotnak, új szemléletmódokat, izgalmas témákat hozva a kortárs irodalomba. Bódis Kriszta Kisasszonyképző című könyve például a múlt század egy elfeledett, ám annál érdekesebb figurájának állít emléket, Bognár Péter regénye, a Hajózni kell, élni nem kell egy különleges falutörténetet épít, ahol ezúttal nem az elmaradottság vagy a szegénység, hanem a komikum kerül fókuszba, Borda Réka Égig érő csalánja pedig egy fiatalkori bántalmazástörténet, amelyet az áldozat szemszögén keresztül ismerhetünk meg. Csaba kitért még Egressy Zoltán Jolka harangja című könyvére, ami egy sajátos tájnyelvet használó idős asszonyt beszéltet, és szóba került A fröccsöntés kora is, amelyben Tolnai Ottó a tőle megszokott áradó, asszociációkat követő prózanyelvet működteti, miközben megjelenik a Délvidék az olvasó szemei előtt. Az őszi megjelenésekkel kapcsolatban többek között Csabai László és Garaczi László neve hangzott el, az idei év eddigi terméséből pedig még néhány esszékötettel, illetve irodalomtörténeti munkával ismerkedhettünk meg, köztük Deczki Sarolta hiánypótló Tar Sándor-monográfiájával.

A Csaba által kiosztott listán a fordítók természetesen további fontos megjelenéseket is találhattak, illetve díjakról, valamint évfordulókról is tájékozódhattak. Mivel azonban közeledett az előadás vége – és egyúttal a vacsoraidő is –, Csaba rá is tért a számára legjelentősebb kötetekre, melyekről részletesebben is mesélt a táborozóknak. Elsőként Nádas Péter legújabb, meglepetésként érkezett regénye, a Rémtörténetek került terítékre, ami egyfelől nagyon más, mint a szerző eddigi könyvei, hiszen ezúttal egy falutörténetről van szó, átszőve a paraszti világ erősen trágár nyelvével, másrészt viszont ez a kötet is komoly társadalmi tablót rajzol – ahogy Radnóti Sándor utalt rá: öregkori remekmű. A cím a hagyományos gótikus történetekre játszik rá, az elsőre nyugodt környezetnek tűnő faluban ugyanis a baljós jelek feszültséget keltenek, ami végül halálesetekben csúcsosodik ki. A következő kiemelt mű Tóth Krisztina második regénye, A majom szeme volt, ami kerek, már-már csattanós fejezeteivel utal a szerző kiváló novellista-voltára, címeivel pedig a lírához is közelít.

A jövőben játszódó disztópia egy polgárháború utáni, diktatórikus világot tár az olvasó elé: erős jelenetek sorozatán követhetjük végig, hogy hogyan hullik szét egy társadalom, míg eljutunk addig a pontig, amikor a tükörből már az a bizonyos majom néz vissza.

Csaba ezek után Kun Árpád Takarító férfi című regényével folytatta, ami egy Norvégiában élő magyar család és egy barátság története egyszerű, könnyen olvasható nyelven megírva. Az álomszerű betétekkel dúsított történet összemossa a valóság és a képzelet határait, miközben hétköznapi, emberi és szerethető marad. A szerző elmondása szerint írás közben nem vette alapul ezt a szöveget, de Csaba szerint a kötet rokonítható Karl Ove Knausgård Harcom-sorozatával, bár a fókuszok valóban máshova helyeződnek. Szó esett még Visky András könyvéről, a Kitelepítésről, amely nemcsak egy különleges család, hanem az Istennel való folyamatos párbeszéd és a belső szabadság megtalálásának története is. Utolsóként Szeifert Natália Örökpanorámáját ismerhettük meg, amelyben négy női generáció rajzolódik ki egy fiktív falu környezetében, ahol még az örök élet titka is felfedezésre kerül. Az ezzel kapcsolatban felmerülő dilemmákról és a mű disztópikus kicsengéséről viszont már az esti beszélgetés keretében hallhattunk bővebben, hiszen az előadás végére érkeztünk. Közben viszont megérkezett hozzánk Nati, akinek a társaságát így már vacsoránál is élvezhettük.

A halászlé és a sztrapacska elfogyasztása után utolsó alkalommal ülhettük körül a kisház asztalait. Csaba kezdésként Nati korábbi regényeiről szólt néhány szót, külön kiemelve kedvencét, Az altató szerekről címűt, majd rá is tért az Örökpanorámával kapcsolatos kérdéseire. Elárulta nekünk, hogy a szerző korábban azt mondta neki egy ÉS-interjúban, hogy a cím számára az egyik legfélelmetesebb szó a világon. Nati szerint annak ellenére, hogy a mindennapokban pozitív vonatkozásban találkozunk ezzel a kifejezéssel, nyomasztó az elképzelés, hogy állandóan egy helyről nézzük a világot – ahogy minden ijesztő, ami végleges. Természetesen adta magát a kérdés, hogy akkor miért vágynak az emberek mégis ősidők óta a halhatatlanságra, miért akarják minél inkább kitolni az élet határait. A szerző szerint azért, mert a halál innen nézve még félelmetesebbnek tűnik, ugyanakkor a tudatunk valójában képtelen ekkora léptékeket felfogni. Arról nem is beszélve, hogy az öröklét elvenné a dolgok tétjét: ha az élet sosem érne véget, minden céltalanná válna. Ugyanez a dilemma figyelhető meg a regényben is: a három főhős időhiányban szenved, az író például megpróbálja a falu lakóinak életét egy regényben feldolgozni és ezen keresztül megfogni valamit a világból, az anyag azonban csak gyűlik, az idő pedig egyre fogy.

Amikor viszont az ölébe pottyan az öröklét, és eltűnik a határidő, vállalkozása egyszerre jelentőségét veszti: annyiszor kezdi újra a művét, ahányszor csak akarja, éppen ezért képtelen befejezni azt.

A továbbiakban Csaba arra kérte a szerzőt, hogy meséljen nekünk a történet helyszínéről, a hegyekkel körülvett, Szegély nevű fiktív faluról. Nati elmondta, hogy mivel Zircen nőtt fel, egész életében közel állt hozzá a hegyvidékek romantikája, illetve a magyarországi zsáktelepülések is mindig foglalkoztatták. Nem akarta ugyanakkor konkrét, beazonosítható helyszínhez kötni a cselekményt, talán ezért használta az idegen hangzású neveket is – például Catalina, Mariana, Karel –, amik segítségére voltak a távolításban. Csaba ezek után felvázolta nekünk, hogy valójában mennyi mindent rejt magában ez a könyv: indulásakor még családregénynek tűnik, ami négy női generáción vezeti végig olvasóját, utána azonban a három főhős szenvedélyes kutatása kerül fókuszba, végül pedig mintha egy negatív utópia felé tartanánk, miközben a politika sosem válik központi témává, csak néhány utaláson keresztül villan fel a háttérből. Nati elmondta, hogy végig fontos szempont volt számára, hogy egyik aspektust se túlozza el – ami pedig a negatív kicsengést illeti, nem látott más megoldást a szűk, információszegény környezetben ragadt hősei számára.

A beszélgetés végéhez közeledve Csaba a regény, illetve a nagyobb egységek élén található mottókról kérdezte a szerzőt. „Az időnek egyetlen oka van: minden nem történhet egyszerre” – olvashatjuk a könyv legelején Albert Einsteintől az idézetet, ami szervesen kapcsolódik a cselekményhez. Az első nagyobb rész egy José Saramango-gondolattal indul, ami az öröklét elképzeléséhez csatolható, és amiről Csabának a Száz év magány is eszébe jutott. A szerző elmondása szerint írás közben nem építkezett szándékosan erre a műre, ugyanakkor mindig is vonzotta az a fajta szabadság, ami Márqueznél érzékelhető. A következő mottó egy világteremtésre utaló ezoterikus szöveg, a harmadik pedig a japán Nacume Szószeki Macska vagyok című írásából származik, ami a zárórész csattanójára is utal. Csaba befejezésként rámutatott, hogy a regény meglehetősen aránytalanul tagolódik, ami Nati szerint a történetben megjelenített különleges időtapasztalathoz köthető.

Utolsó programunk végéhez érkeztünk, a táborozóknak azonban ezúttal is voltak kérdéseik: kíváncsiak voltak például, hogy Nati is élt-e át szerzőként hasonló válságokat, mint a regényben megjelenő írófigura, vagy hogy milyen volt a közös munka a szerkesztőjével, Tóth-Czifra Júliával. Miután minden kérdés megválaszolásra került, természetesen az este kötetlen formában folytatódott: én például beszélgettem kicsit Csabával a rendkívül izgalmasnak ígérkező, Nádas Péterrel készített beszélgetőkönyvéről, amit a Margón mutatnak majd be. Bár nagyon elfáradtam, hihetetlenül hálás vagyok, hogy idén is itt lehettem Dunabogdányban, és egy ilyen inspiráló közegben tölthettem el ezt az egy hetet. Remélem, jövőre ugyanitt folytatjuk!

A szerző fotóival