A bemutatót Molnár B. a könyv főszereplőire vonatkozó pár mondatos felvezetővel indította. Szaddám Huszein több ezer kurdot ölt meg mérges gázzal, Pol Pot kommunista rezsimje másfél, más becslések szerint 2,5 millió embert taszított éhhalálba. A több tízezer, más források szerint több százezer ember haláláért felelős ugandai diktátor, Idi Amin áldozatait előszeretettel vetette krokodilok elé, Enver Hoxha pedig még a számára kellemetlen, rossz érdemjegyeire vagy épp sikertelen udvarlási kísérleteire emlékez(tet)ő volt osztálytársait is megölette. S bár Fidel Castro volt talán mindőjük közül a legkevésbé véreskezű, ő is tízezreket küldött átnevelő táborokba, miközben az országot százezrek hagyták el ladikokon menekülve.

Witold Szabłowski könyve a szakácsaik szemszögéből és történeteiből kiindulva mutatja be e közismert diktátorok világát, s mint Molnár B. kiemelte, rendkívül érzékletes képet rajzol közvetlen közegükről.

A szerzőt egyébként elmondása szerint részint az inspirálta a témaválasztásban, hogy korábban egy ideig maga is szakács volt. Koppenhágában pár hónap alatt lett mosogatófiúból séf, és a konyhán rengeteg érdekes embert ismert meg; a szakácsok, mint fogalmazott, afféle őrültek, és alighanem az se véletlen, hogy Putyin nagyapja, Spiridon is szakács volt, s állítólag még Sztálinnak is főzőtt. A könyvhöz mindenesetre – saját szakács múltján kívül – inspirációként szolgált Kerekes Péter filmje, a több díjat nyert Gulyáságyú is, s valóban, belepillantva a trailerbe a Szabłowski-féle diktátorkonyhák világának groteszkségéből is kapunk némi ízelítőt.

A kérdésre, hogy a könyv megírása után hogy látja, hogyan is születnek a diktátorok, és mi tartja meg őket, Szabłowski úgy válaszolt, hogy szerinte a lényegi stratégia általában az, hogy egy válságosabb helyzetben egész egyszerűen mindent megígérnek. Emellett pedig, még ha viszonylag műveletlenek is, mint például Idi Amin volt, a hazugságnak és a(z érzelmi) manipulációnak is a legkifinomultabb mesterei.

Molnár B. itt Enver Hoxha szakácsára külön is utalt, az ő élete ugyanis gyakorlatilag a túlélésért folytatott folyamatos stratégiai harc jegyében zajlott; a szakács szerint – ahogy a fejezet utolsó lapjain olvashatjuk – „Hoxha uralkodását sokan nem élték túl, még a miniszterelnöke és a legjobb barátja, Mehmet Shehu sem. Én viszont igen. És ezt a tehetségemnek köszönhetem. Meg Envernek, aki megmondta, hogy találékonynak kell lennem, jó képzelőerővel.” Persze, ahogy az a könyvből kiderül, az is megfigyelhető, amikor a szakács a végletekig, s még utólagosan is vak marad mindenre, ami megkérdőjelezné „főnöke” ártatlanságát. Ez volt a helyzet Jong Moeun esetében is, aki csupán 16 éves volt, amikor először találkozott az akkor negyvenéves Pol Pottal, és a mai napig úgy gondolja, hogy az, hogy Pol Pot rendszerének több millió áldozata volt, csupán egy ügynökök által terjesztett hazugság.

Ennek megfelelően, mint Szabłowski megjegyezte, sokszor a háttérmunka sem volt könnyű, Jong Moeun például eleinte azt mondta, hogy nem fog nyilatkozni, Szaddám szakácsát pedig már csak lenyomozni is elképesztően nehéz volt, hiszen ő az amerikai haderő bevonulása után hosszú évekig álnéven élt és bujkált. És bár a helyi kapcsolatfelvevők, tolmácsok általában hatalmas segítséget jelentettek az írónak, olyan is előfordult, hogy egy-egy kommunikációs helyzetet, akarva vagy akaratlanul, de végül ők szabotáltak; Castro egyik szakácsával például olyannyira összeveszett a tolmács a lechon asado – egy csakis emsetejen élő grillezett malac – receptjén, hogy a szakács a végén kiviharzott a helyiségből.

Molnár B. ezen a ponton természetesen azt is megkérdezte, hogy elkészítettek-e minden, a könyvben előkerülő receptet, s hogy Szabłowski maga evett-e mindenből. Mint kiderült, nagyjából mindent elkészítettek, már csak azért is, mert a szakácsok a saját terepükön, a konyhában tevékenykedve érezték magukat a legkomfortosabban, tehát ilyenkor kezdtek el mindig a legfelszabadultabban beszélni. A fent említett lechon asado is elkészült, azonban Szabłowski ebből nem tudott enni, mert túlságosan sajnálta az állatot. A grillezett kölyökmalac apropóján a szerző aztán mesélt Castro tehéntenyésztő tevékenységéről is; Castrónak egy olyan indiai-holland keveréket sikerült kitenyésztenie, ami annyi tejet termelt, hogy bekerült még a Guinness Rekordok Könyvébe is. Ami azonban Szabłowski szerint igazán beszédes, az az, ami később történt, a tehén ugyanis egy idő után már nem tudta hozni a rekord mennyiséget – még étrendi módosítással, zenével és masszázzsal se –, s ekkor Castro fogta, elaltatta, majd kitömette az állatot.

A militáns karnofallogocentrizmus afféle disztópikus etűdjévé állhat össze képzeletünkben Idi Amin egyik receptjének története is, hisz, mint megtudhattuk, Amin a sült kecskét úgy készíttette el szakácsával, hogy az minél inkább úgy nézzen ki, mintha még élne – az állat egészben, visszaragasztott szakállal került az asztalra. Az így elkészített kecske természetesen a vacsoravendégekre is mindig komoly hatást gyakorolt, jól példázva, hogy az étel sosem csak étel, hanem, mint Szabłowski fogalmazott, emóció, kultúra és politika is.

Szabłowski egyébként korábbi, az elnyomás legkülönfélébb rendszereit feltérképező munkáiban is foglalkozik az emberi és állati testek politikáival. Egy 2008-as, magyarul is olvasható írásában (Szeretetből tettem, húgom) például, melyet az Amnesty International is díjazott, a becsületbeli gyilkosság iszlám hagyománya kapcsán a női test, utolsó előtti, angolul Dancing Bears: True Stories of People Nostalgic for Life Under Tyranny címmel megjelent könyvében pedig – melyből itt olvasható részlet magyarul – a bulgáriai medveidomárok történetei kapcsán az állati test kerül fókuszba.

Ezeket a – magyarul csak folyóiratbeli – közléseket egészíti ki most a hiánypótló Így etesd a diktátorod, melyben Pol Potnak a sorok és az ételek közül kivillanó, Moeun által elbeszélt szelíd mosolya ugyanolyan plasztikussá, s egyszersmind fojtóvá teszi az olvasó számára a megjelenített világot, mint a Szeretetből tettem, húgom című írásban a kelet-törökországi, fiatal, falusi lányok meggyilkolt társukra tett megjegyzése, miszerint „[ú]gy kellett annak a kurvának”.

Szabłowski viszonylag könnyed non-fiction prózája tehát, ha úgy adódik, nem restell a torkunkon akadni sem, s hogy ezt jól teszi, azt a díjak mellett talán az is mutatja, hogy a dedikálással is egybekötött bemutató a szerző viszonylagos magyarországi ismeretlensége ellenére is telt házzal futott.

A beszélgetést Molnár B. azzal zárta, hogy megígérte, a receptek egy részét ő maga is meg fogja csinálni, s ezek ki fognak kerülni a Bittera Dórával közösen szerkesztett gasztronómiai blogjukra, a Bűvös Szakácsra is.

Fotók: Pestext/Gondos Mária Magdolna